Szétszórt kenyérmorzsák a nyári aszfaltról

Kimondottan bájosak voltak: a koromfekete hajú, kilenc év körüli kislány, élénk színű rövid szoknyában és a nyurga fiú, aki lehet, hogy egy kicsivel több volt tízévesnél: kézen fogva bandukoltak a rekkenő hőségben, komoly arccal kerülgetve a Nefelejcs utca járdáján tollászkodó galambokat, amik lustán rebbentek szét a közeledő léptek hallatán.Igazi nyári gyerekszerelem, lehet, hogy az első – gondoltam, és saját kölyökkorom jutott az eszembe. Más lehet itt felnőni: a fülledt levegőjű, zárt udvarok gangjain, az örökké zajos utcák kirakatai előtt, a poros, hajléktalanoktól és kutyaürüléktől szagló kerület tenyérnyi parkjaiban. De a szerelem biztosan ugyanolyan.Én az Öregszőlőben töltöttem gyermekkorom vakációit: szüleim kora tavasztól késő őszig kiköltöztek a városból a nagyapám ötholdas birtokából megmaradt ezer négyszögöles „telekre”. Petróleumlámpával világítottunk, teknőben fürödtünk, az ásott kút volt a frizsider, és a környéken egyetlen televízió volt, Csaláéknál.Szomszédunkban, Megyeriéknél hat irgalmatlanul rossz „saját gyerek” mellett négy-öt állami gondozott cigány – enyhe értelmi fogyatékos – fiú és lány is nevelődött. Ha Gyuri bácsinak olyan kedve volt, esténként sorba állította a rengeteg gyereket, a lábával ütötte a taktust, mi meg énekeltük a „Rózsa Sándort”. Mint az orgonasípok: a sor végén én álltam hétévesen, a legelején meg a Gyurka, aki már kijárta a hetedik osztályt. Minden reggel ki volt osztva a munka: horolás a konyhakertben, gyomlálás, zöldet szedni az állatoknak – amíg nem végeztünk, nem mehettünk játszani. De aztán miénk volt az egész határ. Meg a homokbánya, ahol boszorkánykereket szedtünk és leugráltunk a meredek partfalakról, ahol kivájt odúikban a füstifecskék százával fészkeltek. Vég nélküli „késezés” a szőlő között (a vesztesnek, aki rendszerint én voltam, orrával kellett a homokból kitúrni a levert fapálcát), nyaktörő gurulások az ócska traktorkülsőben a domboldalról, fára mászás, nagy csavargások, a környékbeli gyümölcsösök dézsmálása (ezért persze sokszor kikaptunk).Estefelé korgó gyomrunk hajtott haza. Juliska néni hihetetlenül nagy szilvalekváros vagy cukros-zsíros kenyeret kent mindnyájunknak, alig bírtuk tartani, míg a tyúklétra fokain ücsörögve megettük. Esténként szüleink a teraszon beszélgettek a petróleumlámpa mellett, mi hunyót játszottunk a sötétben.Akkoriban milyen végtelennek tűnt a nyár, pedig egy pillanat alatt elszállt egy nap... – tűnődtem, miközben figyeltem a gyerekpárt. Olyan komolyak, úgy viselkednek, mint a felnőttek – gondoltam, mikor megláttam, ahogy a fiú hirtelen, minden látható előzmény nélkül könyökével hasba vágja a lányt, majd karját ráncigálva ösztökéli, hogy jöjjön tovább. A járókelők kikerülték őket. A fiú élénken gesztikulálva magyarázott valamit, aztán elindult. Csak a zebránál nézett hátra. A lány lehajtott fejjel, kissé görnyedten, de ment. Nem sírt. A zebrán már együtt ballagtak át. A fiú hadonászva magyarázott tovább.A peckesen sétálgató galambok szétrebbentek, ahogy az egyik ablak kivágódott a házunk földszintjén. A Nefelejcs utcát üvegcsörömpölés, ordítás verte fel.– Na, már megint kezdik, az asszony biztos ma kapta meg a jövedelempótlót vagy a családi pótlékot – mondta köszönés helyett Szlovák néni, miközben két botjára támaszkodva elbicegett a közért felé. A galambok már várták a poros fák alatt, a téren. Egy nejlonzacskóból kiszórta eléjük a gondosan összegyűjtögetett kenyérmorzsát.