Milyen nemzetiségű a magyar ellenzék?

Félreértések elkerülése végett, a kérdést nem én, hanem a Duna Televízió egyik nézője tette fel Kovács Lászlónak január 27-én este a Heti Hírmondóban. A volt külügyminiszter még a gromikói diplomáciai gyakorlatból ellesett rutinnal hagyta megválaszolatlanul a kissé tapintatlan, de lényegre törő nézői kérdést, mely érkezhetett határon túli magyartól, de akár innenitől is. Pedig jó lett volna, ha válaszol, mert alighanem sok százezer magyarban fogalmazódott meg ugyanez a kérdés az elmúlt hetekben. Mint ahogy az is, hogy az úgynevezett magyar baloldal huszadik századi gaztetteinek sorozata vajon a huszonegyedik században is folytatódik-e? Mert amit a kedvezménytörvénnyel tettek, az bizony bele illik abba a sorba, ami valamikor a Galilei-körrel, a Jászi Oszkár vezette polgári radikálisokkal vette kezdetét, és Kun Béláékkal, Rákosiékkal, 1956 vérbe fojtásával, Kádárék vészbíróságaival és a Horn-féle szlovák– magyar, illetve román–magyar alapszerződéssel folytatódott. Persze más-más köntösben, más-más történelmi szituációkban, de azonos mozgatórugókkal.
Apropó, Jászi. Az ő tevékenysége azért is külön figyelmet érdemel, mert mint közismert, a szabad demokraták tőle eredeztetik magukat, szellemi ősüknek tekintik, és nagy előszeretettel hivatkoznak rá úton-útfélen. S bár a választási kampány kedvéért most némi kitérőt tesznek az ősök felkutatásában, úgy is mondhatnánk, gyökereiket minden eddiginél mélyebbre eresztik a magyar múltba, le egészen Kossuth Lajosig (ha Kossuth nem is, Jászi bizonyára megbocsátana érte, ha élne), azért abban biztosak lehetünk, hogy Jászi nem lesz kegyvesztett. Már csak azért sem, mert a fent nevezett nemcsak azzal írta be nevét a magyar történelembe, hogy Károlyi Mihály, Kun Béla szálláscsinálójának rosszemlékű nemzetiségi ügyekkel foglalkozó minisztere volt, hanem sokkal inkább azzal a közvélemény által kevésbé ismert ténnyel, hogy a Tanácsköztársaság bukása után először az európai hatalmaknál házalt azzal a kéréssel, hogy szállná már meg az Antant a maradék Magyarországot is; majd amikor ott süket fülekre talált ez a nemzeti érzéstől mélyen áthatott ötlet, akkor ezt a kérést megismételte Masaryk és Benes Csehszlovákiájában, valamint a Karagyorgyevicsek és Nikola Pasics szerb–horvát–szlovén királyságában is. Ez a kis történelmi kitérő sok mindent elmond a mai baloldal nemzeti sorskérdések iránti érzékenységéről vagy inkább érzéketlenségéről, s talán magyarázattal szolgál arra is, hogy miért van az: némely magyar országgyűlési képviselő tevékenységét figyelve, például Eörsi Mátyásét, az embernek állandóan az a benyomása támad, hogy egy román, szlovák stb. érdekeket interpretáló politikust hallgat – magyarul. Az pedig talán már egy kicsit a „politikai horror” kategóriájába tartozik, hogy a kedvezménytörvényt elutasító párt azzal fenyegeti meg az elszakított nemzetrészeket, majd ők kézbe veszik ügyüket, ha hatalomra kerülnek. Talán nem vagyok egyedül azzal a véleménnyel, hogy mielőtt erre vetemednének, a szabad demokraták némely prominens vezetőjének nem ártana megtapasztalni a kisebbségi létet a gyakorlatban is valami közelebbi-távolabbi országban, miután az elméletet a hazai kisebbségeken folyamatosan gyakorolják. Javasolnám kezdetként rögtön Izraelt, ahol ki lehetne próbálni, milyen palesztinnak lenni. S mielőtt rám sütnék az antiszemita bélyeget, be kell vallanom, akkor támadt ez a nem sok realitásérzékről tanúskodó, de annál nagyobb empátiával bíró ötletem, amikor néhány héttel ezelőtt egy kampányrendezvénnyé silányított holokauszt megemlékezésen egy jókora, Izraellel szolidaritást vállaló tábla tövében Eörsi Mátyást és Bauer Miklóst véltem felfedezni egyéb szabad demokrata kiválóságok társaságában. (A valóban megemlékezni akarókat pedig egyszerűen kifütyülték.)
Belátom, az MSZP őstörténetével azonban korántsem olyan egyszerű a helyzet, mint az SZDSZ-ével. Mert amíg a két lábon álló szocialista párt egyik lába valahova Kun Bélába gyökerezik, addig a másik, Medgyessy Péter révén, Erdélybe. Ezért is jelenthette ki kellő nemzeti öntudattal Kovács László, tartalék miniszterelnök-jelöltté lefokozott pártelnök a minap, hogy a határon túli magyar szervezetek, nem utolsósorban az RMDSZ vezetői nem kompetensek a kedvezménytörvény kapcsán kirobbant vitában. Értsd: a határon túli magyarok a róluk és értük hozott törvényről nem nyilváníthatnak véleményt; nem foglalhatnak állást abban a kérdésben, hogy immáron a magyar igazolvánnyal dokumentálva van a magyar nemzethez tartozásuk. Igaz, Kovács László nemcsak a határon túli magyarokat találta kompetenciadeficitesnek, hanem vezető nyugat-európai politikusokat, és természetesen a hazai közélet számos más szereplőjét, mindenekelőtt azokat a kormánypárti politikusokat, akik megpróbálják Trianon ütötte lelki sebeket, ha nem is gyógyítani, de legalább a fájdalmát enyhíteni és a negyvenévnyi kommunizmus bűnös mulasztásait némiképp pótolni. S mielőtt bárki a baloldal elleni izgatással vádolna, meg kell említeni, hogy természetesen voltak nemzeti elkötelezettségű szociáldemokraták is Magyarországon, elég csak utalni például Kéthly Annára, akit éppen mostanában próbált kisajátítani az MSZP; hogy milyen sikerrel, arról mindennél többet mond, hogy az utolsó valóban baloldali politikus éppen a napokban hagyta el az MSZP-t, Szűrös Mátyás személyében.
A határon túli magyarok hangulatát egyébként jól érzékelteti annak az erdélyi ismerősömnek a tapintatosan megfogalmazott minapi kérdése, hogy „tulajdonképpen mi folyik itt nálatok, mi ez a kedvezménytörvény körüli belpolitikai vihar?” Én gyanútlanul megpróbáltam viccesre venni a figurát. Azt találtam mondani ugyanis, hogy tudod, a mi volt kommunistáink most elsősorban kapitalisták és csak másodsorban magyarok. Ismerősömnek ettől a választól azonban még felhősebb lett a homloka: ezt aztán végképp nem értem, mert a mi egykori kommunistáink meg elsősorban románok és csak másodjára kapitalisták. Miután ezzel az én kedvemet is sikerült elvenni a poénkodástól, egy jót hallgattunk, miközben arra gondoltam, mi lenne, te szegény, ha tudnád, hogy még azt a „másodsorbant” is csak az én töretlen optimizmusom mondatta velem.
A szerző az SZDSZ egykori Republikánus Körének volt tagja