Fordulat vagy stagnálás – hihetünk-e a statisztikának?

Néhány évvel ezelőtt Washingtonban a szenátus gazdasági bizottsága ülésén az USA Munkaügyi Statisztikai Hivatalának igazgatója, bizonyos W. Barron sajtótájékoztatóval egybekötött szenátusi meghallgatáson ismertette az akkoriban igencsak gyengélkedő amerikai munkaerőpiac előző havi adatait. A meghallgatáson szóba került a foglalkoztatottak számának alakulása, illetve az ezzel kapcsolatos statisztikai-módszertani kérdések is. A szenátusi bizottság szakmailag nem igazán pallérozott elnöke nem akart hinni a fülének, amikor arról értesült, hogy a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) előírásai szerint foglalkoztatottnak számít mindenki, aki egy hét alatt legalább egyórányi jövedelmet biztosító munkát végzett. Kétszer is megkérdezte az előadót, hogy jól értette-e a hallottakat. „Igen uram, jól hallotta” – jött Mr. Barron válasza. Az elnök úr döbbenete indokolt volt, hiszen a hétköznapi észjárás szerint igencsak bornírt ötletnek számít egy olyan állástalan személyt foglalkoztatottnak minősíteni, akinek heti munkája abban merül ki, hogy mondjuk néhány dolláros fizetség fejében kicseréli szomszédja kiégett biztosítékát.Ezt a személyes emléket azért idéztem fel, mert az utóbbi két évben – fura mód éppen az Orbán-kormány színre lépésétől kezdődően – a hazai sajtóban, sőt gyakran szakmai tanácskozásokon is, némelyek erre az úgynevezett „egyórás kritériumra” hivatkozva próbálják meg kétségbe vonni a foglalkoztatottság növekedéséről szóló statisztikai jelentések hitelességét és érvényességét. Ezt tette legutóbb Hámor Szilvia, a Népszabadság szakírója is augusztus elsejei Nincs fordulat a munkaerőpiacon című cikkében. Anélkül, hogy most belemélyednénk abba, hogy mi indokolja e valóban nehezen megemészthető kritérium használatát, elöljáróban itt most csak annyit jegyeznék meg, hogy minden fejlettebb statisztikai rendszerrel rendelkező ország már évtizedek óta, a magyar Központi Statisztikai Hivatal pedig 1992 óta ezt a nemzetközi standardként funkcionáló ILO-kritériumot alkalmazza a foglalkoztatott státus meghatározására.A szóban forgó írás legfőbb üzenete: bármit is állít a hivatalos statisztika, ne dőljünk be a javuló foglalkoztatási adatokról szóló híradásoknak, hiszen azok valójában csak a kormányzati sikerpropaganda eszközei, szemfényvesztő statisztikai trükkök. A szerző arról akarja meggyőzni a munkaügyi statisztikában járatlanokat, hogy ne tévesszen meg senkit a foglalkoztatottak számának tavalyi 114 ezer fős növekedése, mert még ha igaz is lenne, csak „elvben jelentené azt, hogy három százalékkal többeknek jutott kenyérkereső foglalatosság, mint egy évvel korábban”. H. Sz. egy tudományos szaktekintélyre hivatkozva, de annak eredeti mondanivalóját elferdítve fejti ki, hogy a foglalkoztatás nemzetközileg is figyelemre méltó bővülésének miért nincs gyakorlati relevanciája. Érvelésének lényege, hogy a hivatalos statisztikák elhallgatják, hogy a javulás „részben a támogatott foglalkoztatás és az alkalmi vagy rövidebb idejű (értsd a heti egy-két órás) munkavégzés terjedésének tudható be”.Annak megítéléséhez, hogy ki kit téveszt meg, először is vegyük szemügyre a bevezetőben említett, módszertani abszurdumnak tűnő foglalkoztatottdefiníció hazai alkalmazhatóságát, és vizsgáljuk meg, hogy az „egyórás kritérium” vajon mennyire torzítja Magyarországon a foglalkoztatási statisztikát. Más szóval a nemzetközi standardok alapján foglalkoztatottként számba vett személyek közül hányan lehetnek olyanok, akiket – a vizsgált héten végzett mindössze egy-két órás munkájuk alapján – valójában nem tekinthetünk foglalkoztatottnak. A választ a KSH Munkaerő-piaci helyzetkép 1999 című kiadványa adja meg, amelyben az áll, hogy „a foglalkoztatottaknak csak 0,4 százaléka tartozott a rendszeresen heti 14 óránál kevesebbet dolgozók kategóriájába”. Ez tehát olyan elhanyagolható nagyságrendet jelent (ami ráadásul még csak nem is változott az elmúlt évben), hogy nyilvánvalóan szóba sem jöhet a 114 ezer fős foglalkoztatásbővülés magyarázó tényezőjeként. Hasonló okokból nem felel meg a valóságnak a cikk azon állítása sem, hogy az alkalmi jellegű munkák térnyerése miatt kellene megkérdőjelezni a biztató tendenciákat (az alkalmi munkások vagy a közmunkaprogramokban részt vevők száma például nemhogy nőtt, hanem csökkent).A szerző értelmezése szerint az adatok „nem arról tanúskodnak, hogy a foglalkoztatási helyzetben valóságos fordulat következett volna be”. Mondja ezt annak ellenére, hogy csaknem egy évtizedes csökkenés után a foglalkoztatás 1998-ban kezdett el érzékelhetően növekedni, amelynek eredményeként 2000. II. negyedévében 211 ezerrel többen dolgoznak, mint 1997 hasonló időszakában, vagy hogy 163 ezerrel többen, mint a kormányváltás idején. Természetesen minden felelősségteljesen gondolkodó azt szeretné, ha ezek a mutatók annál is gyorsabb javulást jeleznének. Azonban az elmúlt két év alatt megvalósult 4,5 százalékos foglalkoztatásnövekedés tényét semmisnek tekinteni publicisztikai szinten is elfogadhatatlan eljárás.S hogy az olvasónak még véletlenül se jusson eszébe optimista reményeket táplálni a foglalkoztatási helyzet alakulását illetően, a szerző azzal egészíti ki érvelését, hogy a javuló adatok már csak azért sem tekinthetők valósnak, mert a növekedés zömmel a maximum öt főt foglalkoztató kisvállalkozások körében mutatható ki, ami szerinte nem része a „szervezett munkaerőpiacnak”. Költői a kérdés, hogy a 3,8 millió foglalkoztatott mintegy egynegyedét reprezentáló kisvállalkozói szféra vajon milyen alapon zárható ki a szervezett munkaerőpiac fogalmából? Ezen állítás képtelenségét – úgy érzem – szükségtelen kommentálni. A szerző szociológus, cikkének közlését a Népszabadság elutasította