Nicolaus Redivivus

Alkalmas e nyár végi nap, hogy szemünket az MSZMP nagyobbik utódpártjára vessük, s nézzük meg e párt jelen helyzetét. Különösen érdekes e kérdés, mert a párt évtizede homogén arcán a jól fésült, bizalmat árasztó mosoly mintha egy kissé megtörne és az arcvonások szétszálazódni kezdenek. Mosolyog még ez a párt, megnyugtató hangon beszél vezetője, de érezni a remegést a tónusban. Valaki jár a kertek alatt, s ezért ugat a kutya. Nem kell a gazdának kinéznie, tudja ő, hogy ki az.A pártot ma is az a vonal vezeti, amelyik a nyolcvanas évek végén belátta, majd eldöntötte, hogy abbahagyja a szocializmus felépítésének Kőműves Kelemen-i kísérletét, mert ez a magas Déva vára sosem fog elkészülni. Beletették ugyan az utolsó keveréknyi malterba az öreg Kádárt (a ballada azért legyen teljes), majd eldöntötték, hogy a teljes hatalomból a politikait átadják a mozgolódó ellenzéknek, csak a többi kilencven százalékot tartják meg (a médiát, a bíróit, az ügyészit, a kulturálist, a pénzügyit, de elsősorban a gazdaságit). Ehhez kellett még némi idő, a szocialista vállalatokat át kellett alakítani gazdasági társaságokká, és a Pásztor testvérek élénkségével (nem hiába voltak ők is vörös ingesek) einstandolták azokat. Amíg ez megtörtént, addig tárgyalásokat kezdtek az ellenzéki pártokkal, s mire egy év múlva lezajlottak a szabad választások, ezek a kommunista ifjútörökök már felosztották a feladatokat. Egy részük a vagyont szerezte meg, azt kezelte, forgatta és táplálta. Másik részük maradt a politikában, előbb nagy csendben, majd rájőve, hogy itt még a politikai hatalmat is vissza lehet szerezni, egyre hangosabban. Harmadik részük a médiában a vöröshangyák mindennapos szorgalmával sulykolta a lakosság tudatába, hogy csak akkor lesz itt újra jó világ, ha ők visszakapják a politikai hatalmat is. Miért? Mert még sok gömbölyű sódar, táblás szalonna és zsírosbödön maradt a kamrában, amit már nem volt idő elvinni. Ehhez kellett megint a politikai hatalom.A többit tudjuk. 1994–98 között lesöpörték a padlást, kitakarították majdnem az egész kamrát és pincét, persze adni kellett a Szadesz-fiúknak is, de hát minden vállalkozásnak vannak költségei.Eddig volt az evés, de most jön az emésztés. Ezt pedig Churchilltől tudjuk (meg, ha sok füstölt csülköt eszünk vacsorára, magunktól is), hogy sokkal kínosabb, mint az előző. A párt ugyanis ma nem egységes. Vannak a teljesen jóllakottak, akik már 1989 előtt is belakmároztak, aztán 1989–90-ben is, meg 1994–98 között is. Ők már végigették a lehetséges összes fogást, politikait is, gazdaságit is, bár, mint tudjuk, nincs olyan szénásszekér, amelyre még... Vezetőjüknek újra Horn Gyula tekinthető, aki 1998-ban felállt az asztaltól, ő már jóllakott, köszöni szépen. De mint az utóbbi hónapok mutatják, rendben van az emésztése, mert megint mozgolódik, keresi azokat, akik még tudnak vele együtt egy kicsit csipegetni.Azután vannak a félig jóllakottak, akik ugyan szép combokat és püspökfalatokat vettek már ki a tálból, de látják, hogy még van az asztalon étek, s kár lenne azt otthagyni. Nem igazán éhesek, de tudnának még enni, ha van mit. Ezek reprezentánsa a jelenlegi pártelnök, Kovács László, aki ugyan már bevágott egy-két szendvicset az MSZMP KB külügyi osztályán, később társaihoz hasonlóan kommunista kitinpáncélját levedlette, s immár