A klasszikus tanulmányok hasznáról

Az első gimnáziumi latinórát arra szánja a legtöbb szaktanár, hogy tisztázza, mi is az értelme a klasszikus ókorral való foglalkozásnak.A kérdést nem a stúdium valódi értéke, sokkal inkább az általános társadalmi vélekedés indokolja. Borzsák István, a latin nyelv és irodalom magyar kutatóinak atyamestere, a Magyar Tudományos Akadémia tagja, 1990-ben tett közzé egy kötetet Kell-e a latin címmel. A könyvben évszázadokra visszamenőleg összegyűjtötte mindazokat a megnyilatkozásokat, amelyek szerint a latin oktatása a középiskolai tanulmányok elengedhetetlen része. A számos pedagógiai és szakmai érv pusztába kiáltott szó maradt, ellenérvek hiányában is egyre inkább kiszorul a klasszikus műveltség, mert a közvélekedés haszontalannak ítéli. Ez az érzés manapság csak erősödik, amikor az „információs társadalom” víziója lebeg sokak szeme előtt, és az iskolákat nem klasszikus irodalommal, hanem internetcsatlakozással akarják ellátni.Az állítólagos tudományos előrehaladás ellenére is tehát még mindig a vagy-vagy hamis alternatívája kísért, jóllehet, a helyes válasz az is-is lenne. A magyarországi latinellenesség három forrásból táplálkozik. Az első a múlt század végi nemzeti mozgalom. Hangadói azt hirdették, hogy Magyarország jövőbeli dicsőségének záloga az ipar fejlődése, amit a természettudományos és műszaki tárgyakkal lehet megalapozni. Ezeknek pedig a középiskolák tanrendjében a haszontalan, poros tárgyaknak, a latinnak és a görögnek a tananyagból való kiiktatásával lehet helyet teremteni.Ha végignézzük az utóbbi száz évet, akkor azt látjuk, hogy ez a követelés megvalósult. És tegyük most föl a kérdést: Magyarország a világ élvonalába került? A válasz egyértelműen: nem! Még mindig, ma is csak szaladunk az élvonal után, jóllehet a műszaki tudományok fejlődését „gátló” klasszikus stúdiumok már rég kiszorultak a középiskolákból. A mozgalom alaptézisét tehát az élet cáfolta meg. Sőt manapság már műegyetemi professzorok szájából is lehet hallani panaszt a klasszikus műveltség eltűnése miatt. A latinellenesség másik forrása a politika volt. A latin részint a nagy földbirtokokkal rendelkező katolikus egyház, részint a nemesi Magyarország hivatalos nyelve volt. A társadalmi haladás jelszavát zászlajukra tűző politikai mozgalmak, elsősorban a szocialisták, úgy gondolták, hogy politikai ellenfelük legyőzésének záloga az, hogy (a nem lényegükből fakadó) attribútumaikat fölszámolják. Az emberben önkéntelenül felötlik a párhuzam: Wellingtont, a híres tábornokot föltétel nélkül csodálták a fiatal tisztjei, és mindenben igyekeztek hozzá hasonlóvá válni. Ezért némi igyekezet árán mindannyiuknak sikerült megtanulni úgy köpni, ahogyan ő szokott. Ennek a (nem lényegből fakadó) tulajdonságnak az elsajátítása azonban egyiküket sem tette kiváló hadvezérré.Nálunk is a latin és a görög fölszámolásával párhuzamosan inkább keleti típusú diktatúra épült ki, semmint fejlett nyugati társadalom. Ma pusztító társadalmi bajaink egyik legfőbb tényezője éppen az, hogy a klasszikus stúdiumokkal együtt a révükön is közvetíthető erkölcsi ideálok is elenyésztek. Összességében tehát megállapíthatjuk: a politikai fogantatású latinellenességet is az idő cáfolta meg.Talán mindnyájan egyetérthetünk abban, hogy a társadalmi haladásért nem valamilyen középiskolai tárgy vagy műveltségi forma ellen föllépve kell harcolni, hanem közvetlen politikai célokat megfogalmazva, és politikai eszközöket alkalmazva, mint ahogyan például a latinul is jól tudó néhai Antall József miniszterelnök a demokratikus Magyarországért dolgozva a demokrácia intézményeit építette ki, és nem a középiskolai tananyagot módosította. Marad a harmadik tényező: a tudatlanság. Mára már generációk nőttek föl klasszikus tanulmányok nélkül, nem is tudják, mit veszítettek, ezért az idevágó ismereteket egyszerűen haszontalannak minősítik. Márpedig ha tanultak volna valamit a klasszikus ókorból, akkor maguktól is tudhatnák azt, amit W. Heisenberg, a Nobel-díjas fizikus írt meg, aki maga is latin és görög szerzőket olvasva ismerte föl, hogy a tudományban mindig azt kell keresnünk, ami haszontalan. Az európai tudományt véleménye szerint éppen az a görög alapállás tette naggyá, hogy nem a közvetlenül hasznosat kereste. Utóbb az így fölhalmozott „haszontalan” ismeretek, azaz a tudományok tették nagygyá Európát.