Restauráció előtt a magyar köztelevízió

Április 19-e, péntek, este húsz óra. A közszolgálati televízió egyes csatornájának műsorvezetője ekkor jelenti be, hogy a következő másfél órában két, egyenként negyvenperces riportfilmet tekinthetnek meg a nézők. Ezek a miniszterelnök-jelöltek, azaz Orbán Viktor és Medgyessy Péter kampányát mutatják be. Az időpont kritikus, hiszen a választások második fordulója előtt vagyunk: néhány óra múlva beáll a kampánycsend, és közeledik a modern kori magyar történelem egyik legizgalmasabb vasárnapja, amelyen eldől, hogy kinek a kezébe kerül a kormányrúd. Mint ismeretes, a két feltűnően eltérő stílusú, és az MSZP szemszögéből nézve övön aluli ütésként is felfogható film meglepően nagy mértékben befolyásolja a voksolást, és ennek kárvallottja a magát már nyeregben érző szocialista párt. A Medgyessy-kampányt negatív színben feltüntető tényfeltáró riport üzenetét az utána következő másik műsor is erősíti, amely egy kisgyermekes fiatalasszony útját kíséri végig a XX. század legdöbbenetesebb pillanatait felidéző Terror Házában. Lendvai Ildikó MSZP-alelnök már a késő esti Híradóban telefonon reagál, kilátásba helyezve, hogy a párt az Országos Választási Bizottsághoz fog fordulni, mert a filmek befolyásolhatják a választások kimenetelét. Nos, Lendvai Ildikónak alighanem igaza volt: a Magyar Televízió munkatársainak kamikáze-akcióként is felfogható műsora hajszál híján padlóra küldte az MSZP-t. Ha nincs a Werber-stáb által már kellően megdolgozott budapesti szavazótömeg, akkor a szocialisták alighanem súlyos és megalázó vereséget szenvedtek volna azon a vasárnapon.
Fölösleges azon vitatkozni, hogy ez a péntek esti riportcsokor miképpen minősíthető, vagy éppen az a hevesen kifogásolt portréfilm, amely a két miniszterelnök-jelöltet mutatta be, és Medgyessyt nem éppen kedvező színben (egyébként olyanban, amilyen valójában). Lehet felháborítónak találni, hogy az m1 sajátos szemszögből értelmezve a köszolgálatiság normáit, fehéren-feketén bemutatta, mit is művelt választási kampány címszó alatt az MSZP Ion Iliescu egykori jobbkezének hathatós együttműködésével. Lehet kárhoztatni a köztelevízió munkatársait azért, mert az összeállításuk egyértelműen megmutatta, hogy melyik félnek voltak pozitív üzenetei a választási harc során, és ki volt az, aki csak úgy tudott rokonszenves színben feltűnni, hogy előtte a famulusai gondosan befeketítették és megrágalmazták az ellenfeleket.
Nem csupán az történt itt, hogy néhány újságíró – valószínűleg komoly politikai nyomás alatt – szembeszállt azon szakmai alapelvekkel, amiket igazából az ellenoldal sem tartott be soha, hanem maga a közszolgálati televízió is végre egyszer lépni mert, és egy kőkemény „jobbegyenessel” padlóra küldte azt a pártot, amelyik bizonyíthatóan a legfőbb okozója annak, hogy történelmi mélypontra süllyedt a magyar televíziózás.
A rendőrség nyugodtan nyomozhat, és kihallgathatja Szabó László Zsoltot, valamint a kormány is megfélemlítheti Mendreczky Károlyt, és kényszerítheti arra, hogy önként távozzon az egyébként törvényesen kinevezett hírigazgatóval együtt. Lendvai Ildikó frakcióvezető is akkor háborodik fel, amikor akar, és Friderikusz Sándor is annyit lobbizhat a tévéelnökségért, amennyit nem szégyell. Lehet bosszút állni, éppen az árokbetemetés jegyében, kikészíteni a politikai hírműsorok szerkesztőségeit és feltölteni azokat pártkatonákkal, bűnbakokat keresni és objektív tájékoztatásról prédikálni a kereskedelmi televíziók kilúgozott tudatú nézőinek. Mindent lehet, amennyiben végre azt is beismeri a Magyar Szocialista Párt, hogy ami az elmúlt négy évben történt a televízió háza táján, az csupán logikus következménye azoknak a folyamatoknak, amik a kilencvenes évek elején elindultak.
