„Régóta nem foglalkozom Durayval…”

Ami szocialista politikusaink olyanok, mint a Bourbonok voltak: közmondásosan nehezen tanulnak, de annál könnyebben felejtenek. Emiatt aztán a kelleténél gyakrabban terhelnek meg másokat, tőlük távol állókat is avval, hogy ennél fontosabb, előrevivőbb tennivalók helyett újra meg újra elő kelljen bányászniok a történelem lomtárából a mai MSZP-vezetők nem is olyan régi – mások amnéziahatárán még jócskán belüli – viselt, koszlott dolgait. Alig három hete ugyanezen az oldalon Bayer Zsolt részletesen felidézte és korabeli dokumentumokkal szemléltette azt a teljes joggal hazaárulásnak nevezett gaztettet, amelyet 1983-ban követett el az akkori MSZMP-vezetés néhány jelese a „kutyaszorítóba” hajszolt szlovákiai magyar jogvédő, Duray Miklós és egyetlen itthoni pártfogója, Csoóri Sándor ellen. Azóta, különösképpen az elmúlt pár napban, szinte visszaköszönt a két évtizeddel ezelőtti múlt: az a Horn Gyula például, aki abban az időben a Moszkvából dirigált állampárt külügyi osztályának osztályvezető-helyettese volt, csütörtök reggel így reagált a kisebbségi politikus előző napi, leleplező nyilatkozatára: „Régóta nem foglalkozom Durayval, szeretném, ha nem foglalkozna a magyar belügyekkel, ő nem magyar állampolgár, nem itt fizeti az adóját, úgyhogy ennyi.” Bayer után szabadon, ezek után egyetlen sor kívánkozik ide, kommentárként a Horn-mondathoz: tessenek mondani, tényleg, hol van a pofátlanság határa?
Duray Miklós e pillanatban egyike annak a 15 felvidéki magyar képviselőnek, akik tegnapelőtt a pozsonyi parlamentben nemmel szavaztak a kedvezménytörvényt durván elutasító szlovák határozatról, 112 olyan szlovák politikussal szemben, akik pártállásukat alkalmilag félretéve teljes mellszélességgel felsorakoztak a „budapesti revizionisták támadása” visszaverésére. (Ebben a nacionalista falanxban éppúgy ott vannak Slota és Malikova szlovák nemzeti magyargyűlölői, és az egykori csehszlovák állampárt átváltozóművészei, mint a Kovács Lászlóékat meglátogató, pár éve még szélsőbaloldali Peter Weiss.) Azon melegében megkezdődött Duray vegzálása is, amiért át merészelte venni a magyarigazolványt, s csak remélhetjük, hogy nem fajul el jobban a köztiszteletben álló Kárpát-medencei politikus „nemzeti számonkérése”.
De térjünk csak vissza a múltra, a friss Duray-ügy kapcsán, amely abból a szimpla tényből kerekedett, hogy az MSZP vezető körei titokban öszszejátszottak a szlovák baloldallal, hogy ezzel egy mozdulattal rombolják le a magyar kormány külpolitikai törekvéseit és a felvidéki magyar koalíció keserves érdekvédő munkáját. Mégis, mit kellett volna tennie Duray Miklósnak, aki erről – kellően tájékozott képviselőként – tudomást szerzett? Talán el kellett volna hallgatnia, mint Horn Gyula tette az előző ciklus felelős miniszterelnökeként, amiután titokban találkozott Meciar kormányfővel, és a szigetközi vízmegosztástól kezdve az olajszőkítési együttműködés eltussolásán keresztül még valami zavaros lakosságcseréről is tárgyaltak? A régebbi összefüggésekről annyit érdemes még egyszer emlékezetbe idézni most, az MSZP választási nyomulása kapcsán, hogy 1983-ban, amikor a budapesti pártközpontból megszervezték a husaki elnyomórendszer áldozata, Duray elleni aljas sajtótámadást, az MSZMP KB külügyi alosztályvezetőjét Kovács Lászlónak hívták (később Horn külügyminisztereként ő hozta tető alá, a szlovákiai és romániai magyar pártok feje felett a Meciarral és Iliescuval megkötött alapszerződéseket), az MSZMP KB kulturális osztályának vezető kádere pedig Lendvai Ildikó volt (ő foglalkozott a cenzúra-, akkori szóhasználattal: sajtóügyekkel), Medgyessy pedig pénzügyminiszter-helyettes, csupán a rend kedvéért. Ugye ismerős nevek az MSZP választási listájának éléről?
Van még egy további politikai kuriózum is ebben az egész, az ellenzék által bűnös felelőtlenséggel választási kampánytémává silányított státustörvényvitában. Tamás Gáspár Miklós nyilatkozta múltkor, sajnálattal adván igazat Kövér Lászlónak, hogy a román kártya kijátszásával az MSZP a balkáni színvonalú nacionalizmus oldalára került. Hozzátehetjük, hogy ez a legutóbbi akciójuk a magyar érdekek elárulásán túl ismét felveti: Kovácsék a legprimitívebb Kárpát-medencei xenofóbiának, ezúttal Ján Slotáék vörös-barna-szláv sovinizmusának is készségesen szállítanak muníciót, ha szükség van rá Pozsonyban vagy Budapesten…
Az meg már csakis a volt állampárt vezető kádereinek kóros emlékezetkiesésével magyarázható, hogy a magyar kedvezménytörvény pragmatikus kiterjesztésének örvén Hornék most egymásra licitálnak a román és más szomszéd nemzetiségeknek a „hazai pénzforrásainkat veszélyeztető, tömeges munkához juttatásával, szociális ellátásával” stb., hiszen ilyet is láttunk már tőlük régebben. No nem azt, hogy a szomszédos országokban a Ceausescu-, Brezsnyev-, Husak- vagy Tito- (majd Milosevics-) féle etnobolsevista uralom alatt senyvedő magyaroknak bárminő segítséget nyújtottak, netán kedvezményt adtak volna. Azt ugyan nem. De voltak itt olyan évtizedek, amikor szívesen látott – és költségkeretre való tekintet nélkül ellátott – vendég volt minálunk mindenféle afrikai, ázsiai és latin-amerikai „felszabadító” elvtárs, Mozambiktól és Angolától kezdve Algérián, Líbián, Jemenen, Szírián, Etiópián; Kambodzsán, Vietnamon és Indonézián át a testvéri Nicaraguáig és Kubáig. Kedves vendégünként időztek az ideológiai és gyakorlati továbbképző központokban, egyetemeken, pártfőiskolákon, titkos katonai és munkásőrbázisokon, ösztöndíjjal és költségtérítéssel. Amint szívesen látott kedves internacionalista jó barátunk volt, teljes ellátással (italt és nőket is beleértve) a csopaki kiképzőtelepen (a most francia börtönben időző) Carlos elvtárs is. Éppenséggel Hornék, Kovácsék, Medgyessyék illetékességi, hivatali idejében. Lám, akkor lehetett segíteni a szegény bajbajutotton. Pedig nem is volt magyar állampolgár, és az adóját sem nálunk fizette.