Ünnep után

A fenti cím tulajdonképpen plágium, de ez nem bűn, mivel magamat, öt-hat éve megjelent könyvem címét loptam ide. A könyv tézise az, hogy minden hatalom – az afrikai törzsfőétől Julius Caesaréig – a szakrális dimenzióval társul, így kap valóságos legitimitást, bővebb vagy szűkebb népi, nemzeti, törzsi, birodalmi támaszt, és ettől lesz hatékony. Ez a szakrális tényező jelen van az amerikai elnök eskütételénél, jelen volt, mikor a pápa felkente Nagy Károlyt mint a római császárok már keresztény utódát, jelen volt a kínai császárok beiktatásánál és a fáraó Nap fiaként való elismerésénél. Érthető, hogy nem mindegy az, milyen a ceremónia lefolyása, milyen szavakat mondanak a szakralizált személyek, milyen az öltözetük és milyenek az őket körülvevő szimbolikus tárgyak. Az sem mellékes, mennyire precíz a ceremónia, milyen a hagyománya és a folytonosság, amely továbbítja – megszakítás nélkül – a tárgyakban lévő szentséget.Ezek a gondolatok foglalkoztattak augusztus 20-án, miközben a ceremóniákat, beszédeket és felvonulásokat figyeltem, amelyek minden tekintetben alkalmazkodtak az ősrégi „liturgiához”. Az Országház és a Bazilika mint fölszentelt helyek különbözők, de mégis fuzionálnak, ami a hatalom lényege, még akkor is, amikor egy laikus köztársaság illeszkedik a történelembe. Roppant érdekes, hogy a korona – minden laicitás ellenére – a fokozott legitimitást jelenti a népnek. Ki tudja, hány résztvevőnek volt mellékes a köztársaság szó a Szent Koronával szemben.A Szent Jobb aláhúzta a korona hatalmát, és mindkettő jelenléte föltárta a „titkot”: a hatalom szakralitása bizonyos tárgyakhoz kötődik, amelyek valóban vagy szimbolikusan megérintették valaha a hatalmat gyakorló személyt. Az uralkodó jobbja egyesíti magában az auktoritást, míg a korona a szellemi komponens koncentrált székhelye. Erősebb szimbolizálás nem is létezhetik. Azok, akik a politikai rendszerváltást kritizálják, jobban tennék, ha örömmel csodálkoznának el azon, hogy rövid tíz esztendő után a nemzet ismét találkozott legmélyebb lényegével és annak politikai és szakrális kifejezésével.Mindezt megerősítette a hadsereg jelenléte és tökéletes fegyelme a tűző napon. A harcos a hatalom egyik karja (másik a jog gyakorlója), és a maga szintjén tükröznie kell a vallási precizitást, a szimbólumok szellemi épségét. A csapatok mozgása az éberséget jeleníti meg, mint az uniformis maga, amely elválaszt a közösségtől, ugyanakkor körül is veszi azt. Roppant megkapó volt a Kossuth téren az iskolás gyermekek „fellépése”, amely visszatükrözte – emberibb regiszterben – a tisztek eskütételét.Őszintén szólva nem vártam, hogy a marxista szellemi konfúziót ilyen pontos elméleti rend követi, egy autentikus eszmei rendszerváltás és annak részletekbe menő szimbolizálása. Akik megrendezték ezt a felejthetetlen 24 órát, nyilvánvalóan értik a világi és a szakrális dolgok összjátékát és annak kifejezési módjait. Különösen jelentős ez manapság Magyarországon. A Nyugat már majdnem teljesen elfelejtette közélete szakrális, szimbolizáló dimenzióját, és átvitte olyan területekre, ahol a teljes profanizáció már évszázadok óta folyamatban van, sőt mondhatjuk, végéhez ért. Ez a profanáció nemcsak a történelem viszontagságaiból adódik, ez szándékos folyamat, saját