Érvelését válogatott tanulmányainak kötetében magyarul is elolvashatja bárki, ennek megismétlése helyett itt röviden csak egy példát akarok hozni azt illusztrálandó, hogy egy önmagában véve haszontalan dolog egy rendszer részeként rendkívül hasznos lehet. Egy autó lóerőinek számát minden bizonnyal nem növeli az, ha például alkatrészeit olajjal bekenjük. A motor erejét nem növeli ez a cselekedet, az autó egészének működése szempontjából mégis elengedhetetlen. Haszna csak közvetve derül ki. Így van ez a társadalom rendszerében is: a közvetlenül haszontalan ismeretek haszna csak a rendszer egészének működése során, közvetve mutatkozik meg.A tudományokat már Platón is két részre osztotta, megkülönböztetve például a matematika igazi és kocsmai (vagy piaci) változatát. (Állítólag a kofáknak nem jelent különös problémát alkalomadtán becsapni a matematikaprofesszorokat.) A piaci (ma úgy mondanánk: alkalmazott) változata hasznos, de a matematikust mindig is az igazi matematika, azaz a haszontalan problémák izgatják. Kutatásai révén (önmagában véve) haszontalan ismereteket halmoz föl, ezek azonban egy (társadalmi) rendszer egészében végső soron mégis igen hasznos szerepet töltenek be. Az iskolai matematikaórák közül az elsőn szinte sohasem szoktak azzal foglalkozni a tanárok, hogy tisztázzák, miért is fontos a matematika.Nem akarok itt kitérni arra, amit előttem már sokan elmondtak: milyen pedagógiai jelentősége van a latin tanításának, miért hasznos és a többi. Szeretnék azonban egy francia szerzőre hivatkozni, akinek műve ma, amikor az ország európai irányultsága mindennapos téma, igen időszerű. Rémi Brague könyvét az Európai Unió kiadványaként egyszerre jelentették meg németül és franciául, s később lefordították számos nyelvre, magyarra is. Nálunk a francia címet kapta: Európa, a római út. Rémi Brague arról szól, hogy Európa Róma örököse. Európát a kereszténység formálta azzá, ami, de a kereszténység nem a héber biblia és a görög filozófia együttese. A kereszténység e kettőnek egy sajátos, Rómában létrejött keveréke, azaz egy új minőség. Európát azonban olyan barbár népek lakták, amelyek számára a római örökség nem volt természetes, ezért a történelmük során számos kísérletet tettek arra, hogy örökségüket valóban elsajátítsák, azaz valóban életük részévé tegyék. Ezeket a meg-megújuló elsajátítási kísérleteket nevezzük reneszánszoknak, kezdve Alcuin Karoling reneszánszán egészen a legutóbbi, német földön végbement reneszánszig. A könyvében kifejtett és bizonyított véleménye szerint az európai kultúra története nem más, mint ezeknek a reneszánszoknak a sorozata.Szavaiból az következik, hogy ha elveszítjük római örökségünket, akkor az örökös megújulás kulturális génbankját veszítjük el, Európa megszűnik Európának lenni, nem a világ vezető kontinense, hanem pusztán azok egyike lesz. Bármenynyire fontos is az informatika, bármennyire elképzelhetetlen nélküle a jövőnk, arra mégsem elég, hogy ez a jövő európai jövő legyen. Ahhoz a klasszikus kultúra megőrzése is szükséges. Tehát is-is, és nem vagy-vagy. McDonald’s, valamint Orient fast food éttermekből nem épül Európa. Természetesen ezeknek is megvan a maguk szerepe és helye, de nem ezek teszik Európát Európává. A napokban olvashattunk arról, hogy a mindent szabványokba szorító Európai Unióhoz csatlakozva is megőrizhetjük magyar konyhánk néhány nem „patent” sajátságát, így például a mákos tésztát.Ez a híradás, noha kétségkívül örömteli, mégis eltereli a figyelmet a lényegi kérdésről: európai marad-e az Európai Unió. A válasz erre a kérdésre azonban nem a borosüvegek szabványosított formájától, az ételkészítés szabványosított nyersanyagaitól, az egységesített törvényektől és valutától, hanem a klasszikus örökség megmaradásától, föltámasztásának időről időre megismétlődő kísérleteitől, műveltségünkbe való beépülésétől függ.