Szent István-napi ebéd

Azt hiszem, ez a nyári nap volt mindig a legmagyarabb ünnep, melyet még Sztálin elvtárs legjobb itteni tanítványa sem tudott elvenni tőlünk, pedig nagy erőfeszítéseket tett ezért. Előbb az Új kenyér ünnepével kísérletezett, majd még fényesebb ötlete támadt, s 1949-ben e napra tétette a szocialista alkotmány kihirdetését, s ezután már I. Istvánt sem lehetett emlegetni, nemhogy Szent Istvánt. A puhuló diktatúra egyre kevesebbet idézte az alkotmányt, talán mert Helsinki után egyre többször kerültek szóba az alkotmányos jogok itthon is, melyek, mint a családi ékszerek, ebbe a szép törvénybe voltak bezárva, de elő- és felvenni nem lehetett őket. Inkább ejtőernyősöket ugráltattak a Dunába, víziparádét rendeztek, és este tűzijátékkal csinnadrattáztak.Szent István király ünnepe egyben a legnagyobb nyári ünnep, amikor legjobban tüzel a nyár, a piacokon túlcsordulnak a bőség gyümölcsei, s lesült, szabadságon kiáztatott testünk és lelkünk élvezi ezt a nagy nyári részegséget. Ha több napos az ünnep, akkor összejönnek a családok messziről is. Különösen így volt régen, mert az időben még majd minden családban volt egy István, Pista vagy Pityu, nem úgy, mint manapság, amikor már felkapjuk a fejünket, ha egy apró lurkó arra a kérdésre, hogy hívnak, azt feleli: István.A bajai nagy nyári szünet ilyenkor már lassan a vége felé közeledett, az ünnep napfényes tisztása mögött már ott sötétlett szeptember elseje, az iskolaév kezdete. Az utolsó könyvet kezdtem már olvasni, és egyre nagyobb nosztalgiával lógattam esténként a pecabotot, a sneciket csábítva.Nagyanyám ilyenkor volt háziasszonyi mivolta csúcsán. Szent Istvánra anyámék is lejöttek, sőt az ünnepi ebédre nagybátyám, Feri atya, a szeretetre méltó plébános is hivatalos volt. Nagy ebéd készült, s a készület izgalma már benne volt a levegőben. Az asszonyok a korai misére mentek, nagyapámmal a délelőtti nagymise után átsétáltunk a napfényben fürdő Szentháromság (akkor még Béke) téren a Nemzeti (akkor még Béke) Szálló sörözőjébe, ahol én egy málnaszörpöt, nagyapám egy korsó sört kért, melyről nekem ötéves korom óta alanyi jogom volt leinni a habot. Nagyapám szőlősgazdaként elsősorban a bort szerette, de nem vetette meg a jó sert sem, ahogy ő mondta, s ha nem figyelt eléggé oda, még két nagy korttyal beleittam a hab alatti sörbe is, mely keserű volt és vacak, mégis valami felséges elégedettség, a felnőttek titkai megrablásának öröme töltött el.Mire hazaértünk, addigra a már megérkezett Szidi néném segítségével anyám a hűs kapualjában megterítette a nagy asztalt. Ezek a régi házak kapui mögött meghúzódó három méter széles, 8–10 méter hosszú, udvarra, kertre nyíló, sok jó célra használható helyek a bajai házak jellegzetességei közé tartoztak. Nyáron is szellős és hűvös, kikövezve, felette a magas padlás.Tíz percen belül asztalon volt a gábli, a reggel hirtelen elhalálozott két-három csirke vére paprikás hagymán pirítva, kinek-kinek csak két-három falat csoda, s rá egy hideg fröccs, nekünk egy szörp. Mire nagybátyám reverendás alakja is helyet foglalt az asztalnál, nagyapám töltött egy-egy kis pohárkával házi diópálinkájából, melynek illatát, Marcel Proust módjára, még ma is érzem. Hatalmas porcelán levesestálban sok aprólékkal, zuzával, májjal és eufemisztikusan tejnek nevezett mogyorónyi kakasherékkel érkezett a csirkeraguleves a megszokott, megbízható fűszerezéssel, felkeltve a gyomor érdeklődését az asztalon fölös számban elhelyezkedő tányérok jövendő tartalma iránt. Nagyanyám, aki a csirkének legendásan nagy barátja és elkészítési módjainak kiváló ismerője volt, Szent Istvánkor mégis disznókarajt rántott ki, házilag készített morzsában, petrezselymes krumplival és tejfölös uborkasalátával, melynek ízesítését azóta sem sikerült utánoznom. Még igazi, literes, fémfejű szódásüvegeket hordtunk fel a hűs pincéből, párás volt a borospalackok teste, s a beszélgetés fő témája természetesen a háziasszony és művének dicsérete volt. Nagyanyám, amilyen csodásan komponált, annyira igényelte a pozitív bírálatot, s ha egyes részleteket elmulasztottunk megdicsérni, akkor rákérdezett, mert ízig-vérig, a feje búbjától a lába ujjáig régi vágású háziasszony volt, aki éppen úgy alkotott, mint bármelyik nagy művész, csupán annyi különbséggel, hogy az ő műfaja a gasztronómia volt.Hátra volt még egyik fő műve, a friss almás pite, reszelt nyári almával, a leheletvékony tésztalapok között frissen darált dióval, fahéjjal, kis citrommal, mely köny-nyű volt, omlott és etette magát. Lassan dőltünk ki, legelébb nagybátyám, aki menet közben megszabadult reverendájától (akkor jöttem rá, hogy a papok e nélkül pont olyanok, mint más emberek), de ez a nap nem arról volt híres, hogy három fogás után megállunk. Gőzölgő főtt kukoricát tett anyám az asztalra, s mikor már mindenki azt hitte, hogy már csak fogvájóra van szüksége, akkor hozta fel bátyám a hideg pincéből a tízkilós görögdinnyét, aminek vastag héját nagyanyám gondosan összeszedte és eltette, mert másnap már szirupba főzve, citromkarikákkal készült e csemege, hisz’ gondolni kell a télre is.– Kihúzhatnak a gyöpre! – sóhajtott fel nagyapám, hanyatt dőlve a nagy fonott fűzfavessző karosszékében, ültében bóbiskolva egy kicsit.A hosszú ejtőzés a meleg délutánba fordult, a férfiak politizáltak, amihez csatlakozott Béla keresztapám is, aki közben megérkezett feleségével, a nők ételekről, divatról diskuráltak, míg a magasból lassan ült rá a háztetőkre a kemény, egyre fülledtebb nyár. – Holnapra megfordul az idő – mondta nagyapám, aki évtizedes tapasztalatával tudta, Szent István után megváltozik az idő, a szeptemberig tartó tíz nap már csak a nyár búcsúja.Este, lefekvés után, hosszan hallgattam a szelet, ahogy tompán nyögött a Sugovica felől, mint aki aznap többet evett a kelleténél.