Mert a történet ekkor kezdődött. Amikor kialakulhatott az elv, hogy azok az újságírók – akik egyébként helyenként tényleg sokat tettek a rendszerváltás előtt a hitelesebb tájékoztatásért – szabadon szelektálhatnak a politikai erők között, önkényesen Jókra (azaz baloldaliakra, liberálisokra) és Rosszakra (vagyis konzervatívokra) osztva őket. Az első szabadon választott kormány ellen indított hajtóvadászat, amelyben az akkor monopolhelyzetben lévő MTV nem kevés munkatársa is részt vett (emlékezzünk például a „legendás” Esti Egyenlegre), döntő mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az MDF belekényszerült a médiaháborúba, és ebből kifolyólag megpróbálta ellenőrzése alá vonni a költségvetéstől függő közszolgálati televíziót, hogy legalább ellensúlyozni tudja a számára katasztrofális következményeket előrevetítő, nyíltan a baloldallal szimpatizáló sajtóorgánumokat. És persze, akkor, a Hankiss-korszakban kezdődött a köztelevízió vagyonának elsíbolása, a külső vállalkozások átláthatatlan pókhálóinak megszövögetése. Ekkor jelentek meg azok a producerek és műsorgyártók, akiknek módszerei a manapság első számú közellenségnek kikiáltott Wermer András számára már legföljebb utánozni való példát jelenthettek. Ekkor válhatott nemzeti hőssé az alkotmányt nyíltan megsértő Göncz Árpád államfő, aki nem volt hajlandó Antall József miniszterelnök-jelöltjeit kinevezni alelnökké, amivel mellesleg színt vallott, hiszen bebizonyosodott, hogy az őt (agyon)ajnározó akkori ellenzékkel egyetemben a legkevésbé sem érdekelt a médiabékében. Antall József – akitől 1990-ben az önkormányzati választások előtt még a megszólalás jogát is megtagadta televízió elnöke – konszolidált állapotokat és európai színvonalú médiatörvényt akart, helyette csatazaj lett, és a militáns Nahlik-korszak, ami nem volt más, mint a nyílt küzdelem felvállalása a jobboldal részéről az orvul támadó ellenféllel szemben. Az első és máig legsúlyosabb csapást az a médiabrigád mérte a Magyar Televízióra, amelyik ma a Soros-birodalom által fenntartott hetilapok szerkesztőségeiben üldögél. Akik vélhetően csillagászati összegű jövedelmeket bezsebelve megteremtették azt a kereskedelmi televíziózást, amelynek objektivitásáról annyit, hogy nincs az a jobboldali demonstráció, amelyiknél ne azt taglalnák a hírműsoraik, hogy hány tonna szemetet kellett eltakarítani a rendezvény befejezése után (és persze gondosan lencsevégre kapni az elmaradhatatlan operettnácikat). Azok a magyar televíziózás nyomorúságának okozói, akik hideg fejjel, pontosan kiszámítva a következményeket megvadították Csurka Istvánt, és akik elhitették (sőt, elhitetik a mai napig!) a közvéleménnyel, hogy a demokráciát nem az egykori karhatalmisták és III/II-es vagy III-as ügynökök veszélyeztetik, hanem néhány jámbor író meg történész, akiknek kétségbeesett arcát persze olyan nagy szeretettel mutatták be a kamerák 1994 vagy 2002 tavaszán.
