Céltalan igyekezetnek tűnnék, így nem is célom, hogy e helyütt próbáljam megdönteni a Lengyelország uniós csatlakozásával kapcsolatos sztereotípiákat. Annak kimutatásával például, hogy Lengyelországban lényeges európai uniós támogatásra nem több mint kétmillió, hanem csupán mintegy 800 ezer parasztgazdaságnak van reális esélye. Avagy annak bizonygatásával, hogy a Lengyelország uniós tagállamokkal folytatott külkereskedelmében jelentkező évi többmilliárdos deficit tulajdonképpen fedezi azoknak a kvótáknak a nagyságát, amelyekre országunk az uniós tagság első szakaszában számíthat, s amely deficit az Európai Unió területén bizonyára máris néhány százezer többletmunkahelyet tart el. Aztán folytathatnám azokkal a statisztikákkal, amelyek kimutatják, hogy Lengyelország esetében azoknak a nyugat-európai félelmeknek, amelyek szerint az állítólag a Visztula partjáról nyugatra özönlő munkaerő munkapiaci zavarokat fog okozni, legfeljebb annyi valóságalapjuk van, mint azoknak a hazai félelmeknek, hogy ha a termőföld forgalmát 18 év letelte előtt felszabadítják, akkor a külföl-diek tömegesen felvásárolják azokat.
Írásom célja azonban nem ez – mégha oly nemes is lenne –, hanem az, hogy a mostani új helyzetben a tényeket – és ezzel összefüggésben a feladatokat –, térségünk, országaink együttműködésének lehetőségeit megvizsgáljuk.
Lengyelország eddig húsz fejezetet zárt le a csatlakozási tárgyalásokon, ezek közül négyet a belga elnökség kezdetétől. A következő hat témakört a kormány leghatározottabb szándéka szerint júniusig zárják le, hogy – a többi jelölthöz hasonlóan – a tárgyalások véghajrájára a három kulcsfontosságú pénzügyi fejezet maradjon csupán hátra. A legfrissebb közvélemény-kutatások szerint a csatlakozást az összes megkérdezett 59 százaléka támogatja, de azok között, akik valóban részt vennének egy népszavazáson, ha azt ma írnák ki (nota bene: igen sokan vannak), közel 70 százalékra rúgna a támogatók aránya. Fontosnak tartom kiemelni azt is, hogy a már lezárt vagy éppen most lezárandó fejezetekben, legalábbis a lengyel értékelés szerint, határozottan jó feltételeket értünk el, jóllehet – teszik hozzá némelyek – mindannyian még jobbakat harcolhattunk volna ki, ha a tárgyalásokat a jelöltek oldaláról nézve egyszerre jellemezte volna rivalizálás és bölcs együttműködés, nem pedig kizárólag a versenyfutás.
Az európai eszme karikatúrája
Régiónk országainak, köztük Lengyelországnak az Európai Unióhoz történő csatlakozása nyugati partnereink számára korántsem csupán „kihívás” vagy „áldozatvállalás”, hanem – szerencsére és egyúttal – jó üzlet is. És minél nagyobb ez az integrált terület, feltéve, hogy egyszerre teljesülnek rajta a szabad és a szabályozott piac meghatározott feltételei, ebből a jó üzletből annál több – természetesen kölcsönös – haszon származik. Nagyon jól tudják ezt a nyugati befektetők és vállalkozók, akik, ellentétben a politikusok, publicisták, szakszervezeti aktivisták és tudósok egy részével, saját országukban a bővítést támogatók határozott élvonalába tartoznak. Hiszen pontosan ők rendelkeznek a legmegbízhatóbb adatokkal, gyakran pedig egyenesen tapasztalatokkal felkészültségünket és a változások ütemét illetően!
