Medgyessy és az időzített bombák

Lassan letelik a Medgyessy-kormány regnálásának első két hónapja, éppen ezért itt az ideje, hogy megvizsgáljuk, mennyire állt helyt a kormányfői székben a szocialisták választási csodafegyvere.
Az összkép egyelőre vegyes. A kormánytagok kiválasztása elfogadhatóan sikerült, a szerencsétlenül bemutatkozott Görgey Gábor kivételével a miniszterek közül senki nem árult el totális szakmai alkalmatlanságot, igaz, többségük rutinos bürokrataként foglalta el a székét. Látható, hogy nem mindenki képes arra, hogy hatékonyan és mindenki számára érthetően fogalmazza meg politikai üzeneteit. Az államtitkári kar jócskán hagy maga mögött kívánnivalót: a tejipari szakemberből lett honvédelmi államtitkár, Iváncsik Imre, az Orbán-gyalázó ámokfutást vidékfejlesztésre felcserélő Szanyi Tibor vagy a véleményformáló pszichológusként az informatikai pályára tévedő Csepeli György csak néhány apró példa arra, hogy mennyire nem vette komolyan a szakértelmet az új kormányfő. Tegyük hozzá, a korábbi nyilatkozatok alapján számítani lehetett arra, hogy az államtitkári kar kiválasztásában a legfőbb legitimációs elv a koalíción belüli politikai egyensúly lesz, a szakmai felkészültség pedig minden korábbi kormánynál hátrábbra kerül.
A kormány túlélte első nagy válságát is, azaz a D–209-es botrány kirobbanását. Medgyessy Péter ijesztően rosszul reagált az első, június 18-i parlamenti felszólalásában, ami arra utal, hogy váratlan helyzetekben nem képes gyors és megfelelő választ adni az esetleges kihívásokra. Az MSZP-frakció kiállása elsősorban Kovács László és Lendvai Ildikó érdeme, akiknek politikai súlya alighanem tovább nőtt a párton belül azzal, hogy az ellenzék irányából érkező támadást sikeresen visszaverte a párt. Az Medgyessy Péter számára is elgondolkodtató tény, hogy a szabad demokraták csak egynapos hezitálás után szavaztak neki bizalmat. A húszfős frakció 11:4 arányban, három tartózkodás mellett állt ki mellette a perdöntő június 19-i szavazáson, ami komoly változás az előző naphoz képest, amikor 17:3 arányban leszavazták. Ezt a többségi kiállást sikerként kommunikálta a kormánykoalíció, holott egy sajátos öszszefüggésbe helyezve akár a kormány bukását is jelenthette volna. Amennyiben ugyanis az MSZP 178 képviselőjéhez hozzáadjuk a szabad demokraták 11 támogató voksát, és nagyvonalúan ideszámítjuk a két hiányzó SZDSZ-honatya szavazatát is, akkor még mindig csak 191 támogató képviselőt kapunk, ami nem elegendő a parlamenti többséghez. Ha nem a két kormánypárti frakció külön-külön számított többségének a kezébe kerül Medgyessy Péter sorsa, hanem mind a 386 képviselő lehetőséget kap arra, hogy döntsön a miniszterelnök jövőjéről (ahogyan ez egy nyugat-európai parlamentben természetes dolog lenne), akkor egy bizalmi szavazáson a kormányfő el is bukhatott volna. Ez akkor is tény, ha joggal gyaníthatjuk, hogy Fodor Gábor, Gusztos Péter, Gulyás József és Zwack Péter – akik Medgyessy ellen szavaztak – nem biztos, hogy abban az esetben is vállalják a véleményüket, ha tudják, hogy ez a kormány azonnali bukásához vezethet. Okosan taktikázott Medgyessy Péter, amikor nem kért önmaga ellen bizalmi szavazást, szerencséjére konstruktív bizalmatlansági indítványra sem került sor, mindenesetre ezek intő jelek a számára: a jövőben is lehetnek olyan kiélezett helyzetek, amikor szükség lesz a teljes kormánytöbbség feltétel nélküli kiállására, és nem biztos, hogy minden esetben sikerül a feszültségek kezelése a kormánypárti frakciókon belül.
