A ma élsportolója a jövő rokkantja?

A fizikai paraméterekkel mérhető sportágakban az utóbbi évtizedekben egészen elképesztő teljesítményjavulás figyelhető meg. Hol van már az egykor álomhatárnak tekintett 1 percen belüli 100 m-es gyorsúszás, vagy a 4 percen belüli 1 mérföldes futás, esetleg a 200 kg-os lökésteljesítmény a súlyemelésben? Nyilvánvaló, hogy az újabb és újabb rekordok születése, a megdönthetetlennek hitt csúcseredmények túlszárnyalása számos, egymással is összefüggő tényezővel, így például tudatos kiválasztással, korszerű edzésmetodikával, sportágspecifikus táplálkozással, tudományos háttérrel (biomechanikai, élettani, antropometriai kutatási eredmények hasznosításával) magyarázható. És természetesen olyan, edzés utáni regenerációs segítő doppingszerek adagolásával (nevezhetjük orvosi megsegítésnek is), amelyek következtében a sportoló terhelhetősége nő, s ezáltal az így elvégzett nagy intenzitású és nagy terjedelmű edzésmunka következtében javul a teljesítőképesség is.Jogos a kérdés, vannak-e határok? Meddig lehet még fejlődni, meddig várható, hogy olimpiákon, világversenyeken, komoly pénzdíjas nemzetközi találkozókon újabb és újabb világcsúcsoknak lehetünk tanúi?Ha nem csupán egy-egy sportágat, versenyszámot, hanem valamennyi mérhető teljesítmény világcsúcseredményeinek időbeli változását hosszú távon (több évtizedre visszamenően) vizsgáljuk, úgy egyértelműen a következő megállapítások tehetők: a csúcseredmények fejlődése egy telítési típusú görbével közelíthető, azaz bár további fejlődés várható, de a fejlődés üteme fokozatosan mérséklődik; van olyan, nagy valószínűséggel prognosztizálható határ (az elméletileg elérhető teljesítménymaximum), ami minden bizonnyal csupán megközelíthető, de nem túlszárnyalható; egy-egy kiemelkedő klasszis (a távolugró Beamon, a súlyemelő Suleymanoglu) megjelenése ideiglenesen ugrásszerű változást, azaz nem a telítési görbével jellemezhető fejlődést eredményez a kérdéses sportágban. Azaz évek, évtizedek kellenek, amíg a többiek is elérik ezt a teljesítményszintet.Fazekas Zoltán a Magyar Nemzet 2000. június 3-i számában megszólaltatja Bakanek Györgyöt, az ISM doppingszakrétőjét, aki úgy véli, hogy „ha egy évig engedélyeznék a jelenleg tiltott teljesítményfokozó szerek használatát, akkor sem születnének hihetetlen csúcsok”. Teljes mértékben osztom Bakanek doktor véleményét. De nézzünk egy kicsit a felszín alá, vajon miért ne lenne komoly mérvű teljesítményfejlődés?Közismert, hogy a gyors erőt, robbanékony erőt igénylő sportágakban ma nem azok a nemzetközi szintű élsportolók, akiknek a teljesítményfokozó szerek alkalmazása nélküli tiszta alapereje, tiszta gyorsasága is rendkívüli. Nem. Hanem azok, akiknek a szervezete rendkívül jól reagál a doppingszerekre, akiknél az illegális, jelenleg doppinglistán lévő szerek alkalmazása igen komoly mérvű teljesítményjavulást eredményez. Egy példával megvilágítva: egy kiváló dobóatléta mondjuk 18 m-es dobásra is képes (lenne) súlylökésben tiszta felkészüléssel. Szteroidok alkalmazásával azonban 20 m-t is tud dobni. De lehet, hogy egy másik dobó, akiknek a szervezete, terhelhetősége ugrásszerűen reagál a szteroidokra, bár „üresen” csak 17,5 m-t tudna elérni, de „bekokszolva” akár 21 m-re is képes lehet. Nos, ebből lesz a nemzetközi klasszis.A tiszta felkészüléssel s a doppingszerek alkalmazását is