„Ebben a mai világban...”

A halál foglalkoztatja mostanában Andriskát. Elmélkedik az elmúláson. Megnyugvása – szülői bölcselkedéseim után is – csak pillanatnyi, és ujját szopva aggódva szorítja magához nyulát. Megérti négy és fél évesen a katicabogár halálát, ám az feldolgozhatatlan, hogy valamikor nem lesz többé mama és papa. Nem is szólva annak felfoghatatlanságáról – amit szintén gyakran feszeget –, hogy egyszer ő sem lesz. Kitartóan firtatja, mennyi ideje van még hátra. Nem nyugtatja meg, amikor azt mondom, legalább száz év. A háromjegyű számokkal hadilábon áll, a száz forintot is csak akkor érti, ha lefordítom „magyarra”: körülbelül három túrórudit vehetünk rajta.Hogy kiszámíthatóbbá tegye a világ folyását, Andriska halálozási sorrendet állapít meg testvérei között: először Eszter, mert már nagycsoportos, utána ő, azután Marci, mert októberben lesz kiscsoportos, a végén Gergő, mert még kisbaba. Így tesz próbára nap nap után, aki mellett a másik három gyerek – kérdésekben vagy rosszalkodásban – nem marad el. Mindent meg tudunk beszélni, még azt is, amit a legtöbb ember tabuként kezel. Lehet téma a halál – mert az életet választjuk...Reggel Andriska újabb kérdéssel áll elő: „Van a mama hasában akkora gyerek, mint egy pont?” Nem lep meg a gondolata: számára természetes – mert már kétszer is átélte –, hogy a mama és a papa szeretetéből újabb testvér születik. Félelmetes, hogy az élet elutasítása társadalmi gyakorlat lett. Az öngyilkossági adatoknál is többet mond a jelenségről az abortusz általánossá válása. Sokszor úgy választja a terhességmegszakítást az állapotos nő, hogy környezete jóváhagyóan bólogat, sőt nyomást gyakorol rá. Aki saját életét oltja ki, kisiklott pályát zár le, nem hisz az újrakezdésben. Aki magzatát dobja el, az életnek, a boldogságnak esélyt sem ad – hitetlen. Nem hisz az életnek, nem hisz az életben.„Ebben a mai világban?” – hallom oly sokszor a meglepődött kérdést, amikor szemlélik családomat. Érezhető a kétkedés: hogyan lehet (vagy minek) ennyi gyereket felnevelni? Szinte sugallják a választ: sehogy. Amikor a szomszéd megtudta, hogy a negyedik hamarosan megszületik, kiszaladt a száján a sajnálkozás: „Szegények!” „Bizony, szegényebbek vagyunk például a barátunknál, mert ott már öt testvér van” – mondtam iróniát sejtetve, azonban mellemben dörömbölt a tiltakozás. Miként lehetséges, hogy az örömben való osztozás helyett szánnak minket nagycsaládos létünk miatt.„Ebben a mai világban?” – hitetlenkedett ismerősöm, amikor a gyerekek egymást túlkiabálva sorolták, hogy még milyen nevű testvéreik születnek. Kétkedése tükrözi a közvélekedést: felelőtlenség több gyereket szülni, hiszen kezdettől rengetegbe kerül minden, később a különórák kikerülhetetlenek a sikeres egyetemi felvételihez. Cél a pénzkeresés, az érvényesülés. A kérdés az: van-e boldogság karrier nélkül? Mert a szülőnek szembe kell néznie azzal, hogy – akarva-akaratlan – nemcsak pénzkereső pályára állítja utódát, de életútra is, ami több az anyagi valóságnál.Miért nem a szeretet, és miért a pénz jut eszébe a többségnek a nagy családról? Környezetünkben, úgy látszik, mindkettőből hiány van. Tény, hogy az anyagi javak hiánya mindenki számára érthető. A boldogság absztrakció, csupán annak igazi valóság, aki megéli. „Nagy család? Ebben a mai világban?” – szánják költőinek a kérdést. Pedig a család elsőbbségének elutasításával éppen azt erősítik, amitől maguk is szörnyülködnek. Rosszul érzik magukat a „mai önző világban”, ami ellen még nagyobb önzéssel igyekeznek védekezni. Foggal-körömmel küzdenek az áhított életszínvonalért, amin szerintük a gyerek csak ronthat. Gyakori érv a gyerekvállalás elutasításakor az állás megtartása. Csakhogy a pálya egyik pillanatról a másikra megtörhet. S ilyenkor egyetlen menedékhely a család, ahova nemcsak fizikailag, lelkileg is hazamehetünk. Félelmetes öregség vár arra, akinek – ha szerencsésen megússza is a kisiklást, úgymond érvényesült a maga területén – gyermeke, a szülői mintát átvéve, mindent feláldoz a karrierért, s a gyermeki törődés és az unokák elmaradnak.Marci a játszótéri homokozóban tolja a markolóautót, építi várát. Hasonló korú kisfiú térdel mellé, és elvenné Marcitól játékát, ám ő nem adja. „Marcika, ne légy önző, add kölcsön a markolót, ott van nálad még a teherautó is” – mondom neki. A markolóért sóvárgó kisfiú nagymamája odaszól: „Jobb, ha nem adja.” Majd magyarázatként hozzáteszi: „Ebben a mai világban...”Fogyasztói környezetben lehet-e az önzés helyett új mintát elfogadtatni: az önfeláldozó, nagy családot is vállaló életfelfogást? Csodálatos szülői érzés fog el, ha örömöt szerzek gyerekeimnek. Ezt az érzést messze felülmúlja, ha ők szereznek boldog pillanatokat egymásnak. Eszter bábjátékozik a kicsiknek, akik szájtátva nézik az akadozó előadást. Gergő életében először feláll, és testvérei ünneplik az eseményt: felejthetetlen pillanat Gergőről is, a többiekről is.Tréfálkoznak a sokgyerekesekkel: biztosan nincs tévéjük... Pajzánságnak szánják, csak éppen felcserélik az okot az okozattal: nem azért vannak gyerekeik, mert nincs tévéjük, hanem azért nincs tévéjük, mert vannak gyerekeik. Kerek a világuk, nincs szükségük sem pótszerre, sem agymosásra.A megszokott parkhoz érkezünk, ahol babakocsit toló fiatal házaspár mellett fekete ruhás asszony lépked. „Miért van feketében a néni?” – kérdi Eszter. „Biztosan meghalt a férje” – mondja feleségem. András rögtön felfigyel az érzékeny témára. „Ha meghal a papa, te is feketében leszel?” – firtatja kislányunk. „Nem, mert mi egyszerre megyünk a mennyországba” – hangzik a megoldásnak vélt válasz, ám a dolog fordítva sül el: András keserves sírásra fakad, hogyhogy egyszerre, és mikor? Testvérei vigasztalják, de csak akkor nyugszik meg, amikor megígérem: „Amíg szükséged van ránk, addig nem halunk meg.”