logikával. Mögötte minden profanáció végső célja áll: a tökéletes, mechanikailag szervezett társadalom, amelynek kortárs képviselője Karl Popper, a bécsi, később londoni filozófus, a „nyílt társadalom” kitalálója. Amit augusztus 20-án a Kossuth téren láttunk, az a nyílt társadalom ellentéte, és így bizonyos fokú lázadást jelent a modernitás brutális felfogása ellen. Lelkünk megfürödhetett a tradícióban, a realista világnézetben is, hiszen aki besorolja a közösségi életbe azokat a lelki táplálékokat is, amelyeket a nyílt társadalom csatornáin keresztül kienged mint szennyvizet, az realista.Vajon mi a jelentősége annak, hogy ez a felfogás akadályba ütközik? Egy nép, amely Rákosi és a többiek után a Kossuth téren ünnepli nemzeti létét, annak szimbólumai közepette, másra is képes. Felesleges, hogy a „világ megcsodálja” a történteket, amelyeket a nemzetek természetes önzése talán rosszul értelmezhet. A fontos az, hogy augusztus 20. előtt és után tömérdek kezdeményezés tarkítja az országot, amelyeknek zöme megérik, fejleszti az emberek tudatát, ízlését, alkotómunkáját. Nem hízelgésről van szó, hanem annak megállapításáról, hogy újra meg újra fölveszszük a harcot egy profanizált világszemlélettel, és a világot ismét szakralizáljuk. Maga a tény, hogy ünnepet tartunk, és annak részleteit precízen végrehajtjuk, mutatja, hogy megértjük a történés, a hely és az idő szakralizáló lényegét; hiszen az ünnep éppen abban áll, hogy összekötődünk egy személy, egy esemény, egy múltbéli pillanat vagy időszak jelentőségével. Az ünnep mindig újra átélés, amely szellemi és lelki erőfeszítést követel; ezért a helyválasztás, az időpontrögzítés és az esemény újramondása, lejátszása abszolút fontos. Mert csak így állítjuk meg egy pillanatra ünnepléssel az ember számára oly fontos időfolyamatot, amelyben cselekszünk, alkotunk, emlékszünk és felejtünk. Az ünnep tehát szükséges megállás, újra építkezés, és nem csak a történelembe való belehelyezkedés: fontossága éppen abban áll, hogy az ünnepi pillanatot feldíszítjük, magasabb síkra emeljük, benső énünkkel kivételezzük, emlékezünk rá, mint új vagy megújított kezdetre. S ezért az ünnep fogadalom.A fentiek arra mutatnak, hogy az ember két időben él (és talán sok más időben is), a hétköznapban és ünnepben. (Nem meglepő, hogy az utóbbit igyekezett átépíteni a kommunista rendszer saját liturgiájával.) Megvannak saját életének ünnepei, ceremóniái, de ezeken fölül ünnepel közösségével, és ennek kiemelt jelentőséget tulajdonít. Nincs közösség, amely ne ünnepelne, ne kapcsolódna egy neki kiváltságos emléksorozathoz. Tagsága úgy fejeződik ki, hogy egyféleképpen tiszteli a helyet, az időt és Isten megnyilatkozásának jeleit. Augusztus 20-án is így történt: egy jól kivitelezett, a többi fölé emelt színjáték, ezer és ezer szereplővel a történelemben és a történelem felett összefogva: énekben, mozgásban, térben, időben.Így nem lepődünk meg, hogy közömbösség és talán rosszakarat is vegyül az ünnepi alkalomba. A mai ideológiák az idő semlegességét hirdetik: nincs fölénk emelt idő, semmi nem ismétlődik, az ünnep, ahogy itt leírtuk, üres cirkuszi játék, saját, kissé nevetséges színpadával. Ez ideológia kérdése, és mindenkor így lesz. A bírálók a nyílt társadalom elkötelezettjei, ahol nincs ünnep, csak szórakozás.