Egy fogalom karrierje és metaforája

A politikai korrektség minimális szabályait figyelembe véve is meglehetősen kockázatos a közbeszéd általános szófordulatait nyilvánosan idézni. Mert ha például arra utalnék, hogy a cigány származásúak körében az ínséges életmód megannyi következménye (a dologtalanságtól a bűnözésig) fordul elő, ez a kijelentés könnyen válhatna a „gyűlöletbeszéd” részévé. Nem mintha esetleg ne lenne valóságalapja, hanem sokkal inkább azért, mert akik az új nyelvi „forgatókönyvet” kitalálták, azok egyszerűen annak minősítették. S épp e minősítés a problematikus, mivelhogy olyan értékítéletet tartalmaz, amelyet csaknem lehetetlen cáfolni. Eszerint ugyanis, ha valaki parazita életet él, ebben legkevésbé sem a személyes döntésnek van szerepe, hanem a külső körülményeknek. Vagy az úgynevezett megélhetési bűnözés is abból ered, hogy a többségi társadalom utólagos kirekesztettjeinek egyáltalán nincs más választásuk, csak fuldokolnak a gyűlölet hullámai között, reményt sem látva arra, hogy sorsuk valaha is jobbra fordul.
Mert – jogtalanság ide, jogtalanság oda – a többségi társadalom páriáiként sohasem voltak és sohasem lesznek egyenrangú állampolgárok. Megtévesztő az alkotmányos jog, s még inkább megtévesztőek azok, akik ennek nevében eljárnak. Ezért sem lehet másban bízni, mint azokban, akik – kissé frivolan fogalmazva – a társadalom lelkiismeretén őrködnek, akár a közbeszéd cenzoraiként is. Előbb-utóbb esetleg eljutva ahhoz is, hogy bizonyos kijelentések vagy viccek törvényileg is megtorolhatók lesznek. Így azon sem kell túlságosan csodálkoznunk, hogy a „gyűlöletbeszéd” fogalma meggondolásra érdemes karrier előtt áll. Akárcsak korábban a másság, amely ugyan a leggyakrabban használt, de jóformán pontosan soha meg nem határozott kifejezés volt. A másságra hivatkoztak minden vitában, a foglalkoztatáspolitikától a tanügyi reformig és a kultúrától a bűnüldözésig. Többnyire függetlenül attól, hogy maga a szó puszta megjelenítője annak a régóta ismert ténynek, amely a társadalom közösségi és kulturális sokféleségre utal. Mindez már azelőtt közkeletűvé vált, hogy a másság felemlegetése a közbeszéd elmaradhatatlan része lett volna.
Csakhogy a kulturális másság általános jelentőségét mindenképp el kell választanunk azoktól a véleményektől, amelyek nem a sokféleség természetes elfogadásából indulnak ki, hanem sokkal inkább a megbélyegzés és kirekesztés rejtett indítékait próbálják életre hívni. Akár úgy is, hogy bizonyos társadalmi (vallási vagy egyéb) csoportok iránti lappangó ellenszenvet eleven és soha el nem múló gyűlöletként értelmezik. S ha ehhez kevés a bizonyító érv, azonnal rendelkezésre állnak a történeti visszaemlékezések „példái”, amelyekkel nem is annyira nehéz elhitetni, hogy a többségi társadalom menthetetlenül zsidó- és cigányellenes. Ugyanakkor azt is sugallva: ha az említett vallási és etnikai kisebbségek mellett létező alternatív életstíluscsoportok nem szervezik meg önvédelmüket, visszavonhatatlanul a többségi önkény áldozatai maradnak. S így, fokról fokra elveszítvén emberi méltóságukat, a többségi gyűlölet hatóköréből sohasem kerülhetnek ki. S még kevésbé a jogilag szabályozhatatlan „gyűlöletbeszéd” hálójából. Nyilván azért is, mert olyan szép, új világban szeretnének élni, ahol minden érték viszonylagos, s ahol az életformák szabadságát semmiféle külső hatalom (autoritás) nem korlátozza.
S máris lehet hivatkozni a „gyűlöletbeszéd” megfelelő fordulataira, amelyek úgy taszítanak el a jelentől, mint valamiféle tarthatatlan távolságtól. Holott mégsem csupán arról van szó, hogy a kulturális másságot annyira megfellebbezhetetlen értéknek kellene tartanunk, amelynek érvényességéhez semmiféle kétség nem férhet. Mert például az adott nép- vagy vallási csoportokon belüli adottságok éppoly nagymértékben különböznek abban a tekintetben, hogy mennyire segítik elő, illetve gátolják a széles körű kulturális kölcsönhatásokat, mint abban, hogy miképpen oszlanak el a gazdasági és kulturális privilégiumok. Vagy éppenséggel kik vannak megfosztott (deprivált) léthelyzetben. S habár a másság anynyira különböző kontextusban és oly sok értelemben használatos, hogy bárkinek bármit jelenthet, néhány sajátos jelentése újra meg újra felbukkan. Többek között az, hogy a kulturális különbségek erőszakos megőrzése milyen mértékben sérti a többség érdekeit. Akár a kormányzati erőfeszítések és támogatások nagyságától függetlenül is. Mert ha csak az a fontos, hogy a különbségek magának a különbségnek a kedvéért ápolják, a másság e változatának nincs sok értelme. Annál kevésbé, mert ezzel egyidejűleg csak a kirekesztődés veszélye növekszik. A vállalható „másságok” zűrzavarában sem mondhatjuk persze azt, hogy csupán ezúttal is az állampolgári türelem határairól van szó.
A megbélyegzés, a kirekesztés vagy éppen a gyűlölet ellentétpárja ugyanis távolról sem a türelem. Hanem még a közbeszéd szintjén is a kritikai (diszkurzív) megértés, ami sohasem egyenlő a passzívan beletörődő elfogadással. Mert egy fölöttébb tagolt társadalomban (a kulturális sokféleség tolerálásán kívül) még csak feltételezhető az az igény, hogy a többség közösen vallható érték- és társadalomszervező elvekhez, illetve eszmékhez alkalmazkodjon, s hogy a társadalom különböző intézményeiben és csoportjaiban kötődéseket és teljesüléseket találjon. S ez a hatékonyság emberi és belső közösséget, megértést és együttműködési képességet feltételez. A „gyűlöletbeszéd” éppen ez ellen hat. Hiszen egy pillanatra sem hihetünk abban, hogy az úgynevezett gyűlöltek csupán ártatlan áldozatok. Már csak azért sem, mert bármilyen beszédforma – hol rejtetten, hol nyíltan – magában hordja a dialógus lehetőségét, s így a gyűlöltekből könnyen lehetnek gyűlölködők. Ám nem is a szinte vég nélkül űzhető nyelvi játékok fontosak ebből a szempontból (részletről részletre vizsgálva, hogy egy-egy szófordulat közül melyik sértő és melyik nem), hanem sokkal inkább annak tudatosítása, hogy akik a „gyűlöletbeszéd” veszélyeiről beszélnek, maguk is ébren tartói annak.

A szerző szociológus, társadalomkutató