tartalmazó felkészüléssel tehát igen eltérő teljesítmények érhetők el. S ha Bakanek dr. is így véli, hogy a doppingszerek tiltásának feloldása nem eredményezne komoly teljesítményjavulást, akkor ez csupán egyféleképpen magyarázható. Úgy, hogy a mai élsportban a tiltott szerek alkalmazása teljesen természetes, a „feladat” abban rejlik, hogy valamiképpen negatív legyen a doppingteszt eredménye.Miután rengeteg lehetőség van a lebukás elkerülésére, az az igazság, hogy a lebukottak valóban csak a jéghegy csúcsát képezik, s a nem lebukottat a lebukottól nem az különbözteti meg, hogy az egyik szedett, a másik meg nem szedett tiltott teljesítményfokozó szert. Az egyedüli különbség csupán a lebukás ténye. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) s az egyes nemzetközi sportszervezetek által kiadott doppinglistán olyan szerek (anabolikus szteroidok) és eljárások (vérdopping) szerepelnek, amelyek alkalmazása jelenleg tiltott. De nem azért, mert a sportszervezetek vezetői ellenségei lennének az újabb és újabb rekordoknak. A tiszta és becsületes játék, a fair play szellemét azért hirdetik, mert a doppingszerek tartós és nagy dózisú szedése bizonyítottan egészségkárosító hatású. Nem alaptalan tehát Lángfy György sportorvos vélekedése, mely szerint a ma élsportolója a jövő rokkantja.A mai élsportban – sajnos tudomásul kell vennünk – az eredeti olimpiai eszme, a valódi fair play szellem elkopott. Pénz- és eredményhajhász korunkban a régi sporterkölcs fogalmai elavultak, a cél szentesíti az eszközt elv uralkodik.Valóban szentesítheti a cél az eszközt? Milyen kihatásai vannak a doppingszereknek? Megnyerhető-ea doppingháború az ellenőrzés szigorításával, s ha nem, mi lehet a megoldás, a jövő útja? Izgalmas kérdések.Ma a sportéletre az jellemző, hogy az élsport erőteljes teljesítmény- és pénzorientáltsága szinte kikényszeríti a legkülönfélébb teljesítményfokozó szerek és eljárások alkalmazását. Az alapvető probléma nem is a legálisan használható készítmények, vitaminokat, ásványi anyagokat, szabad aminosavakat, fehérjekoncentrátumokat tartalmazó táplálékkiegészítők alkalmazásában rejlik, bár kétségtelen, hogy a készítmények felhasználásának közvetett hatása is lehet egészségkárosító. Az igazi gondot azon készítmények, gyógyszerek jelentik, amelyek rendszeres és jelentős dózisú alkalmazása komoly mérvű teljesítményjavulást eredményezhet, ugyanakkor szedésük kockázattal, bizonyíthatóan káros mellékhatások fellépésével jár.A listán szereplő készítmények és eljárások mindegyike olyan farmakológiai, illetve medicinális jellegű beavatkozást jelent, amelyek egyértelműen veszélyt jelentenek a szert vagy eljárást alkalmazók szervezetére. Függetlenül attól, hogy az alkalmazás egyedi esetre – ez a helyzet a klasszikusnak nevezett szereknél, az ajzószereknél, amelyek lényegében pszichomotorikus stimulánsok vagy narkotikumok – vagy pedig hosszú, hetekben, hónapokban mérhető időszakokra, egy-egy felkészülési ciklusra, anabolikus szteroidokra, növekedési hormonra vonatkozik-e.Az anabolikus szteroidok tartós és nagy dózisú szedése, alkalmazása injekciókban komoly veszélyeket rejt. Májkárosodás, hajhullás, magas vérnyomás, fokozódó infarktusveszély a tünetek, férfiaknál heresorvadás, impotencia, sterilitás. Még drámaibb változások figyelhetők meg a szteroidok (ezek a férfitesztoszteron-származékok) nőknél való