szocialista külügyminiszterként vezető résztvevője volt az újabb négy évig tartó hosszú karácsonyi ebédnek, de most, hogy a legjobb helyen áll ahhoz, hogy két év múlva miniszterelnök is legyen, erről nem akar és nem is fog lemondani. Kovács minden megszólalásában benne remeg a hatalom iránti makacs és kitartó vágyakozás, s a vágy titokzatos tárgya: a miniszterelnöki bársonyszék. Kovács ez utolsó kormányzati négy év alatt, Horn politikai és stílusbeli mélyrepülését ellensúlyozva, egy intellektuális külügyér rezervált csöndességével hódította meg az elmúlt negyven év alatt bourbonivá lett (semmit nem tanult és nem felejtett) magyar szíveket, még oly ebédlőkben is segédpontokat szerezve, ahol azért elteszik az ezüstneműt, ha szocialista politikus lép be vacsorázni. (Horn távoztával amúgy is kiderült, hogy ezek a mértékletes és européerebb arcot és stílust viselő szocialista politikusok csak Hornhoz képest voltak jobbak. Amint a viszonyítás megszűnt, megszűnt a preferencia is.) Nos, ennek a viszonylagos kulturált politizálásnak vége, Kovács már nem rezervált, nem intelligens, nem a tényeket nézi, hanem csak az ellenzéki attitűdöt valósítja meg, a hangszíne még a régi, de a tónus remegő. A pártelnökben nagy indulatok feszülnek, mert tudja, van még egy csapat a pártban, amelyről eddig nem szóltunk.Ők az éhesek. Akik az utóbbi tíz évben nem jutottak az asztalhoz, mert az előttük lévő sorokban sokan álltak, és nem adták át a helyüket, még akkor sem, amikor már a legengedékenyebb belgyógyász is azt ajánlotta nekik, hagyják abba a mértéktelen fogyasztást. Ezek a fiúk Kosztolányit ismételgetik: „Én még kérem nem játszottam / nem játszottam, nem játszottam / Játszani szeretnék már mostan.” Nincsenek kevesen, és egyre hangosabbak, mert egyre hangosabban korog a gyomruk. Horn Gyulát őskövületnek tartják (mint a baloldali platformot), Kovácsot és csapatát ellenfélnek, mert tudják, hogy ők még nem laktak teljesen jól, tehát megint eléjük állhatnak, s nekik csak a lepotyogó maradékok jutnának. Pedig ők tudják, mi maradt még 1998 nyarán a kamrában, s ha ebből négy év alatt sok minden el is fogy, de érzékelhetően még több érkezik, hiszen, hála a jól teljesítő gazdaságnak, a kamra polcai telnek.Ezek az éhes emberek vezetőt keresnek, s mi sem természetesebb, mint hogy összefognak egy hosszabb politikai koplalás után megéhezett emberrel, Németh Miklóssal, a nagy visszatérővel és újrakezdővel.Ki is ez a Nicolaus Redivivus? Kádár mellett tanulta ki a szocializmus építésének iskoláját, és ezt a stílust a mai napig sem tudta levetni. Hiába tíz év London, hiába tíz év bankfiúság, ma is, ha Németh interjút ad, ki kell nyitni az ablakot, mert a tömény Kádár-kor levegője ömlik a készülékből. Frazeológiája, stílusa, hangszíne – mintha újra a nyolcvanas években lennénk. Németh Miklós a vég kezdetének meghatározó figurája, az egykori ifjútörökök legifjabbika, a fentebb már aposztrofált Kőműves Kelemen-i csapat tagja, aki felismerte a szocializmus fellegvára felépítésének lehetetlenségét, s ezért inkább elkezdte annak bontását. Németh minden bizonnyal nem bízott a szocialista átmentés jövőjében az ezredvég utolsó évtizedében Magyarországon, s ezért jobbnak látta, ha egy békés és több száz éve működő demokráciában vállal olyan állást, amelyből semmilyen szempontból sem jöhet ki rosszul. Németh 