Szent István napja: a magyar szív ünnepe

„Mivel az utóbbi évek állandó nyugodalma következtében magunk is nyugodalmasan éltünk, valahányszor különböző rendű-rangú dolog kerül elénk, beszélgetés közben néha kellemes vitákba keveredtünk, többször meg vitatkozás közben kisebbfajta pörlekedések is felmerültek közöttünk, mivelhogy a magyar nemzet legrégibb történetéről különböző nézeteket vallunk...” – olvassuk Thuróczy János mester 1480 körül latinul írt, A magyarok krónikája című műve előszavában. Azóta sincs másként, legfeljebb azon is vitatkozunk, hogy most éppen nyugodalmasan élünk-e. E tétel azonban meg is fordítható: ahhoz, hogy nyugodalmas(abb)an élhessünk, ismét meg kell tanulnunk közösen ünnepelni. Ezért is elengedhetetlen, hogy közös történeti emlékeink, közös mítoszaink, legendáink megőrzése visszahozza értékrendünkbe a nemzeti tudat fontosságát.Alig egy évszázaddal Thuróczy után a német anyanyelvű Heltai Gáspár már magyarul írta latin források alapján Chronicáját, s mintha Thuróczy művéről nem is tudna, Bonfininek tulajdonította a magyar történelem írásba foglalását. Tudomása szerint a közös emlékezet kialakításának elősegítésére Mátyás király összegyűjtetett „minden jegyzéseket, írásokat, és minden históriákat”, továbbá elmondatta huszonnégy vénnel, „mint hallották ők azon dolgokat az ősöktöl”. Erre a XIX. századra elveszett szájhagyományra gondolt Kölcsey is, amikor ezeket írta a Nemzeti hagyományokban: A nemzeti hőskor hagyja maga után a nemzeti hagyományt, de a magyar történelem eseményeit az Árpád és Mátyás uralkodása közti időben nem örökítették meg azok, akiktől ez elvárható lett volna: elsősorban az énekmondó bárdok. (Anonymus Gestájában nem jutott el Szent István uralkodásáig.) Thuróczy csak utal rá, hogy Szent István a felséges királyi koronát elnyerte, s Heltai is inkább a koronázás római összefüggéseit tárgyalja, mint magát az eseményt.Protestáns lelkész létére hoszszan idézi a király végakaratát: Én az Magyarországot ajánlottam még régen a Szűz Mária aszszonyunknak, s azt választottam patrónának a magyaroknak. (...) És ha valami veszedelem akarna jőni rátok, az ő palástjával befedi és megoltalmazza Magyarországot: mert ő Patrona Hungariae. Azaz a Magyarország védőszentje – írja az esemény misztikus és jelképszerű felfogásában négy évtizeddel Mohács után. Igaz, a független Erdélyben és abban a hitben, hogy a török rövid távú gond csupán. Érdekessége még e fejezetnek, hogy István szentté avatásának érdemét Szent Lászlónak tulajdonítja, s az időben előreszaladva írja, hogy az ő idejétől fogva nevezik a magyarok ezt a királyt Szent István királynak. László történelmi nagysága már Thuróczy felfogásában szerepet kapott. Heltai elismerő véleményét az jelzi, hogy a róla szóló fejezetet ezzel a népszerűségére utaló megjegyzéssel zárja: „egész Magyarország gyászolá őt sokáig”.Kölcsey kora – különösen Vörösmarty – Szent Lászlóban látta a nagy magyar királyt. A hozzá hasonló jelentőségűnek tartott Mátyásnak – Kölcsey mellett – Eötvös József is szemére hányta Magyarország 1514-ben című regényében, hogy a magyar helyett az idegen művelődést támogatta. Szent Istvánt ritkán említik a reformkor írói. Valószínűleg azért, mert kultuszát Mária Terézia teremtette meg, a nagyszabású augusztus 20-i ünnepségeket pedig Habsburg József nádor vezette be Magyarországon. Így a kor tudatában Szent László volt a független magyarság nemzeti hőse, István