A Zimbabwe titka – homályos múlt és jövő

Barátaim Dél-Afrikában ragaszkodtak hozzá, hogy Angolából jövet 1963. december végén (a nyári nap a legmagasabban járt a déli féltekén) feltétlenül időzzem néhány napot az akkor még Nyaszafölddel közös irányítás alatt állt Rhodesiában, mielőtt ez az angol gyarmat kikiáltja függetlenségét a tiltakozó Londontól.Reggel érkeztem Salisbury kevéssé látogatott repterére, két vagy három nappal az ünnepségek előtt, és szinte azonnal meghívtak egy szilveszteri vacsorára csupa fiatal gyarmatoshoz, akik másnaptól kezdve belemerültek egy évtizedekre nyúló – egészen a mai napig tartó – kalandba.A szálloda neve, úgy emlékszem, Meikles volt, a főváros egyetlen többemeletes épülete, nyugati luxussal berendezve – és érdekes vendégekkel. Kenyából menekülő libanoni kereskedők, politikailag közömbös turisták, dél-afrikai angolok és búrok annak reményében, hogy elherdált farmokat tudnak olcsón venni, és persze az új Rhodesia „exbrit” szervezői, akik Salisbury és London közül az előbbit választották. Ezek később Dél-Afrikába mentek menedéket kérni, amikor Rhodesia megszűnt létezni – és ismét veszik a vándorbotot, miután ott is fekete kormány alakult. Ez a vegyes közönség még otthon érezte magát a hotel előcsarnokában, míg fekete londínerek vitték bőröndjeiket a szobákba. Flegma, angol vérű vendéglátóik gyarmati biztonsággal nyugtatták meg a menekülteket, azzal érvelve, hogy az Egyenlítőn alul nincs semmi gyarmatellenes veszély: a két portugál terület, Angola és Mozambik elzárja Afrika déli csücskét, és Dél-Afrika elég gazdag és erős, hogy ellenálljon a szovjet és nyugati veszélynek szükség esetén. De ilyen szükségállapot nem lesz.Mindez illúzió volt. Mugabéról még alig hallott valaki, Pretoriában a vasakaratú (hollandus születésű) Verwoerd tartotta a vonalat, és Washingtonról az volt a meggyőződés, hogy végül is a fehérek oldalán fog felsorakozni. Látjuk, a realitásérzék hiányzott.December utolsó napján kísérőmmel kirándultunk ahhoz a romhoz, amelyik később az egész ország nevét adta, a Zimbabwéhez. Ma már minden turistatérképen szerepel, mint a Macchu-Picchu Peruban, és éppen olyan rejtélyes, mint az. Nem erődítmény, de nem is város a szó európai értelmében, mert két óriási kőhalomból áll: részint egy dombon, amely kőlabirintusával könnyű védelmet nyújt, részint lent a síkon egy templomszerű másik labirintus, amelyről nem tudni, mi volt a szerepe. Egyáltalán nem tudni, mi volt „Zimbabwe”, az biztos, hogy szimbólumként ma rajta van a nemzeti zászlón.Nemzet? Nincs persze szó egyöntetűségről. A bennszülöttek két törzsre oszlanak, a ndebelékre és a sonákra. Az első zulu leszármazás, a „régi szép időkben” üldözte és irtotta az utóbbit. Demokrácia lévén a jelszó a sona többség kezdte irtani a ndebele törzs tagjait. Körülbelül ennyi a változás, amihez számítani kellett a néhány százezer (többnyire angol) fehér embert.Mint mindenütt Afrikában, a gyarmatosítók megtartották a jó földet, amelyet fémes minősége miatt különös beavatkozással kell kezelni. Ehhez nem jutott a fekete bennszülött, aki nem produktív. A fehér földbirtokosé a termékeny föld, a dohányexport, Salisbury hangja. El lehetett volna már 1963-ban is képzelni, hogy a fekete többség nem hagyja majd ezt annyiban, különösen, hogy