Mások szerint

Joggal hihettük, hogy egyszer és mindenkorra vége. Hogy soha többé nem fogják meghatározni, kik szerint gondolkozzunk. Hogy csak bízzunk magunkban, a saját ítéletünkben, legyünk végre felnőttek, döntsünk mi, vagy ha ezt nem hisszük is, bízzuk magunkat Istenre. Döntéseire. Vagy a sorsára. Tetszés szerint. De mások, szóval mások végre felejtsenek el. Hát nem így történt. Hiába a vér nélküli forradalom. Hiába 1989. Vissza a szép marxi időkbe. Amikor is fellapoztuk mondjuk Schopenhauert. A nemi szerelem metafizikáját. Vagy a Parergát. Lapozhattuk, nézegethettük, de csak úgy számolhattunk be az élményről, ha mindjárt hozzátettük: Marx szerint. Hogy ő mit írt, mondott róla. Vagy Kosztolányiról Lukács György. És ha ezen urak rábólintottak, hogy az egyik filozófus, a másik pedig író, akkor rendben volt. Akkor az úgy is van, mese nincsen. Az most más kérdés, hogy Lukács nem tartotta írónak, legalábbis jelentősnek Kosztolányit. Aztán hogy Marx mit írt-mondott Schopenhauerről, azt nem tudom, pedig egyik írónktól azt olvastam egy aforizmában, hogy nem árt tudni annak a népnek a nyelvét, amelyet le akarunk igázni... Tehát Marxszal is csínján. Ismerni kellene, betéve. Hogy bele tudjunk kötni. De nem. Marad hát, amit itt-ott hallottunk ballépéseiről. Persze, hogy ez kevés. De már Heller Ágnes is revidiálja egykori önmagát. Akkor meg? De miért írjuk mindezt? Hol van már Marx? Lukács? Az MSZMP KB? Legfeljebb történelemkönyvek lapjain. Kutatóintézetek fiókmélyén.A kilencvenes évekre jellemzővé vált a mások szerint. És akkor édesmindegy, hogy Marx vagy Lukács György. Sokszor nem is magyarok a mérvadók. Írsz egy művet. Nem vagy mai magyar író, sem esztéta, ha novella, esszé, vers, dráma vagy akármi helyett nem azt írod, hogy szöveg. Ha ebben a szövegben, annak is „szövetében”, „szövegtextusában” le nem írod, hogy horribile dictu vagy nota bene, ha néha el nem ejted, hogy iksz vagy zé par excellence művész, esztéta, tanár, tudós, ne adj’ Isten politikus, nem is vagy mai magyar író. De ez még hagyján. Magyar vagy, juszt sem írod le ezeket a közhelyeket. Magyar szavakkal helyettesíted azokat. Igen ám, de amit írsz, nem jó mások szerint. Mert ma, a XXI. század küszöbén már nem lehet leírni ezt vagy azt. Égbekiáltó bűn. Érzelem. Szív. Lélek. Transzcendencia. Metafizika. Mondatok, amelyek szépek. Kicsillámlanak a „szövegből”. A „szövegtest” meg legyen homogén. Hogy kik szerint? Hát azok szerint, akik úgy gondolják, hogy épp most találták fel a kanálban a mélyedést. Meg aztán itt vannak a nagy követendők. A modern esztéták, filozófusok. Posztmodern gondolkodók. Legtöbbjük szerint, ha tetszik, ha nem, mindenki művész.Ha mai magyar író akarsz lenni, unalmasabb szóval kortárs, akkor ne hivatkozz például Simone Weilre. A nyugatosokra. Pilinszkyt szádra ne vedd. Krisztust? Szentséges Isten! Csak az hiányzik! Heideggert igen. Mert Derrida szerint. Vitában Gadamerrel. A Heidegger-tanítvánnyal. Magyar követők szerint is! Idézd Foucoult-t. Hermeneutikát emlegess! Ha kell, hát minden mondatodban. Idézhetsz Dantontól is. Őt is csípjük. A nyelv. Ott aztán nagyon vigyázz. Nézd meg, mit írt erről Hans Robert Jaus. Írhatod két s-sel is. Művészetkritikádban hivatkozz Roland Barthesra, ha jót akarsz. Habermas sem árt. Jegyezd jól meg: együtt kell pusztulnod a korral. Rortyt ki ne felejtsd! És hagyd abba a múltat. Ha nincsen íméled, de még mobilod se, művész lehetsz, hiszen mindenki az! Mai magyar író – soha. Mások szerint.