Peterdi Pál elsüllyedt uszodái

Aranyszabály: aki túl van életútja felén, soha ne gondoljon a fiatalságára Arany János vén medvéje nélkül. Jusson eszébe, ahogy „dirmeg idébb, dörmög odább, hangja oly mogorva: hej nem így volt, más világ volt fiatal koromban.” Akkor is jusson eszébe a nagy költő figyelmeztetése, ha soha nem talált olyan mézet, amit nem őrzött szuronyával a méh, s nem kóstolta a szabadon tenyésző málnát.A véletlen úgy hozta, hogy Peterdi Pál halálának a híre a fiam társaságban ütött szíven, aki szintén eltöltött egy évtizedet az uszoda világában. A mi elsüllyedt világunkról azonban fogalma sem lehet. Ahogy ezután hazafelé ballagtam a rosszul világított utcán, egy képsor futott végig a szemem előtt. Ismét ott álltam – húszévesen – az örökre eltűnt „régi Csaszi” viharvert medencéjének a partján, s néztem a szép lányokat, akik Peterdi „úszóiskolájába” jártak. Ami ekkor még szabályos egyesület volt, noha igazi iskolaként működött. A lányok nemcsak úszni tanultak tőle, de olyan szellemmel éltek együtt, ami az ötvenes-hatvanas években nem kaphatott nyilvános teret. Noha figyelmem jelentős részét a vízben úszók egyike kötötte le, együtt nevettem a többi fiúval Pali fanyar humorral előadott, különös történetein. Azokkal, akik már ekkor tudtak kiváló tolláról.Honnan tudtak? Fogalmam sincs, de az elmúlt negyven év őket igazolta. Ebben a sajátos uszodai világban (amelyet nemrég nagy meglepetésemre Orbán Viktor egyik fogadásán idézett föl nekem Markovics Kálmán és Jeney „Pierre”) minden lehetséges volt. Fenntartás nélkül elhittem, hogy Palit abból az irodalmi világból száműzték ide úszóedzőnek, ahová bebocsátást még csak nem is remélhettem. Nem ő volt az egyetlen száműzött. Ma is fülembe cseng „Soma” (dr. Somóczy Loránd „horthysta” hadbíró) szigorú hangja, aki ugyancsak itt talált menedéket. Akárcsak jó néhány „egykori” ügyvéd, akiket megfosztottak hivatásuk gyakorlásának lehetőségétől. Pali tehetségét aránylag hamar méltányolták, ötvenhat után már sportújságíró lehetett. Aztán Kárpáti Györggyel közösen írt könyvével páratlan népszerűségre tett szert. De vajon meg tudott-e szabadulni annak a tudatától, hogy lehetőségei csak az engedélyezett „szabadság” szűk határai között nyíltak meg? Az említett könyv tanúsága szerint játékos humorú elbeszélő tehetségét nem valami titkos félelem szorította-e a sportújságíró, majd humorista „rövid” műfajába? Nem tartozott-e – minden sikerével – a kényszerpályán mozgók közé?A kérdések a lelkem képernyőjén pergő film még egy jelenetét megidézik. A „Csaszi” talán még zárva volt ötvenhat novemberében, mindenesetre a Lukács zuhanyozójában álltunk, és hevesen vitatkoztunk. Nem vele, hanem egymással. El kell mennünk az ismeretlen nagyvilágba a pufajkások rémuralma elől, vagy maradjunk? Az arcokra már nem nagyon emlékszem, csak arra, hogy senki nem emelt szót Horn Gyula, Kovács László, Németh Miklós (akinek a létezéséről persze még fogalmunk sem volt) akkori pártja mellett. Senki nem beszélt a szocializmus lehetőségeiről. Senki nem hitt abban az „eszmében”, amelyre azóta is hivatkozni szokás. A vita csak a fenyegetettség mértékéről és a választható menekülési utakról szólt, noha ez utóbbi itthoni lehetőségét többen is megemlítették. Sokan végül elmentek, s én is készültem. A vita egyik résztvevőjével meg is állapodtunk, hogy találkozunk a Déli pályaudvaron, ahonnan aztán a barátom – helyettem – későbbi feleségével ment Svájcba. Nehéz döntés volt ez, s talán az is közrejátszott benne, hogy aznap Peterdivel mentem a villamosmegállóig. S ő nem hitt a csodákban. Szavaira nem, csak kétségeire emlékszem. Soha többet nem beszéltünk erről, ahogy találkozásaink is lassan megritkultak. Nekem a Széchényi Könyvtár olvasóterme fontosabb lett az uszodánál, amihez egyre hűtlenebb lettem. Mindez olyan nyomtalanul tűnt el, hogy saját fiam sem tudja elképzelni az ötvenes évek uszodai világának sajátos, baráti, minden résztvevő szellemi fejelődését elősegítő világát.Kedves Dávid Ibolya, amikor átúszta a Balatont, ugye, nem jutott eszébe Peterdi Pál? Vajon hányan emlékszünk arra, az egyik olimpia után hogyan számolta az újság hasábjain az elvesztegetett napokat, amelyeken nem történt semmi a kötelező úszásoktatás bevezetéséért? Azóta sem építik az uszodákat, azóta sem tanítják úszni közérdekből a gyerekeket.Kedves Barátom! – ha szabad ennyi idő után így szólnom. Ott fenn, az égi mezőkön, kérlek, emelj szót az illetékeseknél, hogy a sportminiszter a futballisták feneketlen zsebe és üres stadionok fölújítása helyett uszodák építésébe és úszóiskolák létesítésébe fektesse a milliárdokat! Hogy minden gyerek megtanuljon úszni, hogy a falusi gyerekek előtt is megnyíljon erre a lehetőség! Hogy annak szükségessége, amit Te hirdettél, ne menjen egészen feledésbe.