„Aki kommunistaellenes, az fasiszta”

Francois Furet monumentális öngyónásnak is vehető könyvében említi meg Fried Jenőt, a Komintern-kommisszárként a 30-as évek elején Párizsba küldött felvidéki magyar zsidót, aki egy-két éves munkával elérte azt, hogy a francia értelmiség egy jelentős részében – s nyomukban természetesen a közvéleményben is – gyökeret vert a címbeli ítélet. Tehát vagy velünk, vagy ellenünk – s ez világos beszéd. Tisztább a helyzet, s etikusabb következményekkel is jár, mint a Kádár-rendszer korrumpáló hazugsága arról, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van.Van ebben a mostani tisztaságban azonban egy riasztó, zavaros, sötét pont – mivel a kommunizmust nyíltan (Thürmerék veteránjait nem számítva) ma nem vállalja senki. Ez a pont a „mi” – akik ellen az állítólagos egységes „fasiszta” (azaz szélsőjobboldali) tömeg van –; azt nem tudjuk, hogy ez mit jelent. Így az „aki ellenünk van, az szélsőjobboldali” jelszónak csak keményen kikényszerítő gyakorlata van. Nem véletlen, hogy a szélsőjobboldalizók csak stempliznek, s magukat nem határozzák meg igazán. Nemcsak azért, mert elvileg nem egységesek (a szociáldemokrácia és a liberalizmus elvileg s máshol nem összezagyválhatók!), de „demokratáknak” sem mondhatják magukat, mivel a demokráciában a lényeg a pluralizmus, a sokféleség, s így még az esetleges politikai kétpólusúság mellett sem lehet az egyikkel egyet nem értőket homogenizálni.Persze a mi szélsőjobboldalizóinkat – akik vagy teljesen pragmatikusak (lásd a szocialistákat) vagy teljesen doktrinérek (lásd a „liberálisokat”) – nem zavarja az ilyen csekélység. Nekik már rádióműsort sem kell hallgatni, újságcikket sem kell olvasni, mivel anélkül is tudják, ki és mi hová tartozik. Pontosan elég az, hogy valaki nem az ő emberük („nas” – a közös klasszikus nyelven!), vagy valami nem nekik szolgál, s akkor annak már nem lehet becsülete, és a nagyon helyesen működő daliás időkben az ilyenek betiltva vagy börtönben lennének. Hiába, a nép megvédése annyira mélyen gyökerezik „humanista” lényükben, hogy demokrácia ide, pluralizmus oda, ők nem alkusznak, („halál a fasisztákra!”) legfeljebb annyiban, hogy most – a körülményekre való tekintettel – csak kirekesztik a nem saját embereket a büszkén vállalt gutgesinntség hordozói közül.Igen, ma nálunk vannak olyan közéleti demokraták („szociáldemokraták” és „liberálisok”), akik nem hajlandók beszélgetni és vitatkozni általuk megítélt emberekkel. S teszik ezt akkor, amikor zömüknek múltbeli szerepe – egy nyílt diktatúrában – alkalmanként enyhén szólva is kérdéseket vet fel. Meghalt Kádár, de az igazsága nem lett oda a közéletben, mivel elfogadottjai ma is gondoskodni igyekeznek arról, hogy senki se zavarja a szocialista demokrácia szocialista pluralizmusát, amely olyan fejlett volt már, hogy a nyugati útitársaknak repesett a szívük e vidám barakk láttán. Hogy képzeli bárki, hogy itt egy nagyrészt jól preparált tudatú országot csak úgy meg lehet zavarni másféle logikájú és értékelvű szövegekkel? A (szocialista) demokráciának meg kell védenie önmagát, s aki ez ellen vét, hát megnézheti magát...Nem egészen érti az ember, hogy a szociálliberális demokraták miért félnek az egyenrangú vitáktól. Ha az ellenfelek egyébként is olyan gyengék, inkompetensek stb., milyen fölényes győzelmeket lehetne aratni. Szolid, tárgyszerű viták helyett homogénül „független” kerekasztalokon, beszélgetéseken mindenki megértőleg bélyegzi meg a távollévőket, akiket – úgy tűnik – nem volna érdemes esetleg meggyőzni se. A párbeszédképtelen – mert nagyrészt csak régi és/vagy új nyugati divatklisék ismételgetésére képes – baloldali „mértékadóknak” persze szükségük van verbális veszélyekre, a gonosz állandó idézésére, mert különben kiderülne: nincs mit mondani a jórészt általuk vagy elődeik által tönkretett ország népének.Nem szabad vitatkozni tehát olyanokkal, akik például megkérdezhetnék azt, hogy mit is jelent a fasizmus itt és most? Még mindig érvényes a híres dimitrovi meghatározás? Annak alapján persze ma a jórészt volt