A jobbközép értelmiségnek nincs oka a szégyenkezésre

Mostanában meglehetősen rossz idők járnak közírói tevékenységemre. Nem arattam túlságosan nagy sikert a döntéshozóknál a tudomány, a kutatás-fejlesztés érdekében írott cikkeimmel, talán az illendőnél nagyobb (!) elmarasztalást kaptam politikus barátaimtól a két polgári újság összevonásával kapcsolatban kifejtett akcióimért is. S ami nem fordult elő ’98 előtt, számos esetben nehézségeim adódtak, amikor gondolataimat kedvenc lapomban közölni akartam. A közelmúltban a Magyar Demokratában a miniszterelnök egyik tanácsadójával bonyolódtam hosszadalmas vitába, most meg a Magyar Nemzet jeles publicistája, Csontos János érezte úgy, hogy mielőtt a lap olvasóit gondolataimmal „félrevezetném”, közvetlenül írásom után közölte kritikai észrevételeit (július 24.).A vitatott cikkben a kormány személyi politikájával foglalkoztam, kiindulva az egyik fideszes politikusnak a rendszerváltozáskor elhangzott kijelentésével, mely szerint a kommunistákat agyagba kellene döngölni. Eszmefuttatásomban – némi jóindulattal – arra a következtetésre jutottam, hogy tulajdonképpen nincs senki, akit agyagba kellene döngölni (kivéve természetesen azokat, akik szörnyűséges bűnöket követtek el), hiszen fogyó nemzet lévén mindenkire szükség van. Azt azonban egyáltalán nem tartottam szükségszerűnek – és ez volt mondanivalóm elsődleges célja –, hogy az új kormány ilyen nagy számban válasszon minisztereket, vezető kormánypárti tisztviselőket a volt állampárt tagjaiból, holdudvarából. Nem értettem egyet a közelmúlt személyi kinevezéseivel sem, rámutatva ennek káros következményeire. Csontos János érvelésemhez kapcsolódva kifejti, hogy „a bűnt, hogy valaki egy diktatórikus eszme szolgálatába szegődött, nem teszi semmissé a tudatlanság vagy a paradox módon idealistának nevezett hit az eszmékben, a szocialista forradalomban. Attól, hogy valaki passzív hívője volt egy csapatnak, ez a csapat aktívan elkövette az említett szörnyűségeket, (...) hagyni kellene a belülről bomlasztás meg a túléléskényszer hazugságát is (...).” Végső konklúziója: az az állításom, miszerint nem maradt senki, akit agyagba kellene döngölni, téves.Hát bizony, nincs valami jó véleménye vitapartneremnek az MSZMP régi tagjairól, és sajnálom, hogy nem írta meg a követendő teendőket. Nem tagadom, lehet, hogy túlságosan elnéző voltam irántuk, és igyekeztem sokuk számára megtalálni a felmentést. Persze minden attól függ: mit is értünk agyagba döngölésen. Mindez nem gátolt meg abban, hogy ’90-ben, a Tudományos Akadémiánk rendszerváltó közgyűlésén, ne javasoljam a korábban politikailag aktív akadémikus kollégáimnak a visszavonulást. Hasonlóval próbálkoztam egyetemünkön is. Hogy mit kaptam ezekért az akciókért baloldali kollégáimtól, és mi lett az eredmény, azt úgy gondolom, nem kell részleteznem. Tehát „megértő magatartásom” ellenére vannak bizonyos „érdemeim” is. Ettől függetlenül néhány apróságról semmiképpen nem szabad megfeledkeznünk: tíz évvel a rendszerváltozás után még a szörnyűségeket elkövetőket sem tudtuk felelősségre vonni, és az MSZMP régi, kisebb és nagyobb funkciót betöltő tagjai, vezetői, ’94-ben – a demokratikus választás eredményeképpen – visszakerültek a hatalomba.Vitapartnerem, a fent idézett kemény kijelentései, minősítése ellenére, nem talál kivetnivalót a kormány személyi politikájában. Szerinte a kinevezéseknél a szakértelem, a vélt alkalmasság többet nyom a latban, mint az „életkor” és „a