Választási pszichológiák és kampánystratégiák

Lassan kibontakozik az országgyűlési választásokra készülő pártok és pártcsoportok kampánystratégiája. Mivel a hazai pártszerkezet az elmúlt három évben gyökeresen átalakult, a kampánystratégiák is két, egymással szemben álló csoportra oszlanak. E stratégiáknak több rétege van: a központi személyiség kiválasztásától és meghatározott szerepeltetésétől kezdve a szájába adott kifejezések megválogatásán keresztül olyan általános üzenet megfogalmazásáig, amely a kampánystratégia pszichológiájaként írható le. Ez a kampánypszichológia viszonylag egységes; kedvezőtlen esetben széttöredezettséget mutat. Rétegződése és egysége mégis jól áttekinthető az alapvető üzenetek szempontjából. Ezek az üzenetek nem zárják ki, hogy a kampánystratégia olyan elemeket is felhasználjon, amelyek sokkolják a közvéleményt. S nehéz lenne kizárni, hogy a sokkoló események kihasználására valamilyen formában sor kerülhet. Az ilyen események lehetnek romboló hatásúak vagy konstruktívak, mint például egy bűnöző látványos elfogása. Mindez képes befolyásolni a közhangulatot, ám nem változtatják meg a versengő pártok alapvető üzenetét.
A Fidesz-Magyar Polgári Párt üzenetét az elért gazdasági, társadalmi, kulturális és politikai eredményekre alapozva mutatja be. Az üzenet egy mondatban kifejezve így szól: a káoszból dinamikusan fejlődő rendet hoztunk létre; s ezt a munkát kívánjuk folytatni. Mint a miniszterelnök parlamenti expozéjának hasonlata mondja: 1998-ban az ország vonatot váltott, mivel ha egyszer rossz vonatra szálltunk, nem segít, ha jó irányba kezdünk el rajta futni. Tehát vonatot kellett váltani, értékvilágot, amely a káoszból a rend felé vezető út első lépése volt. A Fidesz kampányszervezői ezt szemléletes adatokkal támasztják alá a gazdaság, a fogyasztás, a kultúra, a tudomány és a politikai erővonalak köréből. Joggal hivatkozhatnak arra, hogy a gazdaság soha nem fejlődött az elmúlt évekhez hasonló mértékben; az életszínvonal emelkedett; a társadalom optimistább lett; mindenütt építkezések folynak; az emberek bizakodóbbak lettek ahhoz képest, amit 1998-ban tapasztaltunk; s a tudományos élet egyes területein korábban nem látott források tárultak föl. Mindehhez járul a vezető kormánypárt belpolitikai fellépése, amelynek során néhány kemény lépéssel leegyszerűsítette a politikai képletet, és döntő lépést tett afelé, hogy a jobboldali szavazókat lényegében egyetlen pártszövetség képviselje. Ezzel jelentősen befolyásolta a következő választások kimenetelét. Ehhez kapcsolódik a kormány látványos külpolitikája úgy összeurópai szinten, mint közvetlen környezetünkben. Erőteljes fellépése nemcsak az uniós tárgyalókat lepte meg, hanem zavarba hozta a környező államok vezetését is, melyek nem voltak felkészülve arra, hogy a korábban enervált magyar politikai elit helyére egy erőteljesen kezdeményező és makacs érdekvédelmet érvényesítő garnitúra kerül.