Az uniós bővítés folyamatának két igazán kulcsfontosságú kategóriája volt, van és még inkább lesz. Mégpedig a „jövőbelátás” és a „bátorság” fogalmai. Ha hiányozni fog az akarat és a képesség az unió jelenlegi keleti határának mindkét oldalán e fogalmak által támasztott követelmények gyakorlati teljesítéséhez, akkor az egész, immáron több mint tíz éve tartó művelet az európai eszme karikatúrájával és vereségével végződhet. Vagy a legjobb esetben is egyfajta „alibi bővítéssel”, amelyben bizonyos jelöltek legyőzhető nehézségei valójában ürügyül fognak szolgálni az egész folyamat korlátozásához, megkérdőjelezve annak alapvető, eredeti értelmét.
Amikor ötven évvel ezelőtt a mai unió szülőatyái hat állam egyezsége mellett döntöttek, tudatosan a gazdasági együttműködésre szorítkoztak. A laekeni csúcstalálkozó nyilatkozata egyértelműen kimondja viszont, hogy az unió mostani reformjának és bővítésének határozottan túl kell lépnie azon a tisztán gazdasági horizonton, amely az európai integráció kezdetén oly nélkülözhetetlen volt. Idézem: „50 év elteltével (…) az unió válaszút elé, létezése döntő pillanatához ért. Európa egyesítése karnyújtásnyira van tőlünk. Az unió több mint tíz új állammal, többségében közép- és kelet-európai állammal történő kibővítésének küszöbén áll, végérvényesen lezárva ezzel az európai történelem egyik legsötétebb fejezetét: a második világháborút és annak következményét, Európa mesterséges felosztását. Európa végre a legjobb úton halad afelé, hogy vérontás nélkül alakuljon egyetlen, nagy családdá – olyan valódi átalakulásról van szó, amely más megközelítést igényel, mint az 50 évvel ezelőtti volt (…)”. Vagyis nem egyik-másik jelölt, hanem mindenekelőtt maga az unió van tisztában azzal, hogy a bővítési folyamatnak történelmi, erkölcsi és politikai aspektusa is van. Ezzel szemben azt hinni, hogy a bővítés kizárólag vagy elsősorban szigorúan gazdasági folyamat, amelyben a költségvetések ezrelékei és a növekedési százalékok döntenek mindenről, nos, ez, úgy tetszik, a politikai naivitással határos álláspont. Olyan naivitással, amely a balkáni tragédia és szeptember 11-e után egyenesen baljós értelmet hordoz.
Rendszerváltókból ürügy
Lengyelország 1989-ben olyan ország volt, amelyet különös erővel sújtott a kommunista időszak öröksége, valamint a kommunista rendszerrel szemben tanúsított elkeseredett ellenállásának következménye. Ez az ellenállás tíz évvel korábban szinte az egész társadalmat magával ragadta, a korábbi évtizedekben pedig a lakosság szembehelyezkedésének újabb és újabb formáihoz vezetett, és gyakorlatilag kizárta a hamis kiegyezést és a kis stabilizációt. Ennek az ellenállásnak az ára a lengyel típusú kommunista gazdasági rendszer krónikus teljesítményhiánya, valamint az volt, hogy a moszkvai központ minden engedménnyel szemben – az ideológiai és kulturális engedményeket leszámítva – kivételesen elutasító volt. És akkoriban mégis a lengyel munkás, különösen a saját kis földjét művelő magánparaszt jelentette az egész szabad világ számára azt a reményt, hogy belülről lehet megdönteni azt a rendszert, amelyet kívülről igazán nem sikerült meggyengíteni. Lehetséges volna, hogy most, amikor elsősorban a mi társadalmaink ellenállásának erejével sikerült Jaltát semmissé tenni, a fent említett munkás fiai, még ha pillanatnyilag munkanélküliek is, vagy a fent említett paraszt fiai, még ha pillanatnyilag nem is teljesítenek minden pénzügyi feltételt, lehetséges, hogy ők legyenek a fő okai annak, ha Lengyelországot vagy bármely más jelöltet kizárnak az integrációs folyamatból? A történelemnek megvan a maga iróniája, de ezen a téren a XX. században alighanem minden tartalékát kimerítette már.