párttagként vagy pártonkívüliként eltöltött előélet”. Ez, a számomra érthetetlen kettőség tükröződik néhány polgári politikus ténykedésében is: a meglehetősen sűrűn elhangzó, a volt kommunistákat ostorozó, harcias kijelentések után parlamenti és minisztériumi bársonyszékekbe ültetik őket. Itt látom én az ellentmondást, ezért is indultam ki írásomban az „agyagba döngöléstől”, és jutottam el a jelenlegi helyzetig.Vizsgáljuk meg kissé részletesebben a „szakértői” szempontokat. Egy kormányváltáskor teljesen természetes, hogy a győztes pártok elsősorban saját politikusaikat bízzák meg a minisztériumok vezetésével, lehetőség szerint törekedve arra, hogy a miniszter szakképzettsége, érdeklődési köre közel álljon megbízatásához. Ha ez nem teljesül maradéktalanul, azon nem lehet csodálkozni, hiszen a miniszternek nem szükséges mindenképpen a hozzá tartozó területek első számú ismerőjének lennie. Előfordul az is, hogy a kormányfő a koalíciós pártok holdudvarából, az őket támogatók köréből von be szakértőket a kormányzati munkába. Kivételes esetben még az is megtörténhet, hogy politikailag semlegesnek tekintett értelmiségiek – ha egyáltalán vannak ilyenek – kerülnek fontos vezetői pozíciókba. Arra viszont a demokráciákban alig találunk példákat (a diktatúrában meg egyáltalán nem), hogy ilyen megbízatásokat olyanoknak adjanak, akik (korábban) a másik oldal hívei, képviselő-jelöltjei voltak, vagy akik közvetlenül a választás előtt valamilyen formában a győztes koalíció ellen tevékenykedtek.Mindezek különösen élesen vetődnek fel hazánkban, ahol a gazdasági és pénzügyi hatalom a rendszerváltozás után a régi pártmunkások kezében maradt, illetve oda került. Ahol számos intézmény élére – demokratikus választás eredményeképpen (!) –, a bukott rendszerben politikailag aktívan tevékenykedő, fontos beosztást ellátó káderek kapnak kinevezést, olyanok, akiket Csontos János idézett mondataiban elmarasztalt. (Közbevetőleg említem meg, hogy ilyen esetekben a polgári pártok nem egy politikusa fejezi ki rosszallását velünk szemben, mondván: „miért nem végeztünk hatékonyabb, meggyőzőbb politikai munkát”. Nem kívánok hivatkozni senkire, de sokan vélik úgy, hogy ezeknek az intézményeknek a mérsékeltebb támogatása kapcsolatban van a politikailag rosszul sikerült választás eredményével.)Elfogadom, hogy vannak olyan személyek, akiknél – a rátermettség, a kiválóság, a polgári oldal iránti őszinte elkötelezettség és a jelenlegi koalíció győzelme érdekében kifejtett munkájuk miatt – el kell tekintenünk korábbi politikai hovatartozásuktól. Változatlanul elfogadhatatlannak és politikailag hibásnak tartom, ha az MSZP színeiben képviselői mandátumért vagy más beosztásért sikertelenül pályázó volt MSZMP-tagokat, a baloldal által kevésbé értékelt embereket a polgári kormány juttatja magas államigazgatási állásba. Barátaim, eszmetársaim, a jelenlegi koalíció győzelme érdekében különböző erőbedobással dolgozó értelmiségiek nevében pedig tiltakozom, hogy mindezeken a területeken „szakértők” csak és kizárólag a másik oldalon lennének. Ezt a nézetet még a baloldal sem vallja. Egyébként azt sem hiszem, hogy a meglepő kinevezéseknél egyedül a szakértelem döntött volna, sokkal inkább a minden esetben fellelhető „egyéb” (baráti, pártpolitikai stb.) szempontok.Ez a kérdés közvetlenül kapcsolódik ahhoz a felvetéshez, hogy valóban hány elitünk is van. Amint már a múltkori írásomban is kifejtettem, nem értek egyet azzal a baloldali állítással, hogy