Külvárosi történet

A külső Váci út környékén láttam egy esetet, amelynek döbbenetéből azóta se tudok szabadulni. A felüljáró alatt, közvetlenül a járda mellett egy muzsikus koldus ült kupacokba sodort rongybugyron. Vak volt. Ápolatlan. Kis szájharmonika lapult összefogott két tenyerében, azt fújta kitartóan.Kedves és általában ismert melódiákat varázsolt elő hangszeréből. Nótákat, operettáriákat a Csárdáskirálynőből. Remegtette a tenyerét, ingatta hozzá a fejét, hajlongott is, hol előre dőlt, hol oldalra, a zene ütemének megfelelően.Figyeltem egy ideig, kíváncsi voltam, mekkora adomány gyűlik majd össze a maga elé rakott kopott kalapban. Ijesztően szorította össze a tarkóm a rideg valóság. Oda is léptem, hogy szemügyre vegyem: üres volt a kalapja. Eleinte nem értettem, hiszen az emberek szívesen adnak, a szegényebbek kiváltképp.Aztán ahogy körülnéztem, rájöttem a titok nyitjára. A felüljáró előtt mintegy tizenöt méterrel egy ágrólszakadt koldus állt ócska tarisznyával a vállán, nagy bakancsban. Levette fejéről a kalapot, s minden közelgő járókelő előtt mélyen meghajolt. Aztán jobb kezével a muzsikáló koldus felé intett szánakozón, bal kezében pedig nyújtotta a kalapját. Volt már benne talán száznál is több forint. Tízesek, húszasok.Megnyugodtam. Arra gondoltam, nyilván ők ketten összetartoznak, együtt űzik ezt a szomorú foglalkozást. Egyik muzsikál, szívhez szóló zenét nyújt az adományokért cserébe, társa pedig, aki nem tud muzsikálni, összeszedi az alamizsnát. Aztán majd estére leülnek valamelyik kiskocsma tarka terítős asztalához, megisznak egy-egy fröcscsöt, és elosztják egymás között az összekoldult adományt. Gondolatban még örültem is az ilyen testvéri összefogásnak. És hát társra is szüksége van a vaknak, ez a tarisznyás öreg este bizonyára hazavezeti. Vagy talán együtt is laknak valamelyik kültelki ház dohos kamrájában, s reggel már korán útra kelnek, új terepet keresve a nem könnyű munkához.Jóleső érzéssel lépkedtem akkor tovább. Dolgom végeztével, hazafelé tartva aztán betértem egy kis italmérésbe. Ott találkoztam a kalapjával hajlongva kéregető koldussal. Sörösüveg volt a kezében, arca rózsásra gyúlt az italtól, illegette magát, dudorászott. Kerestem vak társát, de az nem volt az italozók között. Ekkor ébredt gyanú bennem. Olyan sebesen és fájdalmasan, hogy elakadt a lélegzetem. A koldus mellé léptem: „Hol hagyta a társát?” Nézett rám hunyorogva, majd meghúzta a sörösüveget. Bamba arca közömbös maradt. „Nekem nincs társam!” – dadogta és megtántorodott. Majd intett, hogy újabb üveg sört kér. Tele volt a zsebe apróval.Lopott pénzzel! – tehetném hozzá, mert semmi kétség, meglopta a másikat, aki nem is sejthette, vak lévén, hogy tizenöt méternyire előtte már elrakja valaki a neki szánt alamizsnát. Csak fújta, fújta a szájharmonikát, de tízes egy se hullott a kalapjába.Haragra gerjedve kaptam el a koldus kabátgallérját, és nekinyomtan a csehó piszkos falának. „Tolvaj! Nem szégyelli magát?” – hörögtem az arcába. Rám nevetett, fröcskölt a nyála. „Fizetek magának egy sert – rikkantotta. – Vagy akar egy konyakot?” – igyekezett szabadulni szorításomból. Undorral elfordultam. Kirohantam az ivóból. Már este volt, égtek az utcai lámpák.Sokáig kutattam tekintetemmel a sűrűsödő sötétséget tapogatva, a szájharmonikás koldust keresve. Senkit nem találtam már a híd alatt. A falat tapogatva valamerre már messze jár azóta a szájharmonikás, aki ma bizonyosan éhesen fekszik a vackára. Úgy éreztem, nem lehet az árulásnál sötétebb bugyra a bűnnek. A felüljárónál egy kóbor kutya szegődött mellém, és elkísért a buszmegállóig.