viszont némileg a Habsburg-uralom történelmi igazolását szolgálta. Az ünnepségekhez hozzá tartozó Patrona Hungariae-gondolat, vagyis a Mária-kultusz pedig a reformátusokat némileg bizonyára zavarta is.A múlt szemlélete azonban soha és sehol nem változatlan. Augusztus 20. legfényesebb ünnepségeire alighanem a hatalom nemzeti jellegét különösen hangsúlyozó és református vallású Horthy Miklós kormányzósága alatt került sor. A katonai díszpompával zajló, látványos várbeli körmenetek gyermekkorom feledhetetlen élményei. Az osztályharcos hatalom talán ezért is akarta kiiktatni Szent Istvánt történelmünkből: Rákosi elvtárs ezen a napon szegte meg nagy ünnepélyességgel az új kenyeret, s nem tudhatjuk, hogy eszébe jutott-e a kenyérrel magunkhoz vett örök élet és a nemzet halhatatlanságát biztosító Szent István-misztérium. De talán ezért tették erre a napra azon sztálini alkotmány ünnepét is, amelynek szólamait aztán (más kinyilatkoztatásaikhoz hasonlóan) nem tartották be.Kádár idején az ünnep történeti jellege még inkább háttérbe szorult. Ötvenhat után a hatalom alapvető célkitűzése lett, hogy minél kevesebb szó essék a nemzeti történelemről. I. István királyról tudni kellett (volna) ugyan az iskolákban, de az István, a király kirobbanó sikere arra utal, hogy olyasmi került színpadra – és ezzel a figyelem központjába –, ami a hatalom ellenállásába ütközik. Ez a valami az, amit Kölcsey nemzeti hagyománynak nevezett. Ami nélkül a szavak elvesztik a közösségek működőképességéhez nélkülözhetetlen értelmüket. Jelentéstartományuk kiürül, az emberi kapcsolatokat tápláló közös élmények nem hívhatók elő; nincs semmi, ami az összetartozás, az egymásrautaltság szükségességét tudatosítaná. Az érzelmek világában csak indulatok érvényesülnek, önző kielégítést követelő vágyak uralkodnak. S a pillanatnyi benyomások, a mesterségesen előidézett hatások korlátlanul kiszolgáltatják a magányos egyént külső erők gátlástalan érdekérvényesítésének. Nem ismerhetők azok a viselkedési minták, emberi példák, amelyek alapján értékrendek állíthatók fel. Vagyis az életben felmerülő lehetőségek között bizonyos távlatok mérlegelésével választhatunk.Valószínűleg megalapozottak azok a feltételezések, hogy az emberiség közös emlékezetében az idő szemlélete szüntelen változik. A XVI. és még inkább a XVIII. századtól nem csupán a közösségek vezetőinek tudatában, de a közösség tagjainak gondolkodásában is megnőtt a múlt ismeretének, tanulmányozásának a szerepe. Ez a folyamat a XX. század második felében – különösen az iskolai oktatásban – megfordult. Nem csupán arra gondolok, hogy miközben a náci rémtetteket feledhetetlennek minősítjük, a kommunisták bűntetteivel kapcsolatban gyakran halljuk, hogy ne a múlttal, hanem a jelennel foglalkozzunk. A történelem ismerete világszerte háttérbe szorult. Nemrég a párizsi Louvre-ban David hatalmas vásznai előtt töprengtem el, vajon mit érthet meg a római történelem mítoszaiban járatlan néző azokból az emberi értékekből, amelyeket ezek a képben rögzített jelenetek a nagyságról, a példamutatásról, a magatartásmintákról sugallni akartak, s a festő kora iskolázott nézőjének sugalltak is. Nem vagyok a művész lelkes híve, nincs türelmem minden képét áttanulmányozni, de sajnálnám, ha (érdeklődés hiányában) valamenynyit eltávolítanák a képtárból. Főleg azért, mert ez annak a gondolatnak az eltűntét jelentené, hogy az embernek kötelessége hazájáért