A választások tétje: a polgári Magyarország

Útelágazáshoz érkeztünk. 2002. április 21-én Magyarország polgárainak el kell dönteniük, hogy milyen országban szeretnének élni. Polgári demokráciában, vagy egy liberális, demokratikus szocializmus kádári változatában. Dönteniük kell arról, hogy fontosnak tartják-e a polgárosodás folyamatát? Szükségesnek tartják-e egy erős nemzeti középosztály megteremtését? Vagy ehelyett ismét a késő Kádár-korszak már kétszer megbukott elitjére bízzák az ország sorsát. A tét óriási. A múltból csak a jelenen át vezet út a jövőbe. Nézzük, hol tartunk most, a választások első fordulója után.
A baloldal ünnepel, a jobboldal bizakodó. Orbán Viktor miniszterelnök kétszázezer ember előtt elhangzott keddi beszéde újabb fordulatot sejtet. A beszéd egyszerűsége, érthetősége és tényszerűsége mindenki számára világossá tette, miről is szól ez a választás valójában. Ez az őszinte és közvetlen hang, valamint ennek fogadtatása valósággal sokkolta a másik oldalt. Politikusaik és politológusaik – Béndek, Sükösd, Kéri stb. – egyaránt uszításról és félelemkeltésről beszélnek. Még az se nagyon zavarta őket, hogy a Londonban élő Schöpflin György politológusprofesszor szokásos kampányrendezvénynek minősítette a Testnevelési Egyetemen történteket. Igaz, Schöpflinre nem hatott a tudományos szocializmus tanszékek máig élő szellemisége. Egy nyilvánvalóan beteg pszichiáternek Rákosi jutott eszébe. A Népszava egyik gyémántja ma azt mondja: Magyarország, vigyázz! A Népszabadság föltette a recsegő bakelitlemezt: nacionalista fölerősödés veszélyével riogat.

A kádári nosztalgia felkeltése
Most azt hazudják, hogy a Fidesz vitte ki a politikát az utcára. Pedig az utcai politizálás még a rendszerváltozás előtt kezdődött, majd 1990. október 25-én a baloldal által menedzselt taxisblokáddal folytatódott. Később az úgynevezett Demokratikus Charta SZDSZ-es aktivistái vitték utcára az összes egykori ÁVO-st, reformkommunistát, újbaloldalit és liberálist. A mai közvélemény-manipulátorok szerint ezek a szervezett megmozdulások a demokrácia ünnepnapjai voltak. (Utcai rendezvények a nyugati demokráciákban is mindennaposak. Utóbb, a baloldal és a szakszervezetek felbujtására Róma belvárosában gyűlt össze egymillió ember, tüntetve Berlusconi kormányfő politikája ellen.)
Az első forduló eredményei pártpreferenciáktól függően sokakat megleptek, de a legkellemetlenebb helyzetbe kétségkívül a közvélemény-kutatók kerültek, akik ezúttal jókorát tévedtek. Ennek egyik lehetséges magyarázata, hogy a magyar társadalom egy jelentős részének bizonytalan értékrendje, ugyanakkor viszonylag magas indulat-szintje van: ez mindenkor komoly kockázati tényező. De nem figyeltek eléggé arra sem, hogy sokan voltak olyanok, akik biztosra ígérték a részvételüket, de nem árulták el, kire fognak szavazni. Elképzelhető, hogy nagy részük az MSZP-re szavazott. A Fidesz–MDF-et sújtotta a fiatalok és a kisgazda szavazók alacsony részvételi aránya. Amit a polgári erők nem engedtek és ma sem engednek meg maguknak, attól a baloldal most sem ódzkodott. Az MSZP gátlástalan szociális demagógiájával valószínűleg elérte a lakosság egyébként alig mobilizálható részét, a segéd- és betanított munkásokat, a nehéz sorsú nyugdíjasokat és a lumpenproletariátus egy részét. Ám e réteg mozgósításához önmagában a szociális demagógia nem lett volna elegendő, ehhez szükség volt valakire, akit még a Kádár-korszakból ismertek: Medgyessy képes volt a kádárizmus iránti nosztalgia felkeltésére. Valószínűleg erre a rétegre hatott leginkább a kereskedelmi televíziók visszataszító manipulációs technikája is. (Ebben élen járt az RTL Klub a Heti Hetes című produkciójával.) Hírműsoraik sokszor fizetett hirdetésnek tűntek és tűnnek.

A Centrum kétes szerepe
Az első forduló erdeményét döntő mértékben befolyásolta az arrogáns és kiszámíthatatlan Kupa Mihály és csapata, a Centrum. E képződmény váratlan megalakulása és felbukkanása körül sok az ellenőrizhetetlen mendemonda. Az azonban biztosnak látszik, hogy Kupa Mihály és társai a kormányzó jobbközép erőktől vettek el négy százalékot. Hogy magukat kereszténydemokratának tartók hogyan egyezkedhetnek a posztkommunistákkal, az szinte megválaszolhatatlan kérdés. A párt ambivalens viszonya a szocialistákhoz önmagáért beszél.