kommunisták kezén lévő finánctőkét kellene támadni. Akkor nem a világpiaci árakra törő, monopolhelyzetű molos befektetőket, netán az ugyancsak ilyen célú gyógyszergyártókat kellene fasisztázni alacsony bérszínvonalú országunkban, akik a munkásosztály elnyomorító kizsákmányolását akarják? Hiszen egy baloldalinak „természetesen” a „népet”, a „kisembereket” kell védenie, nemde? Hol vannak itt rohamosztagok, a megélhetési és nem megélhetési bűnözők jól szervezett legényein kívül?Miért jelent tehát szélsőjobboldaliságot az, ha valaki, átvéve a mai magyarországi baloldal harcmodorát, radikálisan személyeskedik, múltat kutat, s kőre nem kenyér dobásával válaszol? Olyan baloldali közelmúlttal, mint az itteni, van-e bárkinek arról az oldalról erkölcsi alapja megbélyegezni? Ez még akkor is kérdéses, ha a kommunizmustól megszabadult országban sokféle tücsök-bogár is felszabadult. Azokat ugyanis minősíthetjük a politikai szabadság vadhajtásainak, de mire hivatkozhat a mai kétágú baloldal akkor, amikor felcsap a demokrácia csőszének? Ugyanolyan önjelölt zsenik ma is, mint egykori párizsi elődeik, akik a lenini–sztálini véres tömegterror rendszerével a hátuk mögött ágáltak a szabadságról. Vagy akik a saját antiszemitizmusuk működése közben rasszistáznak le mindenkit, vagy a magyar nemzeti gondolat elleni zsigeri gyűlölettel humanistáskodnak. Talán végre be kellene iratkozni egy pluralista demokráciaiskola valamelyik kezdő csoportjába.Abszurd, hogy Magyarországon egyeseknek – ha valaki nem tetszik nekik – rögtön a fasizmus vagy az antiszemitizmus jut eszükbe. (Mellékesen, Mussolini fasiszta országlása idején magyar zsidók százszámra végeztek olasz egyetemeken.) Nem kellene kicsit művelődni, hogy valamivel nagyobb jelzőkészlet birtokában nyilatkozzék vagy írjon egy baloldali politikai közszereplő? Annál is kívánatosabb volna ez, mivel a saját közelmúltjuk megítélése kapcsán árnyaltságot és objektivitást követelnek az állandó balos rövidzárlatokban szenvedők. Ugyanazon ügyekben kétféle mércét csak csalók alkalmaznak. Vagy olyanok, akik magukat különbnek gondolják másoknál. Nem éppen demokrata gondolat ez sem – inkább diktatúrás –, de ha ez így van, tessék azt nyíltan hirdetni!Egyébként semmi sem használhatna jobban a Magyarországon alig létező szélsőjobbnak, mint az az idétlen baloldali katyvasz, amely ma naponta elönti a magyar politikai és szellemi életet. [Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a MIÉP, mint radikálisan plebejus párt legfeljebb nemzeti vonatkozásokban mutat egyértelműen (szélső)jobboldali tüneteket. Ezek ellen viszont nem lehet antiszociális kurzussal küzdeni, mert azok keményen erősítik annak elsőrendűen érzületi bázisát.] Egyébként is: hogyan lehet valaki neoliberális alapon baloldali? Fantasztikus mutatvány ez, ahogyan a szocializmus és a liberalizmus koalíciója is az volt. Az őszintétlenségek álarcosbálja ez, ezért kell a nem létező fasiszta veszély, s ezért kell keverni, keverni és újra keverni a szegény kádáristán apolitizált magyarok fejét, s fő csapásként összenyálazni mindenkit korrupcióval, harácsolással, e mindenhol létező, de önálló létformává a reálszocializmusokban izmosodott emberi bűnökkel.Rettenetesen igazolódik ma nálunk Márai Sándor zseniális megjegyzése arról a kommunistáról, aki már nem az eszmét, hanem a zsákmányt védi. Úgy – tehetnénk hozzá –, hogy közben mindenkit „fasisztának” kiált ki, aki rákérdez erre a zsákmány(ok)ra, vagy egyszerűen csak nem a zsákmányszerző logika szerint él, gondolkodik. Durva sértésnek fogják minősíteni humanistáink, akiknek azonban természetesen nem számít mások érzékenysége, csupán a sajátjuk. Pedig a történelem olyan sokat idézett kerekének múlt fordulataihoz tartozik az a „progresszió” is, amelyik megbukott liberálisan, szocialistán/kommunistán, s meg fog bukni neoliberálisan is. Talán ezért azonos ma nálunk a progresszió és az agresszió, s ezért nincsenek érvek, csak címkézések, amelyeknek egyébként szintén lejárt a szavatosságuk. Több mint 65 évvel Dimitrov után jöhetne legalább egy új tézis.