Elvadult a világ, vele együtt a sajtója. Egyik szörnyűbb, mint a másik. A sajtó megpróbálja híven tükrözni az eldurvult mindennapokat, sajnos sikeresen. Megérdemlik – megérdemeljük – egymást. Azon veszem észre magam, valami különös dacos hangulat lep el, amikor a délutáni kávé után a monitor elé ülök. Papírlapokra firkált szörnyű szövegek hevernek előttem az íróasztalon: vad hírek, cáfolatok, nyilatkozatkivonatok, bírósági ítéletek… Számolatlan utálatos fecni, elegyükből áll össze a másnapi cikk. Hátborzongató. Vagy inkább elszomorító…
Mennyire másképp képzelte el ezt az egészet az a félszeg ifjú, aki annak idején, úgy ötven éve, hebegve, pirulva bekopogott az újság redakciójába? Aki szép, kerek, dallamos cikkeket remélt majd fabrikálni az olvasónak, teli derűvel, tanulsággal, szelíd, messzire mutató gondolatokkal… Talán még olyasféléket is, mint amit azok az ámult nagyok írtak egykoron, a pályakezdő Márai, Kosztolányi, a száguldó riporter, Egon Erwin Kisch… Azt hiszem, így voltunk ezzel valamennyien.
Elszaladtak az évek. A cigarettafüstös ócska-édes szerkesztőség szép lassan száraz-szigorú hírgyárrá lett, a már akkor is bicegő, nehezen követhető világ pedig sprintelő, követhetetlen és utálatos káosszá vált. Az a hajdani félszeg gyakornok – ez te vagy – meg egyszer csak arra eszmélt: már fogalma sincs, hogyan kell megírni egy mosolygós tárcanovellát, egy karácsonyi cikket, anyák napi köszöntőt. Pedig lenne még rá olvasó. Hol vannak már azok az ólomból szedett, kurzív betűs keretes írások, amelyekben icipicit még te is benne voltál? A szíved biztosan.
