Mi történik a német politikában?

Naponta hallunk tudósításokat a CDU titkos bankszámláiról, Helmut Kohl állítólagos megvesztegetéséről. Ám a háttérről alig hangzik el valami, ezért érdemes összefoglalni a történéseket.Két éve a választók változás utáni amorf vágya vitte győzelemre a keresztény pártokénál jóval gyengébb programmal indult vörös-zöld koalíciót, amelyet tizenhat évi ellenzékiség után a hatalom feltétlen akarása, kiürült baloldaliság és meghatározhatatlan modernizációs retorika tartott öszsze.Helmut Kohl, aki talán az utolsó történelmi távlatokban gondolkodó államférfi a mai nagypolitikában, a Nyugat-Európára leselkedő legnagyobb veszélyt abban látta, hogy az öreg kontinens államai közé a szovjet fenyegetés elmúltával ismét visszatér a II. világháborút megelőző nemzetállami vetélkedés. Ezért elsődleges célja volt az általa az európai béke és jólét legfontosabb garanciájának tekintett Európai Unió elmélyítése, ami örökre lehetetlenné teszi a tagállamok közötti fegyveres öszszeütközést. Annyi energiát fektetett ebbe, hogy a kilencvenes évek folyamán egyre több német érezte úgy, hogy szinte csak Európával törődik, és elhanyagolja Németországot. (Senki sem vitathatja: a volt kancellár tette a legtöbbet azért, hogy az EU keleti bővítését ma már lehetetlen leállítani.) E nagy ívű külpolitikai cél megvalósítása természetesen nyugodt hátországot igényelt mind a CDU-ban, mind az NSZK-ban.A kereszténydemokratáknak az SPD-énél jóval kedvezőtlenebb anyagi helyzetben kellett felvenniük a választási versenyt. A kampányokban nem számíthattak például az SPD közeli szakszervezetek anyagi és erkölcsi támogatására, a párt médiabefolyására, ráadásul a szociáldemokratákkal ellentétben az újraegyesülést követő kárpótlások során sem kaptak vissza ingatlanokat a keleti tartományokban. E versenyhátrány „kiegyensúlyozását” szolgálták azon bankszámlák, amelyekre a pártot támogatók adományaikat befizethették, anélkül, hogy nevük nyilvánosságra került volna. Ismerve az SPD és a Zöldek akkori választási programját, sokaknak érte meg, hogy a Kohl testi mivoltában is megjelenített stabilitást válasszák a társadalmi kísérletezések helyett. (Kohl mindmáig becsületszavával magyarázza, hogy nem kívánja az adományozókat megnevezni.) Nem árt felidézni, hogy az SPD 1994-es kancellár jelöltje – most védelmi miniszter – Rudolf Scharping akkor még a NATO felszámolásában gondolkodott. S ezt a passzust a zöldek 1998-as választási programja is tartalmazta, bár mára Fischer már minden régi elvet feladott a hatalomban. Hiszen a Bundeswehr elsőként a történetében a NATO védelmi feladatán túli katonai akcióban vett részt a Balkánon. Vajon a nyolcvanas években hivatásos pacifista Joschka Fischer mit tett volna 1999-ben ellenzékiként?A Wolfgang Schäuble pártelnökkel és Angela Merkel főtitkárral 1998. november 7-én felállt új CDU-vezetés tavaly minden választáson remekül szerepelt. SPD-fellegvárak estek el – a Saar-vidék, Hessen. A zöldek a túlélésért, az ötszázalékos küszöb eléréséért küzdöttek, de kiszorultak az összes keleti tartomány, valamint a Saar-vidék parlamentjéből. S köztudott volt, ha a kormánypártok elveszítik a 2000-es schleswig-holsteini és észak-rajna-vesztfáliai választásokat, akkor a kancellár pozíciója tarthatatlanná válik. Hiszen akkor az ellenzék a tartományi kormányokat tömörítő Szövetségi Tanácsban (Bundesratban) blokkolhatja a kormány által beterjesztett törvénytervezeteket. Ezt tette még 1997-ben az akkori SPD-többség is, feltartóztatva a Kohl-kormány adóreformcsomagját és takarékossági tervét az akkori hesseni miniszterelnök, a mostani pénzügyminiszter Hans Eichel vezetésével. A dolog pikantériája, hogy ma Eichel szerint – miután a választásokat a „nincs szükség megszorításokra” üzenettel nyerték meg – nincs alternatívája a takarékosságnak.Ezért szinte égi ajándékként hullott az SPD ölébe az 1999 novemberében kipattant adománybotrány. Az eddigi viszgálatok szerint a CDU országos központja mintegy kétmillió márkához, a hesseni CDU 16 millió márkához jutott így.A felállított parlamenti vizsgálóbizottság vörös-zöld részének fő célja, hogy a kutakodást egészen a következő választásokig elhúzza. Hiszen a kormányzati káosz mindmáig nem szűnt meg, s gyenge teljesítményük alapján aligha lenne esélyük a 2002-es szövetségi választásokon. A bizottság kormánypárti részének színvonalát jól jelzi, hogy a zöldek részéről a nagy feltáró szerepét az a Christian Ströbele alakítja, aki a hetvenes években a Baader-Meinhof terroristacsoport védőjeként és aktív segítőjeként vált hírhedtté. A liberális FDP-nek szintén hasznot hajt egy olyan pénzügyi botrány, amelyben végre nem érintettek, hiszen a teljes eltűnés felé tartó pártot a csalódott CDU-szavazók átáramlása juttatta be az idén kieli és düsseldorfi tartományi gyűlésekbe.A legnagyobb baj azonban az, hogy a Schröder-kormány hatékony médiashowj-a miatt – amelynek egyik eleme az adományvizsgáló bizottság – sajnos a valódi politikai kérdésekre nincsenek válaszok. A számunkra oly fontos EU-bővítésről például a konkrét és kiszámítható német állásfoglalást homályos víziók helyettesítik.