Churchill és Hitler légi háborúja

Franciaország vereségével öszszeomlott az addig Németországgal szemben folytatott brit stratégia. London számára ebben a helyzetben két lehetőség kínálkozott. Ha London a háború folytatása mellett dönt, az még a győzelem esetén is messzeható következményekkel jár. Ebben az esetben a brit kormány, miként az I. világháború alatt, kénytelen meggyengíteni tengerentúli támaszpontjait, s igénybe kell vennie gyarmatainak és domíniumainak anyagi és katonai segítségét. London e segítséget csak a függetlenség megadásával ellentételezheti, így paradox módon a megnyert háború is a Brit Birodalom összeomlását vonja maga után. Ráadásul a harmincas évek óta gyenge teljesítményt nyújtó brit gazdaság a gyarmatok támogatása esetén is már rövid távon képtelen volt a hadsereg igényeinek fedezésére. Bár az Egyesült Államok készpénzfizetés fejében hajlandó volt a hadianyag-szállításra, de mint azt Churchill 1940. december 8-án Rooseveltnek írt levelében kénytelen volt elismerni, a valuta- és aranytartalékaik már az első háborús év végére gyakorlatilag kimerültek. Nem kevés cinizmussal jegyezte meg az amerikai elnök 1941 elején: „A brit fejőstehén, mely egykor sok tejet adott, mára szinte teljesen kiszáradt.”Már 1940 őszén is csak úgy tudta a londoni kormány az államcsődöt elkerülni, hogy „kölcsönvette” az Angliába menekült emigráns kormányok aranykészletét. Az első ilyen hitelt a csehszlovák kormány nyújtotta, ami talán nem véletlenül esett egybe Benes politikai súlyának növekedésével, s Észak-Erdély visszacsatolásának elítélésével. Ettől kezdve London hitelbe vásárolt, ami viszont végletesen kiszolgáltatta Washington akaratának, amelynek nem állt érdekében a Brit Birodalom fennmaradása. Az 1940. szeptember elején létrejött csereügylet keretében 50 első világháborús amerikai rombolóért cserébe nyolc karib-tengeri támaszpontot volt kénytelen Anglia átengedni. A megalázó üzletre jellemző, hogy az 50 rombolóból 39 még 1941 tavaszán is használhatatlan volt. E tényezőket mérlegelve Anglia kísérletet tehetett egy kompromisszumos béke megkötésére Berlinnel. Hiszen Hitler, aki az angolok csodálója volt, úgy vélte, Németországnak nem érdeke annak megsemmisítése. Máig vitatott, hogy Hitler miért állította meg 1940. május 24-én a német páncélos ékeket, és hagyta Dünkirchennél futni a brit expedíciós erőket, a lépés gesztusértéke azonban vitathatatlan.Hitler biztos volt abban, hogy egy német győzelem esetén a Harmadik Birodalom nem lenne képes betölteni a Brit Birodalom történelmi küldetését. A május 10-én miniszterelnökké kinevezett Winston Churchill számára azonban szóba sem jöhetett ez utóbbi megoldás. Hiszen a Németország elleni „keresztes hadjárat” eszméje tette lehetővé számára, hogy a harmincas évek végén a politikai jelentéktelenségből visszatérjen a hatalomba. Hasonlóan az I. világháborúhoz, a brit propaganda a harcot erkölcsi kérdéssé tette, ami hosszú távon jelentősen korlátozta a londoni kormány politikai mozgásterét. Ráadásul az egyezkedő szerepére több, a németekkel jó kapcsolatokat ápoló brit politikus – Lloyd George – is sokkal alkalmasabbnak tűnt Churchillnél. Így belpolitikai posztjának megtartása döntően külpolitikai hajthatatlanságától függött. A háború és béke kapcsán a brit kabinetben folytatott vitákat, továbbá, hogy London nem hivatalos csatornákon informálódott-e egyáltalán a német békefeltételeket illetően, majd akkor lehet véglegesen tisztázni, ha Angliában feloldják az erre vonatkozó dokumentumok titkosítását.Churchill remélte, hogy Washington érzékelve a veszélyt, amit az esetleges brit kapituláció jelentene, a francia összeomlás után megsokszorozza a Londonnak nyújtott támogatást. S