Az ellenzéknek a fentiekkel szemben nem sok mozgástere marad. A kormány kampánystratégiájának ez az egyik lényeges eleme: minden téren olyan kezdeményezésekkel fellépni, amelyek tagadhatatlan eredményeket hoznak és arra késztetik a másik felet, hogy ezeket elismerje; hogy ezekhez alkalmazkodva fogalmazza meg üzenetét. Az eljárás annyiban biztosan sikeres, hogy a legnagyobb ellenzéki párt miniszterelnök-jelöltje kénytelen visszatérően elismerni a kormány eredményeit és már azok folytatását ígéri. Ezzel lélektanilag követő magatartást érvényesít; kénytelen-kelletlen a kormánypolitika kondenzcsíkjának vonalán halad. Emellett a szocialista és szabad demokrata stratégák összehangolt akcióban választották ki azokat a területeket, amelyek feltevésük szerint a kormány munkájának leggyengébb pontjait képezik. Ilyen terület elsősorban az egészségügy, másodsorban a nyugdíjak kérdése, harmadsorban pedig a politikai korrupció. Itt már elágaznak a stratégiák. Az MSZP baloldali retorikát vet be a társadalom kettészakadása ellen, a szegények érdekében stb. Ezt széles körben népszerűsíti, főképpen az önmagukat baloldalinak tartó publicisták segítségével. Az SZDSZ fő témája a korrupció, amit az előbbi párt részéről nem lett volna szerencsés fölvetni. Ugyan az SZDSZ sem feddhetetlen ezen a területen, de tény, hogy a lakosság döntő többsége inkább az MSZP-t látja korruptnak. Ezért e hálás téma kimunkálása az SZDSZ feladata lett. Kissé légből kapott módon, mint ezt a legutóbbi események is mutatják, melyek során az SZDSZ sajátos üzleti érdekeltségei kerültek előtérbe. Kampánya olyan elméleti megfontolásokat követ, amelyek egyfajta irrealista stratégiából erednek, amiben döntő elem bizonyos választási elméletek mechanikus alkalmazása hazai környezetben. Már most sejthető, hogy a tavasszal idehaza megrendezendő korrupcióellenes nemzetközi konferencia egyes szereplői arra fognak törekedni, hogy a korrupció árnyát meggyőzően kiterjesszék a magyar kormányzatra. A kormány fontos lépést tett ezen vád elhárítása érdekében. A korrupció ellenében megtett intézkedései, amelyek elsősorban az FKGP egyes vezetőit és adminisztrátorait sújtják, érzékelhetően enyhítik a lélektani nyomást. S különösen kérdéses, hogy a legutóbbi korrupciósnak tűnő fejlemények miként érintik az SZDSZ jól átgondolt kampánystratégiáját.
Az ellenzéki stratégia kétféleképpen kíván érvényesülni: az egyik a kormányzati munka gyenge pontjainak a kiemelése, a másik egy virtuális valóság kiépítése, amelyben a kormány a lehető legkedvezőtlenebb fényben tüntethető fel. Ami az előbbit illeti, ott sem teljesen megalapozott a mai ellenzék eljárása. Az egészségügyben ugyan elmaradtak a látványos sikerek, mégis olyan örökölt területnek számít, aminek a teljes átalakítása – hasonlóan például az egyetemek világához vagy a MÁV-hoz – az egyik legnehezebb feladat a posztkommunista országokban. S ezt a feladatot a mai ellenzék 1994 után egyáltalán nem vette kezelésbe. Ez a tény csökkenti fellépésük hitelét, amit e pártok a lehető leghangosabb és olykor megalapozatlan propagandával igyekeznek ellensúlyozni. Ezzel az ellenzéki kampánystratégia azon körébe lépünk, amelynek fő célja egyfajta virtuális valóság felépítése. Ebben a valóságban az ország soha nem volt olyan reménytelen helyzetben, mint ma; a demokrácia már a szakadék szélén tántorog, mint annak idején a rothadó kapitalizmus. Az emberek döntő többsége állítólag elégedetlen, s ha nem lenne az, a kampányolók mindent elkövetnek ennek érdekében. Így a mai stratégák eljárása ebből áll: az életszínvonal ugyan egyeseknél emelkedik stb., ám ennél sokkal többet kellene tenni; sokkal több járna és juthatna mindenkinek, ha… Vagyis az ellenzék ismét belesétál a kormánypártok utcájába: nem lévén képes arra, hogy a valós eredményeket kétségbe vonja, a „még többet!” jelszavával operál. De belátható, hogy a „munkát, kenyeret!” ősi jelszavának helyettesítése a „még több munkát és még több kenyeret!” szólamával már könnyebben vált ki értetlenséget, esetleg vállrándítást. A kedvezőtlen jegyek aránytalan eltúlzása, illetve a kedvező lehetőségek aránytalan felnagyítása olykor a várttal éppen ellentétes reakciókhoz vezet.