áldozatokat hozni, eszméiért szenvedést is vállalni, hogy a közcélú bátorság erény. Az erény pedig nem szégyen.Hogyan igazodhat el napjaink kérdéseiben az, aki nem ismeri a Németh-kormány bűneit, a Kádárnak folyósított eltékozolt kölcsönök következményeit, ötvenhat hősiességét és rémségeit, a két háború hatalmas veszteségeit, a századfordulós Magyarország gyors fejlődését, az 1848-as forradalom eredményeit, hőseit és előzményeit, a Rákóczi-, Zrínyi- és Hunyadi-mítoszokat és így tovább? Miért tett a szigeti hős a halálba rohanva száz aranyat minden zsebébe? Koncz Zsuzsa épp olyan hiába énekelte el Arany Szondi-balladáját, ahogyan egy másik híres dalával a Roosevelt téri fákat nem tudta megmenteni a kivágástól. S nem csupán ezeket vágják ki a mélygarázs kedvéért, de iskoláinkban is egyre irtják a történelmi tudat gyökereit. A fiatalabbak soha nem hallottak Kemény Simonról és Dugonics Tituszról, Kontról és Búvár Kundról, a számtalan Szent László-legendáról, a fehér ló és a csodaszarvas mondájáról. (Az utóbbiról talán Bartók zenéjének kedvelői sem.)Mit jelent tehát az, hogy magyarok vagyunk?Nem tudhatjuk, mi az, amit Szent István Isten szolgálatának Thuróczy és Heltai által egyaránt hangsúlyozott keresztény gondolatán kívül mérlegelt, amikor hozzáfogott a rendszerváltozás nagy feladatához. Nem tudjuk, mennyit ismert (ismerhetett) a történelemből. Az ország vezetésének átvételekor azonban szükségképpen szembe kellett néznie egyrészt a külső fenyegetésekkel, másrészt az ország szétzilált és ellentétektől feszülő belső helyzetével. Azóta, hogy a magyarság a Kárpát-medencében letelepedett, csak néhány emberöltő telt el, Istvánnak még találkoznia kellett az utolsó katonai vereségek túlélőivel, mivel az augsburgi tragédiát követő évtizedben született. Döntései minden bizonnyal a történtek okainak és következményeinek mérlegelésére épültek.Heltai három tényezőt emel ki Szent István uralkodásából a megkoronázás misztikus eseménye mellett. A legnagyobb nyomatékkal a rend megteremtését, ami bizony nem ment kemény és véres harcok nélkül. A rend része és eredménye volt a törvényesség és a működőképes közigazgatás megszervezése. Heltai szavaival: „gondot visele az országnak csendességére és békességére; és törvényeket és jó szörzéseket szörze (...) kemínyen megbüntötnék mind az erőszaktevőket: és megparancsolá, hogy senki ne bántaná törvénytelenül az ő szomszédját”. A harmadik elem pedig az építés, aminek eredményeiből néhány rom mellett megmaradt az az eszme, amit az ugyancsak erdélyi Kós Károly emelt ki Az országépítő című megragadó Szent István-regényében, s amit a krónikás máshol sem győz hangsúlyozni. Heltai Gáspár, aki átélte a korábban kiépült Magyarország pusztulását, jól tudta, hogy minden harc, erőszak, okos gondolat végső célja és mércéje az, ami az építő szándék eredményeként létrejön. Ebbe a gondolatkörbe tartozik az, amit István vallásossága mellett ugyancsak hangsúlyoz: sokat olvasott és „minden nehéz dolgokban megérteközik vala a tudós emberektől”.Az első király halála után önpusztító hatalmi harcok zűrzavarában a rend szétesett. Aztán jött a pogányság visszaállításának vádjával száműzött I. András a bizánci kereszténységhez tartozó rusz segédcsapataival. Uralomra jutva halállal büntette a pogányságot, s nem egy kijevi szövetséghez tartozó országot szervezett, hanem Szent István rendjét állította helyre. A nyugati szellemiséget és a törvények