titokban abban is bízott, hogy esetleg hajlandó lesz még 1940-ben hadat üzenni Német-országnak. A reálpolitikus Roosevelt tisztában volt azzal, hogy a Harmadik Birodalom még a Brit-szigetek elfoglalása után is képtelen az Egyesült Államok komoly veszélyeztetésére. Bár folyt az amerikai gazdaság háborús mozgósítása – 1940. július 19-én Roosevelt aláírta a Two Ocean Navy Expansion Actot –, a novemberi elnökválasztásokig Washington nem kívánta magát nyilvánosan London mellett elkötelezni. Ezt egyrészt a semlegességi törvény miatt nem is tehette, másrészt Roosevelt kampányának egyik sarokköve volt, hogy az USA nem bonyolódik bele az európai háborúba. Az elnök 1940. december 17-i beszédében hangsúlyozta: az USA érdekében az áll, hogy Nagy-Britannia továbbra is képes legyen pénzt pumpálni az amerikai hadiipar felépítésébe.A Németország elleni eredményes háborúhoz azonban nélkülözhetetlen volt egy jelentős szárazföldi haderővel rendelkező szövetséges, s ez 1940 júniusában csak a Szovjetunió lehetett. Bár Moszkva fegyverkezési programjának méretei rejtve maradtak London előtt, de az 1939 augusztusában folytatott brit–francia–szovjet egyez-tetések során Saposnyikov, a Vörös Hadsereg vezérkari főnöke 136 hadosztályt, 5000 löveget, kilenc-tízezer harckocsit és 5500 repülőt ajánlott fel egy Németország elleni hadjárat céljaira. Ezért Churchill 1940. június 25-én egy angol–szovjet szövetség ajánlatával küldte Moszkvába Sir Stafford Crippset, az új brit nagykövetet. A július elején lefolytatott beszélgetések új fejezetet nyitottak nemcsak a kétoldalú kapcsolatokban, de az egész világháború menetében. A szövetség érdekében London felajánlotta: hajlandó elismerni a szovjet uralmat az egész Balkán felett, valamint jogosnak tartja Moszkva azon igényét, hogy számára kedvezően módosítsák a Boszporusz és a Dardanellák használatát szabályozó montreux-i szerződést. A balti-államok és az addig Romániához tartozó Besszarábia és Észak-Bukovina 1940. júniusi megszállásával egy éven belül a Szovjetunió területe 430 ezer négyzetkilométerrel, lakóinak száma 23 millióval növekedett.Moszkva további területgyarapodást, befolyásának tervezett kiterjesztését Finnországra, Közép- és Dél-Kelet-Európára már csak Németország ellenében hajthatta végre. Hitler, aki hírszerzési forrásokból főbb vonalaiban ismerte a brit ajánlatot, a sajátjának tekintett érdekszférából nem tehetett ilyen „nagylelkű” ajánlatot, ha meg akarta őrizni Németország nagyhatalmi státusát. Sztálin egyetértett Crippsz-szel, hogy a Szovjetuniónak sem érdeke a német túlsúly az európai kontinensen, de azt is világossá tette, Moszkva nem hajlandó elfogadni az 1939-es status quót, s minimális tárgyalási alapnak az azóta elfoglalt területek megtartását tekinti. Jelezte, hogy 1940-ben nem érdeke a nyílt konfliktus kirobbanása Német-országgal, de 1941-ben számol a fegyveres összeütközéssel. Ekkor már igen is célszerűnek tűnik egy szovjet–brit szövetség, amelynek feltétele, hogy London addig kitartson.A háború folytatásával kapcsolatos brit eltökéltséget demonstrálta, amikor július 3. és 7. között a királyi haditengerészet – Roosevelt egyetértésével – több támadást hajtott végre az Észak-Afrikába menekült, jórészt harcképtelen francia hadihajók ellen. Az akciók hivatalos indoklását, a francia flotta német kézbe kerülésének megakadályozását, némileg hiteltelenítette, hogy az alig két hete aláírt fegyverszünetben ilyen igényét Berlin nem jelezte. S még ha sikerült volna is a hadihajókat megszerezni, kiképzett személyzet híján a német haditengerészet képtelen lett volna felhasználni. Hitler július 16-i 16-os számú hadműveleti utasításában elrendelte az Anglia elleni partraszállás előkészítését. Három