Fecskefészek

Nem tudom, feltűnt-e másnak is, hogy mennyire megritkult nálunk a fecskék serege? Budapesten például alig látni fecskét. Emlékszem, gyermekkoromban minden rendes parasztháznál féltucatnyi fecskefészek körül cikáztak a kicsinyeket tápláló madarak. Akkor volt díszes az eresz alja, ha fecskefészekkel volt tele.A falu nyilvántartotta ezeket a sebes röptű, kecses madarakat. Nem volt szomorúbb látvány őszszel, a nagy költözés után egy-egy üres fecskefészeknél. Télen behordta a sárral falra ragasztott fészkeket a hó, de tavasszal egyre derűlátóbb várakozással tekintettünk a fészek felé. A tavaszt várva. Az igazi tavasz pedig akkor érkezett meg, amikor viszajöttek útjukról a fecskék. Micsoda örömcsicsergéssel köszöntöttek bennünket. A mama a szeme fölé árnyékolt tenyérrel követte röptüket egy ideig, aztán kijelentette: Végre megjött a tavasz is!Bevallom: komisz gyerek voltam. Fészekrabló. Hányszor, de hányszor megtörtént abban az időben, hogy felmásztam a legmagasabb tüskés ágú fára is egy-egy madárfészek kifosztásáért. A tojást raboltuk el a fészekből. Bakos Andris cimborám nyomban a fészek kirablása után feltörte és megitta. Tavasszal gyakran éltünk bíbictojáson. Fára se kellett másznunk érte, a legelőn egymást érték a bíbicfészkek.A fecskefészek egyes falvakban tabu volt! A fecske védett madár. Azt tartja a néphit, hogy arra a helyre, ahol leütik a régi fészkét, soha többé újat nem rak a fecske. És az ilyen házon nincs Isten áldása, mert azon a portán hiányzik a békesség és a szeretet.Magam is szemtanúja voltam a második világháborút követő szörnyű években, amikor szovjet csizma taposta a sokat szenvedett országot, egy szörnyű eset alkalmával Harta községben Weber Salamon kitelepített sváb legény úgy búcsúzott a szülőháztól, hogy a villanyéllel leütötte a gang lépcsője fölött rakott fecskefészket. A rombolási ösztön elkeseredett indulata munkált benne.És az átok abban a pillanatban már rá is telepedett a házra. Mert ahogy a családi batyukkal felcihelődött az értük érkező teherautóra, a nagymama kiáltozni kezdett: „Henrik! Hol vagy, Henrik? Gyere már! Hívta a férjét, a nagyapát, kétségbeesetten, de az nem került elő. Végül Salamon rosszat sejtve felszaladt a padlásra, s ott találta nagyapját: már nem volt benne élet. Felakasztotta magát! Meghalt, de nem hagyta el a házát. Ölében hozta le, s ráfektette a gangi padkára. Gyertyát gyújtott a feje mellett, aztán elköszönt tőle, s elment a többi kitelepítettel az új házába. A nagyapa nélkül. Mert halottat a szocialista törvények értelmében sem telepítettek ki.Talán a megrázó dráma miatt figyeltem olykor a házra. A levert fecskefészek átkának árnyékában éltem én is hosszú ideig. Aztán megadta számomra a sors a feloldozás mámorító érzését. Azért is írom meg az esetet most, a történtek után ötven esztendővel.Örömmel közlöm, hogy Weber Salamon kitelepített sváb fiú elvégezte közben a jogi egyetemet Németországban, s már esztendőkkel ezelőtt visszatért szülőfalujába. Befogadták abba a régi házba, amely a nagyapjáé volt. Egy magyar család lakott ott, telepes paraszt, akinek volt egy csodaszép lánya. Akár a mesében. Rozikának hívták, őt vette feleségül Weber Salamon. Két szép gyerekük született azóta. Ilyen a sors.És a fecskefészek, amelyet kitelepítésekor dühében levert a villanyéllel? Újat raktak helyette azóta a minden tavasszal visszatérő fecskék.