A választás egyik meglepetése a MIÉP gyenge szereplése, különösen, ha arra gondolunk, hogy mindössze annyi szavazatot kaptak, ahányan legutóbb a Hősök terén voltak. Hogy a MIÉP-pel kapcsolatos riogatás kikre hatott, azt nem tudjuk, az viszont valószínű, hogy támogatóik egy része a Fidesz–MDF-re szavazott. A MIÉP váratlan kikerülése a parlamentből egyik legfontosabb fegyverétől fosztotta meg a baloldalt: nem lehet tovább riogatni a Fidesz–MIÉP-összefogással.
A másik meglepetés az SZDSZ parlamentbe jutása: ez a párt végig az MSZP szatellit szervezeteként tündökölt. Önálló, értékelhető és érthető üzenete nem volt. Didaktikus, ironikusnak szánt kampányuk infantilis ügyetlenkedésnek tűnt. Hogy kiket lehet elérni Kuncze viszolyogtató klipjeivel, a levetett gatyákkal, a rendbe tett egészségügy ígéretével és hasonlókkal, ez komoly elemzésre méltó rejtély.
Az MSZP jelentős támogatottsága különösen annak fényében meglepő, hogy a párt megújulása elmaradt. Az elmúlt négy évben előtérbe kerülők – Lendvai Ildikó, Mandúr László, Szili Katalin, Keller László stb. – még ugyanúgy a kommunista apparátusokból jöttek, mint idősebb elvtársaik. Továbbra is a pártban politizál például a közönséges Szanyi Tibor, a trágár Szabó Zoltán, aki államtitkárként nem helyeselte, hogy a történelem érettségi tárgy legyen. Polgármesterként pedig a menórát látta volna szívesen kerülete szimbólumaként. És itt van az értelmiségi holdudvar: a zavaros és gyűlölködő Donáth László, az olvashatatlan és jelentéktelen Ripp Zoltán, az ultrabalos Krausz Tamás, az őskommunista Ágh Attila stb. Ez azért nyilván sokakat zavar.
Az MSZP és az SZDSZ kampánya alapvetően két dologra épült: a félelemkeltésre és a szociális demagógiára. Súlyos tévedésnek bizonyult, hogy a polgári erők nagyon sokszor nem reagáltak a gyalázkodó támadásokra, a nyilvánvaló hazugságokra. Úriemberek maradtak egy gátlástalan társasággal szemben.
Sorsfordító időket élünk tehát. Még nem dőlt el semmi, de az ország egyik fele máris attól retteg, hogy visszajönnek a kommunisták. Pedig kommunisták már nincsenek. De ettől a helyzet sajnos nem jobb. Mert kik is jöhetnek vissza? Akik visszajöhetnek, azok az egykori kommunisták, akik ma már szocialista politikusok, üzletemberek, bankárok, dúsgazdag vállalkozók, médiacézárok stb. Ők ma már nem kommunisták, hiszen gazdag és sikeres emberek lévén, semmit sem féltenek annyira, mint összeharácsolt magánvagyonukat, kényelmessé lett életüket. Ők ma az igazi szocialisták, szociáldemokraták. Meg az a sok általuk kisemmizett szerencsétlen, aki még mindig egykori elnyomójától várja sorsa jobbra fordulását. Ők mindannyian a szocialista internacionálé tagjai, ahol még mindig vidáman szól a nóta: „…és nemzetközivé lesz holnapra a világ.” Ők haladó baloldaliak, de már nem kommunisták. Ráadásul 1994 és ’98 között már kormányoztak is. Lehet, hogy sokakat épp ez riaszt? Ők szeretnének visszajönni, a kádári beidegződéseikkel, a múltjukkal, a kísérteteikkel, a be nem vallott bűneikkel. Velük együtt jönnének azok, akiknek az idegen szép, és a globalizáció a legfontosabb. Akik elavultnak tartják Erkel Ferenc Himnuszát, és legszívesebben a Pa-Dö-Dő-vel íratnának egy új eukonform nemzeti himnuszt. Demszkyék március 15-én a Himnusz helyett már Verdit hallgattak. Ők mindig a többségiektől és a magyaroktól féltették az országot. De ők sem kommunisták. A felmenőik még azok voltak. Persze, ezek csúnya általánosítások. Épp ezért tekintsünk el mindettől, és okulva a ’94 és ’98 között történtekből, tegyünk egy kísérletet annak felvázolására, hogy mi várható egy esetleges MSZP–SZDSZ győzelem esetén.
A tőzsdeindex már az első forduló eredménye után megugrott: a befektetők bizakodók. Ennek egyik eleme nyilvánvalóan az, hogy az MSZP és az SZDSZ gazdasági programja befektetőbarát. Gazdasági szakértők szerint a befektetők egy jelentős része arra számít, hogy viszonylag olcsón juthat majd az állami vagyon maradékához, és előbb-utóbb termőföldet is vásárolhat. A Mol-részvények árának emelkedését pedig a gázárak várt és remélt emelése magyarázza.