nappal későbbi beszédében utoljára tett békeajánlatot, amelyet jú-lius 22-én Lord Halifax külügyminiszter utasított vissza. A tervezett akcióval szemben a leghatározottabban a német haditengerészet foglalt állást július 29-i emlékeztetőjében.A német hadiflotta hajótérfogata a norvégiai veszteségek következtében az angol haditengerészetének mindössze 15 százalékát tette ki, alig egy tucat tengeralattjárót volt képes egyszerre az Atlanti-óceánon állomásoztatni, ezért az Oroszlánfóka hadművelet sikeréért nem tudott felelősséget vállalni. Az augusztus 1-jei 17-es hadműveleti utasításában Hitler az akció előfeltételének tekintette az abszolút légi fölény kivívását. Amire Göring nagyhangú ígéretei ellenére a Luftwaf-fénak esélye sem volt. A német légierőt a szárazföldi csapatok támogatására hozták létre, ezért csak kis és közepes hatótávolságú, viszonylag pontos célzásra alkalmas, de csekély bombaterhet szállítani képes repülőgépekkel rendelkezett. Teljesen hiányoztak a stratégiai légiháború megvívására alkalmas távolsági bombázók. Súlyos veszteségeket okozott a Luftwaffénak, hogy a rövid hatótávolságú német vadászok nem tudták a bevetések során végigkísérni azokat. A Luft-waffe erőltetett kiépítése következtében több géptípus még gyemekbetegségekkel küzdött. Miként október 13-i jelentésében Erhard Milch vezértábornagy fogalmazott: a csapatok nem félnek az ellenségtől, de annál inkább saját JU–88-as bombázóiktól.A légicsapásokat sem alapozhatták a meglepetésre, mert a berepülő német gépeket a kiépített angol radarrendszer következtében idejében riadóz-tatott vadászok fogadták. A németek a radart – az úgynevezett X-készüléket – a légierő találati pontosságának növelésére, a célra való rávezetésre használták. E készülék kifejlesztése értelmetlen lett volna, ha – miként azt az angol propaganda akkor hirdette – a Luftwaffe eleve terrorbombázásra készült volna. Ettől a véleménytől a háború után, amikor már nem volt szükség az egykori ellenség lejáratására, mind a harcok résztvevői, mind a témát kutatók nagy része elhatárolódott. A brit gazdaság jobban felkészült a totális háborúra, így már 1939-ben több repülőgépet – főként vadászokat – gyártott, mint Németország. Ráadásul a nyugati hadjáratban a királyi légierő 1029 gépet, míg a Luftwaffe 1559 repülőgépet veszített. Az állandóan a kiképzett pilóták hiányától szenvedő német légierő képtelen volt az elesett vagy fogságba került személyzetet pótolni.Ezt tovább nehezítette, hogy Churchill kifejezett utasítására a brit vadászok támadták a tengerbe zuhant pilótákat – angolokat is – mentő fegyvertelen német hidroplánokat. Az augusztus 13-i ún. Adlertag és a szeptember 15-i Battle of Britain közötti légiharcok világossá tették, hogy a kitűzött feladat meghaladja a Luftwaffe képességeit. Hitler levonta a szükséges tanulságokat, és szeptember 17-én „bizonytalan időre” elhalasztotta a partraszállást, ami gyakorlatilag az akció végleges feladásával volt egyenlő. Tudta, az amerikai segítség következtében sikerül a brit haderőt 1941 tavaszáig újjászervezni, ami reménytelenné tette az Oroszlánfóka hadművelet eredményes végrehajtását. Az angolszász tengeri hatalmakkal szemben 1940 őszén Hitler megkísérelte egy Spanyolországot, Olaszországot, Franciaországot, Németországot, a Szovjetuniót és Japánt magába foglaló kontinentális blokk létrehozását. Erre a blokkra alapozva kívánta az elérhetetlen anyaország helyett a brit pozíciókat gyengíteni a Földközi-tenger medencéjében, valamint a Közel-Keleten.Ez az elképzelés azonban az Észak-Afrikában és a Balkánon összeomló olasz párhuzamos háború, valamint a tervezett partnerek közötti érdekellentétek miatt 1940 végére végleg kudarcba fulladt.