Miért vadult el a nemzeti sajtó nyelvezete is, kérdezi régi kedves olvasóm, hová tűnt a hajdani visszafogottság, ami megkülönböztetett minket a túloldaltól? Jogos a kérdés, „markánsabb” lett a hangunk. Már nem kenyeret dobunk vissza a kőhajigálókra – annak nem volt foganatja. (Korábban egy másik olvasó meg az iránt érdeklődött, miért vagyunk annyira szelídek a pokrócokkal szemben. Epeömlésekre nem hárfafutamokkal kell válaszolni.)

Teszem hozzá, nem tudom, hová vezet ez a mai „párbeszéd”. Jó irányba aligha. A mostani állapot senkinek sem jó. Ne szépítsük: ahogyan a politika, mi, újságírók is elvadultunk. A békebeli olvasó viszont emberre szabott, szelíd olvasmányokat szeretne látni az újságban, olyanokat, mint régen. Mélyen egyetértek vele.

Hogy a többi kolléga miként van vele, nem tudom, de – ha tehetem – magam szívesebben írok a jámbor mindennapok szelíd folyásáról, mint a politikáról, az egymásnak feszülő, bősz nagyvilág acsarkodásairól. Egy megindító kutyatörténet százszorta jobban inspirál, mint bármilyen leleplező sztori (ha csettintek is némelyiken, soha nem érint meg, nem az én világom). Lakossági fórumokon, személyes találkozások alkalmával rendre tapasztalom, sosem a napi Tollhegyen-jegyzeteim karcos részleteiről kérdeznek, annál inkább a sorok közül olykor kikandikáló kendermagos kakasomról, öreg Marci kutyámról, a szomszéd Marika néni hogylétéről, esetleg még mindig a néhai szódás Sanyi barátom kiszólásairól. Már ennyiből is lemérhető, ők mennyivel mélyebb nyomokat hagytak az olvasóban, mint a számolatlanul leleplezett hazaárulók, politikai anyaszomorítók.

Néha elmerengek, kell-e tudósítanunk erről a mai elvadult világról?