A mi derék médiaelitünk. Nélkülük soha nem jutott volna hatalomra kétszer is az MSZP, és az ő feltétlen támogatásuk nélkül ma már csak egy tíztagú asztaltársaság lenne az SZDSZ. 1994 és 1998 között az ő totális uralmuk érvényesült. Miközben a magyar sajtó éveken át a félszabad kategóriában szégyenkezett a Freedom House elemzéseiben, és meredeken íveltek fölfelé az MTV adósságai és be nem fizetett sugárzásidíj-tartozásai, megszületett az a médiatörvény, amelyiknek szelleme szinte egyértelművé tette, hogy a közszolgálati televíziót mesterséges eszközökkel tönkre kell tenni, mert két országos sugárzású kereskedelmi televízió ezen a kis reklámpiacon másképpen nem lehet életképes. De még ezeknek a privatizációja is úgy zajlott le, hogy a Baló György vezette Írisz Tv (Tv3) politikai okokból történő kiszorítása akár sokmilliárdos kártérítési perekbe is sodorhatta volna az országot, ha a politikai elittel öszszefonódó médiamogulok nem rendezték volna le a konfliktust a maguk eszközeivel.
Amit a Fidesz örökölt 1998-ban, az már nem volt több, mint egy sokszorosan megalázott, az elődök által tetemesen eladósított és kifosztott romhalmaz, amely fura módon mégis hatalmas vagyont termelt egy szűk kör bankszámláin. Amit pedig 2002. április 19-én ez a köztelevízió tett az MSZP-vel, az nem volt más, mint az arctalansága mögött nagyon is élő és megkeseredett Szabadság téri székház szellemének visszavágása azon pártnak, amelyik az elmúlt tizenkét év nyomorúságának, színvonal- és vagyonvesztésének legfőbb okozója és haszonélvezője volt.
Visszavágás ide vagy oda, a kormányzati hatalom mégis az MSZP kezébe került. Most rajtuk a sor, hogy bebizonyítsák, mi is a valódi céljuk. Amennyiben tényleg annyira szociáldemokraták és európaiak, amilyennek vallják magukat, akkor ez csakis az lehet, hogy a médiatörvényt alapjaiban módosítsák az ellenzékkel megkötött konszenzus (és nem titkos paktum!) alapján, a közszolgálati televízió anyagilag állítsák talpra, és persze egy új, valóban független újságíró-generációt indítsanak útra – mert ha az 1998 előtti arcok térnek vissza, akkor a médiabékére újfent keresztet vethetünk. El kellene végre ismerni, hogy az objektivitás nem azt jelenti, hogy az MDF elnökségi üléseinek jegyzőkönyveit kilopkodó újságírókra bízzuk a híradó szerkesztését, és persze nem helyezhető vissza korábbi helyére a mostanában (orv)vadászszenvedélyéről elhíresült úriember. Az nem vitás, hogy az elmúlt négy év történései is jócskán hagynak maguk mögött kívánnivalót, és a Fidesz sem nézhet nyugodt lelkiismerettel a tükörbe, ha a közszolgálati televíziózásról esik szó. Kende Péter Slágertévéjétől és a hasonló „színvonalú” műsort gyártó miniszterelnök-csemetétől kezdve az irritálóan magas végkielégítésekig és adósságokig itt is lehetne sorolni a bűnöket a végtelenségig, de egyvalamit ne feledjünk. Bármire kényszerítette burkoltan vagy nyíltan a mindenkori jobboldali kormány az irányítása alatt álló televíziósokat, számára mindig is a túlélés volt a tét a nyomasztó frekvencia-túlerővel szemben, míg a baloldal féktelen mohóságára ilyen mentség nincs és a későbbiekben sem lehet.
Ezért van most válaszút előtt az MSZP. Bármit tesznek, tudniuk kell, a jelenlegi helyzetben a bosszú és a tisztogatás a legkevésbé civilizált megoldás. Helyette inkább arra kell gondolni, hogy legyen végre egy olyan európai uniós követelményeknek megfelelő, kiegyensúlyozott közszolgálati média, amelynek jobb- és baloldali közönsége egyaránt szívesen teszi a mutatóujját a távkapcsoló egyes számú gombjára.