Medgyessy Péter már világossá tette: ő csak tízmillió magyarért felelős. E két párt holdudvara úgy ítéli meg, hogy a státustörvény és a Benes-dekrétumok „emlegetése” sokat ártott az ország nemzetközi tekintélyének. A Népszabadság szerint „döntöttek a választók arról is, hogy ez a politikai nemzet nem tizenöt-, hanem tízmillió magyarból áll…” (Tanács István, 2002. április 9.)
Megszüntetnék az APEH-rendőrséget, ami lényegében egyenlő a gazdasági visszaélések burkolt támogatásával. Előbb-utóbb teljesülne Konrád György kívánsága is, és végre sor kerülhetne a drogliberilazációra is. Magyarul: Fodor Gábor és gyermeke együtt fogják kipróbálni a drogozást, annak reményében, hogy követőkre találnak. Végrehajtanák a szokásos tisztogatást a közszolgálati médiumoknál: eltávolítanának mindenkit, aki nem MSZP-s vagy SZDSZ-es. Ami ezután létrejön, azt nevezik balliberális körökben pártatlan közszolgálati médiumnak. Vásárhelyi Mária és a Nyilvánosság Klub terjengős, áltudományos előadásokkal ünnepel majd. Ez lesz a szakmaiság diadala. A kollégáját erkölcsileg likvidáló Juszt László pedig valóságos hőssé nemesül.
Ha kormányt alakíthatnak, akkor számíthatnak majd a hét szellemi törpére, és ismét feltalálják az ellenzékellenes újságírást. Akinek nem tetszik majd a szép új világ, azt kirekesztőnek, fasisztának, antiszemitának vagy mucsai bunkónak minősítik. A Tocsik-ügybe belebukott Pető Iván, aki még arról sem tudott, hogy az apja ÁVO-s volt, már most fenyegeti a Magyar Televízió vezetőségét, mondván, ne halmozzák a törvénytelenségeket, és igyekezzenek pártatlanok lenni. Pető úr politikai illemről beszél…
A Népszavát viszont nem támadja senki, végül is jó kezekben van, és folyamatosan tartják is a jó irányt: mindenben kiszolgálják az MSZP-t és az SZDSZ-t. Veér András pszichiáter, a kommunista pszichiátriai gyakorlatot újjáéleszteve – nyelvtani hibáktól sem mentesen – a Népszavában nyilvánít paranoidnak mindenkit, akit ő nagyon utál. A Magyar Hírlap egykori párttitkára kitűnő főszerkesztő: a nyilvánvalóan veszteséges lap saját költségén beszállt az MSZP kampányába. A választási különszámot Ron Werber helyett Németh Péter jegyezte. A főszerkesztő úr rendszeresen kirekesztésről és a másként gondolkodók kizárásáról értekezik, miközben alig van ma médium Magyarországon, ahol ne kizárólag Németh Péter és társainak szellemisége lenne jelen.
Ha nyernének, akkor az a két párt kormányozna, melynek erkölcsi színvonalára mindennél jellemzőbb, hogy egy olyan gyalázkodó és gyűlölködő figura, mint Kende Péter – A Viktor című iromány szerzője – mindkét szervezetnél mindig szívesen látott vendég. Elgondolkodtató, hogy mikor a nagy külföldi gyógyszergyárak jelentős áremelésre készültek, akkor az MSZP és az SZDSZ mögött álló balliberális sajtó az áremelést ellenző kormányt támadta, azt állítván, hogy Orbán piacellenes, és hogy ez a lépés a betegek gyógyítását fenyegeti, mert a multik ki fognak vonulni a magyar piacról. Annak ellenére, hogy a kormány megakadályozta a jelentős áremelést, a külföldi cégek természetesen maradtak. Ebből az esetből viszont arra következtethetünk, hogy az MSZP és az SZDSZ nem sokáig fog ellenállni egy esetleges újabb áremelési kísérletnek.

A megfelelés vágya
A két párt ígérgetésben verhetetlen. Filló Pál szerint az MSZP bérreformja az uniós átlag fölé emeli a béreket. Csak takarékoskodni kell. Ahogy Kádár mondta: ne költsünk többet, mint amenynyit megtermelünk. Ha kormányt alakítanak, (ismét) ellopnak mindent, ami mozdítható. Ugyanúgy, mint korábban, minden külföldi – brüsszeli vagy washingtoni – diktátumot azonnal teljesíteni fognak. Az SZDSZ azért, mert ezt tartja helyesnek, a posztkommunisták meg azért, mert nincs tartásuk, rossz a lelkiismeretük, és túlteng bennük a megfelelni igyekvés vágya. Leginkább szolgálni tudnak: Moszkva után Brüsszelt és Washingtont.
Sajnos, ha az MSZP és az SZDSZ alakíthat kormányt, akkor még az sem elképzelhetetlen, hogy a Széchenyi-terv keretei között között építik meg a bős–nagymarosi vízi erőművet.
Bárki nyerje a választásokat, annak a jogi és demokratikus legitimációja vitathatatlan. Ugyanakkor tudomásul kell venni azt is, hogy a történelmi előzmények miatt a posztkommunista-szocialista MSZP és a balliberális SZDSZ a társadalom egy jelentős részének erkölcsi-politikai legitimációját soha nem szerezheti meg.