Az utóbbi tizenkét évben az uniós tagjelöltekké vált közép-európai országok hihetetlenül dinamikus civilizációs ugrást hajtottak végre. Ezeket a változásokat a maguk idején valahogy kivételesen sok sötét forgatókönyv kísérte. Lengyelország kapcsán azt jósolták, hogy előbb vagy utóbb elkerülhetetlenül konfliktusba kerül új szomszédaival. Belső viszonyainkat a jóslatok szerint a még mindig fennálló autoriter tendenciáknak, ugyanakkor a totális káosznak is fenyegetnie kellett volna. A lengyel gazdaságról számos szakértő állította, hogy képtelen lesz kimászni a szakadékból. Az úgymond nacionalista katolikus egyház által irányított lengyel társadalmat úgy állították be, mint amely képtelen a szomszédaival kiegyezni, a nemzeti kisebbségek jogait elismerni, és nyitni a világ felé. Némelyek még 1994-ben is azt jósolták, hogy Lengyelország nem lehet a NATO tagja, mert az veszélyeztetheti az észak-atlanti szerződés és Oroszország viszonyát.
Tizenkét év elteltével Lengyelországnak nem hogy rendezett viszonya van minden szomszédjával, de baráti kapcsolata némely közeli partnerével – különösen pedig azokkal, ahol a „nehéz múlt” kifejezés nagyon is találó – és ez még a külső megfigyelők érdeklődését is felkelti. A politikai változások nem sértettek semmiféle rendszerbeli demokratikus alapelveket, az önkormányzati, tudományos, kulturális szféra és a média szabadságjogait illetően pedig a legkisebb kétségek sem merülnek fel. A gazdaság – a természetes botlások és a mostani enyhe kifulladás ellenére – gyorsan megbirkózott az 1989 utáni hanyatlás kiküszöbölésével, s amint egyenesbe jutott, a külföldi beruházások meghaladták az 50 milliárd dollárt. A katolikus egyház stratégiai partner minden kormány, így a jelenlegi számára is az elkövetkezendő uniós csatlakozás objektív előnyeinek ismertetésében, a katolikus klérus pedig a közvélemény-kutatások szerint a mai Lengyelország egyik leginkább integrációpárti társadalmi csoportja.
Mindezek a dinamikus változások Lengyelországban és a többi tagjelölt országban nem csupán a régió politikai elitjének domináns részét jellemző ambiciózus jövőbelátásnak köszönhetők, hanem az országaink széles társadalmi tömegeit jellemző nyitottságnak és a kockázatok felvállalásában tanúsított bátorságának is. E tömegek számára az alapvető impulzust az egyszerű törekvés jelentette, hogy nálunk is, a mindennapok szintjén „legyen minden úgy, ahogy Nyugaton”, hogy „újra ugyanahhoz a családhoz tartozzunk, még ha nem is mindjárt leszünk olyan egészségesek és gazdagok, mint a régebbi tagok”.
Ezt a törekvést és ezt a bátorságot lehet új kihívások elé állítani, de nem lehet komoly következmények nélkül megrendíteni a mögöttük rejlő bizalmat, amely még mindig él, annak ellenére, hogy a berlini fal már 12 éve leomlott. Nagyon jól érti ezt az unió és az egyes nyugati államok számos vezetője, akik pontosan érzékelik, hogy régiónk társadalmai számára az uniós tagság egészen mást jelent, mint mondjuk Svájc vagy Norvégia számára – a csatlakozás nekünk az alapvető civilizációs és kulturális választás megerősítését, a közös biztonság választásának megerősítését hozhatja és jelképezheti.
Epizód vagy előfutam a regionális együttműködésben?