csak egy elitünk lenne, az, amelyik valamilyen formában kötődött az MSZMP-hez. Csontos János szerint nem kettő, hanem nagyjából csak másfél elitünk van. Először persze tisztáznunk kellene, mit is értünk eliten. Én mindenesetre az értelmiségnek azt a részét tekintem annak, mely a saját szakterületén az átlagosat jelentősen meghaladó, kiemelkedő teljesítményt nyújtott, és még hazánk sorsa iránt is felelősséget érez. Ebben a vonatkozásban a jobbközépen és jobboldalon álló értelmiségnek nem kell szégyenkeznie: sem számban, sem minőségben nem maradunk le baloldali polgártársainktól. Természetesen vannak területek, ahol a baloldal dominanciája nyilvánvaló, ilyenek például a média különböző ágai. Kérdés persze az, hogy az írott és elektronikus sajtóban állandóan megszólított értelmiségiek valóban elitet jelentenek-e. Véleményformáló erejüket tagadni nem lehet, de egyáltalán nem biztos, hogy a szakmájukban is jeleskedtek volna. Lehet tépelődni azon is, hogy a jobb-jobbközép oldalon álló elit aktivitása megfelelő-e. Itt kétségkívül lehetnek kifogásaink. A ’98-as választás eredménye mindenesetre azt mutatta, hogy már néhány értelmiségi kör odaadó munkája elégséges volt ahhoz, hogy a győzelemhez szükséges összefogást, szavazatkoncentrálást elérje.A konzervatív, keresztény szellemiségű értelmiség és a ’94 után ehhez az eszmekörhöz közeledő, illetve csatlakozó Fidesz közötti kapcsolat jellegzetességeit már számos alkalommal taglaltam. Itt a fő gond nem az, hogy a Fidesz hálás-e azon értelmiségieknek, akiknek a támogatása nélkül – Csontos János megfogalmazása szerint – „nem juthatott volna hatalomra”, hanem sokkal inkább a párbeszéd megszűnése ad okot az aggodalomra. Mindebből sok igaz és téves következtetést lehet levonni. A kapcsolat javulását mindenesetre nem segíti elő a koalíciós pártoknak az a személyi politikája, mely a jelenlegi vitát is előidézte. Nem szabad elfelejteni, hogy valamenynyien családtagokból, barátokból, valamint politikai eszmetársakból és ellenfelekből álló közegben élünk. Környezetünk nem elhanyagolható hatást gyakorol ránk és a „lobogó láng” intenzitására.Csontos János írásának azzal a sugallatával, mely szerint a ’98 után elmaradt stallumok miatt dörmögnék, és emiatt „hamvadna bennünk a tűz”, és lehet, hogy a „láng nem is volt soha igazi”, olyannyira méltatlannak találom, hogy ezzel nem foglalkozom. Mint ahogyan azzal a megjegyzéssel sem tudok mit kezdeni, hogy „noha jómagam nem vagyok akadémikus”. Mindezeket elsősorban azoknak kellene mondaniuk, akik ’98 előtt az „egérlyukakból” figyelték csatározásainkat, és csak a polgári oldal győzelme után jöttek rá, melyik irányban lobog bennük a láng! Annyit talán Csontos János elhisz nekem, hogy a velem hasonlóan gondolkodó, idősebb professzor- és akadémikustársaimmal együtt sem korábban, sem most nem vágyakozunk különböző bársonyszékek után: céljaink egészen más irányúak.A polgári kormány győzelméért fáradozók hitét és bizalmát nem könnyű elveszíteni. Ha a kormány a vállalt programot nem tudja teljes egészében teljesíteni, nem törvényszerű következmény, hogy a támogatók hátat fordítanak neki. A kevésbé eredményes munkában ugyanis ők is ludasak, különösen akkor, ha nem hívták fel a figyelmet a gondokra, az elmaradt intézkedésekre, a hibás megközelítésekre. Ezt az igazán elkötelezetteknek, az őszintén „lángolóknak” még akkor is meg kell tenniük, ha ezzel kiváltják a politikusok roszszallását. A szerző akadémikus, a Nemzeti Kör tagja