Az integráció reménytelen foglyai

Bárhogyan nézzük is, az a látszólagos ellentmondás, mely a cigányság számkivetett léte és a sokszor erőltetett társadalmi integrálása között rejlik, könnyen feloldható, ha a kiváltó okokat konkrétan elemezzük. Mert miközben egy pillanatra sem feledkezhetünk meg arról, hogy a romák valóban a rendszerváltozás legnagyobb vesztesei közé tartoznak, ugyanígy joggal állítható, hogy évszázados történetük a nyomorúságok története. Cseppet sem ironizálva: zárt életviláguk és kultúrájuk végső beteljesülését jelenti a mostani állapot. Nemzet alatti létük ugyanakkor napjainkra vált annyira veszélyessé, hogy éppen ennek kapcsán kell újragondolni viszonyukat a többségi társadalommal. Valójában a cigányság megmerevedett életvilága teszi érzékelhetővé azt a problémahalmazt, melynek folytán a velük szembeni előítéletek és ellenségeskedések sem leplezhetik le azt a tényt, hogy végül is a békés egymás mellett élés forog veszélyben. Vagyis a cigányokhoz való többségi viszony szilárdságán vagy törékenységén múlik minden. Amiatt is, mert a kirekesztettség és a bűnbakkeresés sokkal veszélyesebb, mint hinnénk.Különösen akkor, ha egyre nyilvánvalóbb, hogy a cigányság élethelyzetének javítását célul tűző programok rendre kudarcot vallanak. Hiába a többmilliárdos támogatás, a kormányzati jó szándék, ha gyakorlatilag nem történik semmi. Igazából a zámolyi romák kivándorlása is „kalkulálható” volt, ami zavarba ejtővé azért és annyiban vált, amennyiben arra hívja fel a figyelmet, hogy a cigányság körüli bajok csak növekednek. S ha sokan abban is reménykednek, hogy elszigetelt jelenségről van szó, mindenképp csalódniuk kell, mert bármikor lehetnek ehhez hasonló esetek. Legfőképp azért, mert a romák többségének valóban nincs vesztenivalója. Az eltartott lét biztonsága mára végképp elveszett, így egzisztenciális nyomorúságukból próbálnak menekülni. S ehhez könnyen találnak igazoló érveket, akár a továbbélő különválás és kívülállás ideológiájának jegyében is, melynek kulcsszava az üldöztetés. Minden ilyen kijelentés azonban bizonyítást kíván jogilag és ténybelileg egyaránt. Hacsak nem arról van szó, hogy másfajta alternatívák egyáltalán nem léteznek. Függetlenül attól, hogy a cigányság életvilága – teoretikusan fogalmazva – olyan entitás, amely a többségi társadalom érték- és normarendszerén mindig is kívül állt.Ám igazán akkor érzékelhetjük a romák kívülállását, ha az integráció eddigi sikertelenségére gondolunk. A rendszerváltozás elkerülhetetlen következménye a romák munkanélkülisége, tetézve szakképzetlenséggel és félanalfabetizmussal. De ez az evidencia legfeljebb megerősíti azt a tényt, hogy a cigányok mindig is alulprivilegizált helyzetben éltek. A korábbi évtizedekben még proletárokká sem válhattak, hanem inkább segélyezett páriákká. Még akkor is, ha a bérmunkáslét csaknem valamennyi jellemzője illett rájuk. De akkor mit várjunk most, a kiépülő piacgazdaság kegyetlen körülményei közepette? Amikor az egzisztenciális fenyegetettség nem csupán a származás vagy a bőrszín szerint kísérti az állampolgárokat? Filantrópok ugyan lehetünk, de nincs sok értelme. Inkább azzal a kihívással kell szembesülnünk, hogy a cigányság kényszerű felzárkóztatása helyett az önként vállalt felzárkózás lehet eredményes. Vagyis bármiféle kormányzati programnak vagy egyéb kezdeményezésnek túl kell jutnia azon, hogy pusztán költségvetési támogatásokban gondolkozzon.Mert a milliárdokat felemésztő állami segítség is csak tüneti kezelést jelent. Gyakorlati haszna azért nem tartós, mert a cigányság életvilágának egészét nem érinti. Méghozzá azon a síkon, mely a valódi integrálódás folyamatát gyorsítaná. A megoldás ugyanis – ha szabad ezt a furcsa hasonlatot alkalmazni – abban rejlik, hogy csak az úszni tudókat és akarókat érdemes nagyobb teljesítményre sarkallni. Minden gyógymód (amenynyiben nem tüneti jellegű) abból indulhat ki, hogy a cigányság életvilága olyan alapadottság, melyet kívülről a modernizációs kényszerekkel sem lehet radikálisan átformálni. Aki ezt szándékozza, annak a romák sajátos szociokulturáis világának törvényszerűségeit figyelmen kívül kell hagynia. Ám a tudatos ignorálásnak azért sincs sok értelme, mivel ennek révén sem teremtődik az eredetitől minőségileg különböző új életvilág. Vagyis arról van szó, hogy a cigányság etnikai és kulturális másságát megérteni és toleránsan elfogadni lehet. Nem azért, mert eltér a többségitől, hanem mert ez a valóság igazi értelmében mindig is a különálláson alapult. S ha ezt figyelembe vesszük, kénytelen-kelletlen azt kell mondanunk, hogy a cigányság társadalmi és kulturális integrálása csak az önsegítő stratégiák használata révén kecsegtethet eredménnyel.Bizonyításképpen megemlíthetnénk, hogy az integráció olyan területei, mint a foglalkoztatás, a konvertálható tudás megszerzése stb. az állami segítés és támogatás olyan „gyógymódjai”, melyeket tetszés szerint lehet mindent megoldó terápiaként alkalmazni. (Akármilyen szigorú szabályok szabják is meg azután ennek a terápiának a menetét.) De ebben az esetben is csupán felzárkóztatásról van szó, s nem arról, hogy maguk a cigányok miként akarnak változtatni sorsukon. Mert megint csak arra kell utalnuk, hogy a romák évszázados megtűrt, illetve tartott léte a legnagyobb akadálya integrálódásuknak. Empirikus bizonyítékok híján is megkockáztathatjuk azt a kijelentést, hogy miközben valóban nélkülözhetetlen a számukra elérhető foglalkoztatási és képzési esélyek növelése, de a növekvő szociális és kulturális egyenlőtlenségek miatt a kudarc veszélye mindig fennáll.