1988–89-ben semmi mást nem tett, mint előre menekült. Mint a kőszívű ember végrendeletével homlokegyenest szembehelyezkedő özvegy, mindent másképp csinált, mint ahogy az évtizedekig a pártiskolákon tanulta, mert rájött, hogy recseg-ropog a firmamentum, s ha nem szalad előre, maga alá temeti őt is, pártját is. Ő függesztette fel a nagymarosi építkezést pár hónappal azután, hogy az utolsó pártállami parlament 1988 októberében nem név szerinti, de felállásos szavazással e szörnyűség felépítése mellett foglalt állást. Ő adott valutát a magyaroknak, hogy gazdaggá tegyék az osztrák hűtőgép-kereskedőket, megélve a vásárlás szabadságát. Ő nyitotta meg a vasfüggönyt ’89 szeptemberében, s ez a huzat fújta ki Kelet-Európából a bolsevisták nagy részét, ő szentesítette a spontán privatizációt, amelynek során irtózatos falatokat zabáltak ki a nemzetgazdaságból a már említett urak, majd megfulladtak, mert időre ment a játék, s azt hitték akkor még, hogy utoljára. Ő kezdett el ministránsarcot öltve a Szent Jobb előtt tisztelegni, amely gesztus sokakban elismerést, másokban gyomorfelfordulást okozott. Némethnek köszönheti az MSZMP egyik utódpártja, az MSZP (a Munkáspárt, azt hiszem, nem gondol rá hálatelt szívvel), hogy nem temette maga alá a forradalom nélkül megindult rendszerváltozás. Németh pontosan tudta, mikor mit csinál, régi stílusú kommunista-kapitalista szellemmel. Egy báránybőrbe bújt farkas vagy egy farkasbőrbe bújt bárány, ki melyik oldalról nézi. Németh hazajött, és most azt mondja, mint Mindszenty ’56 októberében: először tájékozódom, majd azután megnyilatkozom. Németh járja az országot. Felméri, mi maradt a nimbuszból, mik az esélyek?Eközben Kovács ül a Köztársaság téren és szorong. Szorong, mert nem ura pártjának, amit pregnánsan jelez az incidens a köztársaságielnök-választáskor, amikor Kovács beígérte pártja támogatását, majd elismerni kényszerült, hogy frakciója legalább harmadrészben cserbenhagyta. Kovács keményen szorítja a szájában a sajtot, és fél, mert a róka a kertek alatt jár, s ha lágy szavai meghatják a párttagságot, sőt a potenciális szavazókat, akkor a sajt kihull a pártelnöki fogsorból. Nincs kizárva, hogy vele megy a fogsor is.Örüljünk-e ennek a nem éppen kicsiny, bár szocialistáéknál szokásos módon bagatellizálni akaró konfliktusnak vagy sem? Ha olvassuk a latin auktorokat, akkor tudhatjuk, hogy a „divide et impera!” elve elég hatásosan működött minden időkben. Jó-e nekünk, ha Németh és szerveződő csapata hegemóniába kerül saját pártján belül? Van-e ennek a fejlődő konfliktusnak hozadéka a mi számunkra? Természetesen nem a szocialistáknak kell elveszteniük, hanem a polgári oldalnak kell megnyernie a 2002-es választásokat; ne tegyünk azonban úgy, mintha a legnagyobb ellenzéki párt éleződő, belső hatalmi harca közömbös lehetne számunkra. Jelen helyzetben Németh potenciális megerősödése mindenképpen konfliktusnövelő, tehát előnyös. Némethet persze nem kell támogatni (van neki elég samesza), de égetni sem szükséges (van elég égnivalója, lásd fenn), érdemes azonban figyelemmel kísérni a fejleményeket, és figyelni a nyilatkozatokat a meccs éppen aktuális állásáról.S közben, ha lehetséges, magyarázzuk el a lakosságnak, ha e fentebb említett urak bármelyike megszólal a tévében vagy a rádióban, nyissák ki az ablakot! A szerző ügyvéd, a Nemzeti Kör tagja