alkalmazásánál, a hangmélyülésen és feltűnő szőrösödésen túl is. Gyakorlatilag a női szervezet hormonháztartásának tönkretételéről van szó.Persze az is igaz, hogy az anabolikus szteroidok szedésével jelentősen javul a regeneráció, nő az izomtömeg aránya, javul a terhelhetőség, s ezáltal komoly mérvű teljesítményszint-növekedés is várható. Ezért olyan elterjedt az erőt, robbanékonyságot igénylő sportágakban az alkalmazásuk. S az így elért eredmények anyagi és erkölcsi elismerése az a motiváló tényező, ami a sportolót szinte rákényszeríti használatukra. Hiszen a többiek is használják, s éppen az jelenti az esélyegyenlőséget, hogy a többi élvonalbeli sprinterhez, dobóatlétához, erőemelőhöz hasonlóan a kérdéses sportoló is szedi az ilyen készítményeket. Vállalva – s egyúttal talán lebecsülve – a várható veszélyeket. Egyszerűen nincs más út, ha valaki világraszóló teljestíményt kíván elérni, hiszen a legális teljestíményfokozó szerek hatása messze elmarad a tiltott listán lévő szerekétől. Ez akkor is igaz, ha számos, s igen drága táplálékkiegészítő készítményt úgy reklámoznak, hogy annak hatása vetekszik a sztreroidokéval. A teljesítménykényszer a cél szentesíti az eszközt elvét igényli és próbálja igazolni.Sajnos tény, hogy az óriási költségeket felemésztő ellenőrzés jelenleg nem hatékony. A különböző okok – adminisztratív, fizikai és farmakológiai manipulációk a vizeletminta vétele kapcsán – miatt az élversenyzők csupán 12%-a bukik meg az ellenőrzés során, márpedig a tiltott szerekkel élők aránya összehasonlíthatatlanul nagyobb. Újabb vizsgálati metodika bevezetésével, az ellenőrzések számának növelésével ezért a háborúnak csak egy-egy apróbb ütközete nyerhető meg, a háború nem.A megoldás – úgy vélem – nem az ellenőrzés szigorítása. Alapvetően más, alapvetően új stratégia kell. Nem szabad a fejünket a strucchoz hasonlóan a homokba dugni. Nem ez a megoldás.Nem látok más megoldást, mint a liberalizációt. A szellem kiszabadult a palackból, s már nem lehet visszakényszeríteni. A mai élsport eredménycentrikus, pénzorientált világában nem lehet a vélt (de már nem meglévő) sporterkölcsre hatni, nem lehet a tiszta, doppingmentes felkészülési útra visszakényszeríteni az élsportolókat. Tudomásul kell venni, hogy az élsportoló nem átlagember, az általa választott sportágban kiemelkedő teljesítményre képes, ezért szinte mindent (vagy majdnem mindent) hajlandó megtenni, s a sikerekért, győzelmekért magas szintű anyagi juttatást vár el.Nincs szükség listára. Felvilágosító propagandára van szükség, olyan megbízható információkra, amelyek alapján a versenyző fehéren-feketén látja, hogy mit kockáztat, hogy mi várható, ha teljesítményfokozó szereket használ. S persze annak őszinte közlése is, hogy a negatív hatások nagy valószínűséggel minimalizálhatók, ha elfogadható dózisokban szedi a készítményeket, s az egyes felkészülési és versenyidőszakok közé megfelelő szüneteket iktat a szervezet élettani és hormonális regenerációja érdekében. Az így felszabaduló – nem elhanyagolható mérvű – pénzeszközöket pedig hasznosabb és nemesebb célokra lehetne fordítani. A tömegsport, az iskolai sport, a rekreációs sportok támogatására. Tornatermek és uszodák építésére. Hogy a sport legalapvetőbb funkciója – az egészség megőrzésének és megtartásának feladata – populációs szinten valósuljon meg. A szerző egyetemi tanár