A fogyasztói szemlélet édeskevés

Érdeklődéssel olvastam Farkas Péter szociológusnak a Magyar Nemzet 2000. július 19-i számában írt Az ökológiai válság nem oldható meg társadalmi jövőkép híján című írását. Mint az ökológiával hivatásszerűen foglalkozó szakembernek, engedtessék meg, hogy a cikkben leírtakhoz néhány gondolatot magam is hozzáfűzzek. Sajnos tény, hogy a mai kor embere, azaz a XX. század legvégén élő emberiség számos válsággal szembesül. Globális, regionális és helyi (illetve egyedi) szinten egyaránt. Ezen problémáknak az ökológiai jellegű gondok természetesen csupán egy részét jelentik, egyes országokban, régiókban azonban a környezetpusztulás közvetlenül a létezést, illetve az emberhez méltó, tiszta és egészséges környezetben való élést veszélyezteti, azaz domináns tényezőnek tekinthető.Az ember – eltérően az élőlények más fajaitól – azonban fizikai-biológiai paraméterei és szellemi képességei következtében nem csupán része az egyes ökoszisztémáknak (ezek egysége a bioszféra), hanem alakítója is. Tevékenységével képes alapvetően befolyásolni a természetben végbemenő folyamatokat (folyószabályozás, növénynemesítés, melioráció, agrokémia és agrotechnika stb.), alapvetően megváltoztatni egyes ökológiai rendszerek hosszú időszakon át kialakult egyensúlyi viszonyait.A fejlett országokban élő emberek egy része egyre inkább elszakad a természetes környezettől, kialakítja saját, úgynevezett művi környezetét – műszaki cikkekkel túlzsúfolt, hatalmas lakótömbben lévő lakását –, s életmódja, szokásai, munkája, azaz értéket teremtő tevékenysége gyökeresen eltér a csupán egy-két generációval korábban élt emberekétől. Korunk egyik, ha nem a legnagyobb kihívása éppen abban rejlik, hogy a mai kor embere képes-e a félelmetes gyorsasággal változó világ elvárásainak megfelelni, nem gyűri-e maga alá az információs társadalom ismeretanyag-robbanása. Amíg mondjuk a X. század elején és végén élt emberek által elsajátítandó ismeretek szintjében, a korra jellemző műszaki-technikai-kulturális jellemzőkben lényegi eltérés nem volt kimutatható, úgy próbáljuk meg összevetni a mai kor emberének művi környezetét a század elejére jellemzővel! Olyan óriási a különbség, hogy szinte öszszehasonlíthatatlan a két kor. Hiszen ma természetes, hogy színes tévét nézünk, s távkapcsolóval váltunk csatornát, CD-ről hallgatjuk kedvenc zenénket, ételeinket mikrohullámú sütőben melegítjük, számítógép áll rendelkezésünkre információk szerzésére és átadására, automata mosógépünk van, s még sorolhatnám sokáig. A tágabb értelemben vett művi környezetbe pedig beletartozik mindaz, ami társadalmunkat indusztriális, sőt posztindusztriális vagy fogyasztói társadalommá (infrastruktúra, haditechnika, közlekedés, ipari létesítmények, bevásárlóközpontok, távközlés stb.) teszi.Alapvető kérdés, hogy arányaiban hogyan viszonyul egymáshoz a természetes és művi környezet. Nem csupán földrajzi, illetve biológiai, de pszichikai és szociológiai szempontból is, s a művi környezet milyen hatással van a természetesre. S bár az emberiség létszámának s az igények (energiaigény) növekedésével ez a hatás többnyire negatív, azaz a környezetet pusztító, romboló, károsító, de a tudomány és technika fejlődésével, az ökológiai jellegű összefüggések felismerésével megteremtődik a lehetőség a környezetkímélő létezés, a környezetbarát életforma, a környezetet nem károsító, a természetes környezeti egyensúlyt visszaállító emberi tevékenység (rekultiváció) kialakítására is.Ma Földünkön, e 6370 km sugarú, s szárazfölddel 29 százalékban borított bolygón mintegy hatmilliárd ember él. Másfél évszázaddal ezelőtt, 1850-ben, mindössze öt generációval korábban, még csak egy milliárd ember élt. Sajnos civilizációnk fejlődése szinte együttjárt a természetes környezet jelentős részének elpusztításával. Így például az erdőirtások miatti talajerózióval, az elsivatagosodással, számos növény- és állatfaj életterének beszűkülésével, a víz- és levegőszennyezéssel, az ipari és bányászati tevékenység miatti tájképi erózióval, a lombhullató erdők, szavannák, trópusi esőerdők helyén betonvárosok kinövésével vagy monokultúrás intenzív mezőgazdasággal.Tény, hogy olyan