Közben a D–209-es kémbotrányhoz társult az Erzsébet hídi blokád és a szétvert Kossuth téri tüntetés is. Az MSZP-s belügyminiszter utasítására a rendőrség a nyolcvanas éveket visszaidézve számolta fel a demonstrációt, amely ugyan nem ébresztett egyértelmű szimpátiát a lakosság szélesebb köreiben, de egyvalamire mégis alkalmas volt: hosszabb időre muníciót adott az ellenzéknek, amelynek stratégiája szemmel láthatóan az, hogy erősítse a közvéleményben az MSZP kommunista utódpárti jellegét. Ráadásul a kémbotrány és a különböző demonstrációk immár hetek óta uralják a tömegtájékoztatást, a közélet tematizálásában teljes egészében háttérbe szorult a kormány száznapos programja. Ez pedig már Medgyessy Péternek és stábjának a hibája, hiszen a jelek szerint nem dolgoztak ki olyan kommunikációs forgatókönyvet, ami lehetőséget biztosított volna arra, hogy a népjóléti intézkedések uralják a tömegtájékoztatást. Ez pedig komoly probléma lehet a kormányoldal számára, mert az elmúlt évek bebizonyították, nem csupán maga az intézkedés a fontos, hanem a látszata is, az, hogy milyen formában közvetítik a tömegek felé. Bizonyos szempontból az MSZP versenyt fut az idővel, mert a szétosztogatandó százmilliárdoknak már hatást kell gyakorolniuk az önkormányzati választásokon a választói akaratra, ugyanakkor a jövő évi költségvetési tervezet véglegesítésénél azt is ismerni kellene, hogy milyen mértékben rontják majd a költségvetés helyzetét, nehogy komolyabb pénzügyi zavarokat idézzenek elő.
Medgyessy Péter számára persze nem újdonság az ilyen krízisek kezelése, hiszen 1986 óta már többször is került olyan helyzetbe, hogy restrikciós intézkedéseket kellett keresztülvinnie, azonban a korábbi időszakokkal ellentétben most nincs mögötte Kádár János, Grósz Károly vagy Horn Gyula, akik a kormány körül sorakozó érdekcsoportokat féken tartották, s megteremtették a feltételeket ahhoz, hogy a pénzügyi kormányzat szélárnyékban haladva hajtsa végre a válságkezelést.
Több mint kétséges Medgyessy konfliktuskezelő képessége. Az ügynökbotrány idején már nem először sikerült eljátszania a kamerák előtt az őszinte és egyenes jellemű bűnbánó szerepét, aki mindig azzal zárja érzelmes vallomását, hogy az ő célja a kiszolgáltatottak megsegítése. A Gresham-palota felújításával kapcsolatos lobbiszerződés és a miniszterelnök-jelöltek vitája is ilyen kelepce volt, amelyekből sikerült kibújnia. Ezek azonban olyan konfliktusok voltak, amelyekben a polgárok politikai meggyőződésük alapján foglalhattak állást, az esetleges döntésüket a Medgyessyről alkotott véleményük kialakításáról úgy hozták meg, hogy tudták, ez nem érinti a zsebüket. Több mint kérdéses, hogy egy olyan helyzetben, amikor a létbiztonságot befolyásoló intézkedéseket kell elfogadtatni, ez a szemmel láthatóan betanult panelekre épülő álőszinteség mennyire fog majd hatni a választópolgárokra. Ne feledjük, hogy a száznapos programnak lesz egy olyan hatása, ami alaposan megnehezítheti az esetleges válságkezelő politikát: azokat a társadalmi rétegeket, amelyek az elmúlt években többé-kevésbé már hozzászoktak ahhoz, hogy az egzisztenciájuk kialakításakor a teljesítményelv vált dominánssá, most visszaszoktatja a késő kádári időszak hamis mentalitásához, amely szerint nincs szükség hatékonyabb munkára, mert az állam segítő keze minden problémát megold. A felelőtlen osztogatás pedig különösen akkor veszélyes, ha a politikai elitben nincs konszenzus arról, hogy milyen irányban formálódjon az állam szerepe és hatóköre a későbbiekben. Ha erről kialakulna valamilyen közmegegyezés, s ezt a felek következetesen betartanák, akkor a későbbiekben a kormány–ellenzék rivalizálás lényegesen konszolidáltabban és higgadtabb légkörben folyhatna le.
Medgyessy Péter a Fidesz legyőzése után történelmi esélyt kapott arra, hogy ezt a konszenzust megteremtse. Mint tudjuk, nem tette meg, helyette folytatta azt a konfrontációs politikát, amelyet a választási kampányban elkezdett a pártja – és amelynek az eredményeként már vér is folyt a pesti utcákon –, miközben a rekordgyorsasággal készülő népjóléti program árnyékában ijesztő államháztartási adatok tűntek fel a láthatáron.