a „világközvélemény” a volt gyarmatosítók ellen fordul. Ez csak idő kérdése volt, mint ahogy a dél-afrikai Mbeki fehéreknek tett ígéretei egy „szivárványkoalícióról” is mesének bizonyultak.Tény, hogy beszélgetéseinkben az anglorhodesiai földbirtokosok nem jeleztek semmiféle aggodalmat. Az én véleményem egészen más volt, de a vendég nem beszél tűzvészről házigazdái lakhelyén, főleg ha azok olyan germán alapossággal lettek termékenyek. Mindenesetre a függetlenség meghozta a többi ambíciót, ami végül is mind a fehér ember ellen fordult. Ezt jól láttam Joshua Nkomo ellenzéki vezér otthonában, ahol búcsúvételemkor éreztem mintegy a bőrömön az ellenséges érzést, ahogy a fekete lakosság körülvett. Mai napig az a meggyőződésem, hogy ha Nkomo nem ölel át a vaksötét verandán, mutatva ezzel, hogy én „barát” vagyok, nem kerültem volna ki élve a faluból.Miután a Zimbabwétől viszszatértünk, rövidesen kezdődött az újévet köszöntő vacsora. Persze csak fehér gyarmatosok voltak meghívva, azoknak is a fiatal, táncoló része. Itt-ott azonban beszélgettek is ezzel a furcsa idegennel, aki Amerikáról és Budapestről mesélt nekik, ők viszont úgy beszéltek Rhodesiáról, mintha jövőjük biztosítva lenne. Az ital bőven folyt, és egyes párok el-eltűntek a szomszéd szobákban. A gyarmati lét utolsó évei dekadenciába fulladtak.Zimbabwe maradt mint titokzatos szimbóluma a nem tudni, minek, ezzel is mutatva a homályos múltat és a homályos jövőt. Lehet, hogy a kőkupacokat arab rabszolgakereskedők emelték nem tudni, mikor, talán védelemként, talán az öszszeszedett rabszolgák utolsó afrikai gyűjtőhelyeként. Mindmáig semmi sem biztos.Csak az biztos, hogy az exodus megkezdődött. Mindennap apad a fehérek száma, most már kalandornak kell átvedleni ahhoz, hogy tovább spekulálva, a fehér ember itt maradjon. A távozás viszont roppant fájdalmas, Afrika világa megragadja az embert. Akik levándorolnak Dél-Afrikába, így is, úgy is hazátlanok, és pénzügyi befektetésük is sikertelen marad. Eltűntek mint nemzetalapítók a föld felszínéről, és ha visszatérnek Angliába, ott sem találnak hazát. Sőt ott is közeledik a színesuralom vagy valamelyik változata.A rhodesiai függetlenség tarthatatlan lett 1974-ben, amikor Portugáliában kitört a kommunista inspirációjú forradalom, amelynek első aktusa – más, nem afrikai forrásokból is elősegítve – Angola és Mozambik függetlenítése volt. Ezzel kinyílt az a kapu, amely Afrika déli csücskét biztonságossá tette. Az egész óriási terület, amelyet közösen őrzött Portugália, Dél-Afrika és Rhodesia, most prédává lett; aktivizálódtak a felszabadító mozgalmak, pártok és érdekközösségek. Húsz év sem telt el, a térképet átrajzolták, s ennek egyik végső fejezete a most lefolyó harc az utolsó fehér birtokokért. Nem vitás – a nyugati sajtó állításai ellenére –, hogy Rhodesia, vagyis Zimbabwe el fog szegényedni, és polgár- vagyis törzsi háborúkban tengődik tovább. Akárcsak a távol eső Kongó, Etiópia, Sierra Leone.A régi utazó végül is a pompás állatvilágot sajnálja, hiszen ezek a „vadak” a háborúskodás áldozatai lesznek. Gazdag vadászok termeiben fogják végezni mint trófeák, kisebb részük a nyugati állatkertekben, a maradékot éhező bennszülöttek fogják felfalni. Sic transit gloria animalium...A szerző filozófus, egyetemi tanár