Mi, lengyelek, tisztában vagyunk azokkal a civilizációs lemaradásokkal, amelyeket a független államiság közel kétszáz éves hiánya, az európai értékek védelmezőinek oldalán vállalt második világháborús szerepünkből származó, gazdasági és társadalmi tekintetben tragikus következmények, valamint az eleve életképtelen kommunista gazdaság évei okoztak. Tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy a csatlakozási folyamat során megkaptuk az elvégzendő házi feladatot. Hogy nem számíthatunk semmiféle, a korábbi ilyen természetű precedenseket meghaladó, speciális könnyítésre. Hogy a laekeni csúcs megállapításai a tíz tagjelölt számára csak esélyt jelentenek, és azt is kell jelenteniük, nem pedig biztonságos, kitöltetlen csekket. Végül pedig azzal is tisztában vagyunk, hogy az új tagjelöltek, köztük Lengyelország felvételének az unió számára is előnyösnek kell lennie minden jelentős területen, a gazdaságit is beleértve, jóllehet éppen itt szeretnénk, ha a valóságos nyereségek és veszteségek elszámolása maximálisan tisztességes módon zajlana és kerülne nyilvánosságra.
Lengyelország az utóbbi 12 évben számos alapvető, néha egészen sokkoló reformot hajtott végre – ha csak a legutóbbi időszakot nézzük, sor került a nyugdíjrendszer reformjára, a megyék számának csökkentésére 49-ről 16-ra, valamint a bányászatnak, a kohászatnak és a kommunista politika számos más „termékének” mélyreható átalakítására. Dinamikusan halad az átalakulási folyamat falun is, bár ennek nagyságrendje olyan kihívást jelent, amely ilyen rövid időn belül meghaladja egy állam lehetőségeit. A jelenlegi lengyel kormány elődeitől eltérő tárgyalási taktikát választott, de megőrizte azt az integrációs elkötelezettséget, amely az ország minden számottevő, akár kormánykoalíciós, akár ellenzéki politikai erejére jellemző, és a társadalom döntő többsége számára is elfogadható.
A tárgyalások sorsdöntő pillanatában azonban abban reménykedünk, hogy az unió és a tagállamok vezetőinek eddigi jövőképe és bátorsága nem fog meggyengülni akkor sem, amikor a költségvetés merev számadataival szembesülnek, amelyek, ugye, nem szerepelnek az alapvető jogok jegyzékében, ahol ezzel szemben tisztes helyet foglal el a szabadpiaci versenyben érvényes esélyegyenlőség elve.
A jelölt országok vezető elitjeinek ugyancsak jövőbe látásra és bátorságra van szükségük, leginkább pedig a tekintetben, hogy a kölcsönös regionális kommunikációnak és bizonyos lépések koordinálásának milyen modelljét lehet és kell majd alkalmazni a tárgyalások és a ratifikálás időszakában, és a tekintetben is, hogy milyennek képzeljük el jövendő jelenlétünket a már kibővített unióban.
Lengyelország azóta, hogy 1989-ben visszanyerte teljes szuverenitását, ezekben a kérdésekben a gyakorlatias, de maximálisan lehetséges regionális szolidaritás álláspontját vallja, és azt az alapelvet követi, hogy szomszédainak kizárólag segít, és soha nem nehezíti meg azok integrációját. Kérdés, hogy ebben a helyzetben a több mint tíz éve tartó közép-európai regionális együttműködés csupán epizód lesz-e, vagy pedig olyan előfutam, amely még szorosabb, bár ugyanúgy szelektív és gyakorlatias együttműködéshez vezet, olyan együttműködéshez, amilyet a skandináv és az ibériai államok folytatnak vagy éppenséggel a Benelux államok, amelyek az unió belga elnöksége és a visegrádi csoport magyar elnöksége idején a mi közép-európai négyes fogatunk hivatalos partnerévé váltak? Ha pedig a második lehetőséget választjuk, azt, hogy a már megnagyobbodott Európában is megőrizzük és fejlesztjük regionális kooperációnkat, akkor mostani magatartási formáink közül vajon melyek szolgálják ezt a jövőbeni együttműködést?
A szerző a Lengyel Köztársaság budapesti nagykövete
origo.hu
Lánczi András: Na és mi van akkor, ha Magyar Péter csak egy egyszerű stróman?