uralmát. Ezek erősítéséül felépítette a tihanyi apátságot. Később újból zavaros idők következtek, majd eljött Thuróczy, Heltai és a reformkori irodalom kedvenc hősének, a templomokat és országot építő Szent László királynak az ideje. Azé, aki megvédte Erdélyt a kunokkal szemben, és meghódította Dalmáciát. Akiben a XIX. század a nemzeti egységre épülő középkori magyar nagyhatalom megteremtőjét, Szent István alapító munkájának a beteljesítőjét tisztelte. Azoknak a pártviszályoknak, a „tenfiaknak” a szép haza keble elleni támadásainak, a mohácsi tragédiát előidéző „önfia vágta sebeknek” a megszüntetőjét, amelyekkel a múlt század szinte egyöntetűen magyarázta a magyar balsors bennünk, magyarokban rejlő okát.Szent Istvánban külföldi kortársai és száz évvel később élt magyar életírói a kegyes és jólelkű uralkodót, a szent életű, komor, keresztény királyt dicsőítik. Ez ítélet igazságát hirdetik uralkodói cselekedetei, fiához írt intelmeinek és törvényeinek szavai. Más cselekedeteiből a keménykezű és akaraterős, a törvényt igazságosan, de ha kellett, kíméletlen szigorral alkalmazó királyt is megismerjük – írta róla Trianon után Hóman Bálint. S hozzátette: „A középkor eszmevilágát, intézményeit, egyetemes katholicitását félreértő s az Európa földjén elpusztult rokonnépek sorsára nem gondoló búsmagyar álmodozók hiába gáncsolják Istvánt németbarátságáért, az ősi magyar hit elhagyásáért. A XIX. század forradalmi történelemszemléletében felnőtt gondolkodók hiába igyekeznek őt a maguk képére deformálva, minden régit leromboló, újjal, idegennel helyettesítő forradalmárnak feltüntetni. Alkotásai minden ízében konstruktív, hatalmas koncepciójú és mindenkor reális politikusnak, szíve és vére szerint egyaránt magyar s egész lelkével keresztény uralkodónak pompás alakjára vetítik fényüket. (...) Alapját vetette annak a sajátosan magyar fejlődésnek, aminek legjellemzőbb, mert legmagyarabb terméke (...) a változó formák között mindmáig élő magyar nemzetállam.”Ebből a meglepően időszerű értékelésből nem hagytam ki a nácik hatalomra jutása után okkal vitatott németbarátságot, hiszen az a mai beszédmódban az Európába illeszkedés szándékát jelenti. Kihagytam viszont a nemesi vármegye fontosságának kiemelését, noha meggyőződésem, hogy a benne foglalt önkormányzatiság gondolata változatlanul időszerű. A trianoni határokkal megcsonkított megyerendszer jelenlegi formájának életképessége vitatható, éppen azért, mert az egykori megyék egy évezred alatt olyan szerves élettérré fejlődtek, amely ma is összetartozik. A marxista szellemiségben nevelkedettek így is sok ellenérzéssel olvashatják az idézetet, amiből befejezésül a szív (egyáltalán nem divatos) gondolatát szeretném kiemelni.Híven múlt századi eszményeimhez, élesen szemben állva azzal a politikai felfogással, ami nem ismer semmiféle érzelmi kapcsolatot, s könyörtelenül sért emberi érzékenységeket. Mert az is az ésszerűség, a belátás és a tudás világába tartozó emberi jellegzetesség, hogy a sérelmek nehezen gyógyulnak, s ha még a gyógyítószándék is hiányzik, óhatatlanul elgennyesednek, s a mérgezési folyamat megállíthatatlan. Az emberi érzelmek fontosabbak a politikában, mint azt a hatalmi technikákban gondolkodók feltételezik. Szent István ünnepe akkor nemzeti ünnep, ha nem csak a tűzijáték, a körmenet és a szónoklatok ürügyéül szolgál. Hanem érzelmi közösséget, együttérzést – s ezzel együttgondolkodást – teremt.