tevékenység, amelynek környezetterhelő hatása nincs, csak elviekben képzelhető el. S bár elméletileg létrehozhatók olyan technológiák, amelyeknek csupán tetszőlegesen kis mérvű szennyező emissziója van, de a gyakorlatban csak azokat az eljárásokat alkalmazzák, amelyek gazdaságossági szempontból is versenyképesek. Tehát az ökonómiai és ökológiai szempontok gyakran nem esnek egybe. De szerencsére nincs is szükség olyan technológiákra, amelyek szennyező hatása (ide sorolva a zaj- és hőszennyezést is) nulla. Hiszen a természetnek van egy bizonyos tűrőképessége, képes a szennyező komponensek adott mennyiségét eliminálni, a természetben lezajló rendkívül összetett ökológiai kölcsönhatások és folyamatok révén az öntisztulás, a regeneráció jelensége bekövetkezik. A lényeg abban rejlik, hogy nem szabad azt a határt túllépnünk, ami már meghaladja a természetes környezet teherbíró képességét.Jogos a kérdés: túlléptük-e a határt, van-e ökológiai krízis, nem váltak-e egyes megfordítható folyamatok irreverzibilissé? Nem kerültünk-e olyan helyzetbe, ahonnan már nincs visszaút, amikor már nem lehetséges az eredeti állapot viszszaállítása?A válasz nem egyszerű. Ugyanis egy-egy régióban számos olyan tudatos és véletlen környezetpusztítás (a libanoni vagy balkáni erdők kiirtása, olajszállító tankhajók balesete, atomrobbantási kísérletek helyszíne, egy-egy folyó élővilágát elpusztító vegyi szennyezés) történt, amelyek lehetetlenné tették a természetes regenerációt, vagy viszonylag hosszú időre van szükség ahhoz, hogy a természetes egyensúly, igaz, megváltozott körülmények között, vagyis az eredetitől eltérő ökológiai szinten helyreálljon. Ezen események globális szintű hatása azonban többnyire csekély volt, így bolygónk klímáját, légkörét, átfogó biológiai jellemzőit alapvetően nem befolyásolták. Számos olyan, elsősorban ipari, közlekedési és kommunális eredetű tevékenység hosszú időn át megnyilvánuló s sajnos egymásra szuperponálódó hatása – foszszilis energiahordozók felhasználásának exponenciális növekedése – azonban globális szintű problémát, valóban ökológiai krízist eredményezhet.Itt elég az üvegházhatásból adódó veszélyekre utalni, ami egyértelműen az atmoszféra szén-dioxid-tartalmának növekedésével függ össze.Szóval, van-e ökológiai válság? Úgy vélem, a világ számos területén igen, globális szinten még nem. Még vannak oxigént termelő esőerdők, még vannak tiszta vizű világóceánok. De nincs sok idő. Megérett az idő olyan, globális szintű intézkedések meghozatalára, amelyek nem odázhatók el további évtizedekre. S persze egyúttal olyan regionális, városi, települési intézkedések meghozatalára, a végrehajtáshoz szükséges pénzforrások rendelkezésre bocsátására, amelyek rövid távon ugyan nem minden esetben, de hosszú távon mindenképpen hasznosak lesznek. Gondolok itt az erdők újratelepítésére, szelektív hulladékgyűjtésre és a hulladékok másodlagos nyersanyagként történő hasznosítására, a kommunális és ipari szennyvizeknek a befogadó folyókba bocsátása előtti megfelelő szintű (mechanikai, biológiai s ha kell kémiai) tisztítására. A szenet, olajat, földgázt felhasználó hőerőművek helyett környezetbarát energianyerési lehetőségek fokozott mérvű kihasználására.Úgy vélem, a lehetőség, hogy jól sáfárkodjunk ökológiai vagyonunkkal, adott. Hiszem azt, hogy a jelen alkotó, dolgozó embere – éppen az ökológiai összefüggések s műszaki-technikai információk birtokában – képes lesz valóban homo sapiensként, azaz értelmes, a saját életterét nem tönkretévő emberként is tevékenykedni. Hiszen a ma élő generáció egyik legfontosabb feladata az, hogy úgy tevékenykedjen, hogy a következő generációk számára is biztosított legyen a tiszta és egészséges környezet. E nemes cél megvalósítása azonban – országoktól függetlenül – a társadalom (az ökológiai ismeretekkel is felvértezett társadalom) aktív támogatását is igényli. Józan észszel, körültekintő gazdálkodással, tudatos és elsősorban nem a fogyasztói szemléletre épülő világkép kialakításával, a fenntartható társadalom eszméjének megvalósításával reális lehet az az elvárás, hogy unokáink, dédunokáink ökológiai válságtól mentesen élhessenek.A szerző egyetemi tanár