De vajon nem így viselkedett-e a Fidesz is 1998-ban? Válaszunk az, hogy távolról sem. Az ország helyzete ugyanis valóságosan rosszabb volt, mivel a baloldali kormány számos súlyos hibát követett el, mert korrupciós üzelmek sokaságát gerjesztette, és lényeges pontokon szembefordult a rendszerváltozás eredményeivel és reményeivel. Ezért az akkori Fidesz-kampánynak bőséges tere volt arra, hogy szólamaiban reális alapokról induljon ki. Ez a mai helyzetben nem így van. Visszatérően tapasztalhatjuk, hogy a mai kormánnyal szemben megfogalmazott vádak ugyan egyáltalán nem alaptalanok, de legtöbbször túlzóan igazságtalanok. S különösen ilyenek, ha a mai szószólók korábbi viselkedését is felidézzük. Noha ezen a téren egyértelműen az „annak van igaza, aki hangosabban kiabál” irányelve érvényesül, a józanabbak nehezen feledik el a korábbi időszakban tapasztalt visszaéléseket és az azokat elfedő mély hallgatást – szemben a mai hangossággal. E kérdésben ugyan vallhatunk erőszakelvet – a magam részéről lemondok erről –, ám ez az elv nem alkalmas igazságtartalmak mérlegelésére. Ez az, amit általános csodálkozást kiváltva a magukat értelmiséginek valló szószólók alig vesznek figyelembe.
A két kampánypszichológia további döntő különbsége, hogy a kormányé következetesen egységes (gondoljunk olyan szavak konzekvens alkalmazására, mint a család, a polgári kormány stb.). Az ellenzéki retorika ezzel szemben többrétegű, tartalmában, megfogalmazásában következetlen, széthulló, olykor meghökkentően ellentmondásos. Ahogyan a vezető ellenzéki párt miniszterelnök-jelöltjének egész személyisége meg politikai helyzete bizonytalan, és ezzel hitelessége gyengül, úgy az ellenzéki kampánypszichológia tartalma is bizonytalan, ami erősen csökkenti hihetőségét. Jól érzékelhető ez az ellenzéki pártok viselkedésében. Az MSZP a felröppenő korrupciós vádaktól rettegve gyakran sündisznóállásba húzódik, még jelképének alkalmazását is eltiltva olyan esetekben, amelyekben szocialista politikus botrányáról van szó. A gyanúba került politikus ilyenkor meglepő gyorsasággal tűnik el mindenhonnan.
Az ellenzéki kampánystratégia jól nyomon követhető egyes kereskedelmi hírműsorokban. Itt az egyoldalú kiemelések, az elhallgatások, a kifejezett igaztalanságok olyan egyvelege érvényesül, amit bátran nevezhetünk félretájékoztatásnak. Aki ilyen hírműsorok alapján szeretné megtudni, hogy mi folyik Magyarországon, nem a tényekhez és a tények ellenzéki bírálatához jut, hanem olyan torz képhez, mely köszönő viszonyban sincs a valósággal. Ez az eljárás – amely 1998 előtt az állami televíziót és rádiót is uralta – az irrealista ellenzéki kampánypszichológia legerősebb láncszeme. Korántsem mondhatjuk, hogy hatástalan lenne. 1998-ban hasonló eljárással képesek voltak egy nagyon erős ellenzéki pártot produkálni. Mégsem lehetetlen, hogy a legerősebb láncszem a leggyöngébbnek bizonyul, s az efféle eljárások nem lesznek elegendők a választási győzelemhez. S ha tömegpszichózist kiváltó esetleges akciók nem hatnak döntően a közvélekedésre, a mai ellenzéki stratégáknak a következő alkalommal egészen más eljáráshoz kell folyamodniuk. Nem biztos, hogy ezt képesek megtenni. Akik manapság ekképpen járnak el, abban a hajdani politikai irrealizmusban szocializálódtak – a szocializmusban –, amit most is igyekeznek rákényszeríteni a közvélekedésre. A realizmus és az irrealizmus összecsapása tehát szemünk előtt bontakozik ki. Noha a valóság végeredményében mindig a látszat fölé kerekedik, nem lehetünk biztosak abban, hogy ez minden egyes esetben ugyanígy megtörténik-e.
A szerző filozófus