A belpolitikai mozdulatlanság veszélye

Akárhogyan és akárhonnan nézzük a politikai helyzetet, nehéz nem észrevenni, hogy valami nagyon nem stimmel. Induljunk ki abból: mire jó a demokrácia? Rengeteg választ lehet adni erre a szónoki kérdésre, de gyakorlati és elméleti szinten kézenfekvő a válasz: a konfliktusok békés megoldását a demokrácia teszi lehetővé, úgy, hogy megőrzi az adott társadalom stabilitását. Ebből az elemzésből az is kiderül, hogy a konfliktus nélküli társadalom nemcsak hogy nem létezik, hanem ennek az állapotnak a feltételézése eleve káros. Örök béke csak a temetőben található.
Valószínűleg ezen a ponton megoszlanak a vélemények azt illetően, hogy mi az, amitől rosszul működik a mai magyar demokratikus politikai rendszer. Pedig a tünetek egyértelműek: a kormány úgy cselekszik, mintha az egész társadalom támogatását élvezné, és amikor találkozik ennek az ellentétjével, akkor ezt a felismerést ingerülten hessegeti el. Egyébként tényleg van valami ingerültség, rosszkedvűség ebben a kormányzatban; azt a benyomást kelti, mintha igazából nem szeretné a kormányzást, jóllehet, magát a hatalmat szenvedélyesen élvezi.
További tünetek: a demokrácia egyik alapelve az ellenvélemények tisztelete. A mostani kormányról nagyon nehéz azt állítani, hogy akárkit is tisztelne, talán saját magát is beleértve, ennek következtében sok tekintetben képtelen az önkorlátozásra, illetve a következetességre. Például amikor még ellenzékben voltak a mostani kormánykoalíciót alkotó pártok, akkor gyakran pontosan azt a vádat emelték a Fidesz-kormány ellen, hogy nem tisztelte eléggé a demokrácia írott és íratlan alapszabályait. Tegyük fel, és a liberális oldalon ezt valóban sokan így gondolják, hogy igazuk van: de amennyiben nem alkalmazzák a múltban vallott elveiket, akkor hogyan várhatják el a társadalom polgári oldalától a mindenkori kormányt illető tiszteletet?
Itt már könnyebb látni az események esetleges kimenetelét. Magyarországon nem kizárható egy legitimációs válság keletkezése. Aki valamennyire is járatos Bibó István elemzéseiben, az lépten-nyomon ráismer az általa annyira nyomatékosan hangsúlyozott következetlenség vészes hatására. A politikában lehet hazudni – írja Bibó a Zsákutcás magyar törtenelemben, de egy hazugságra épített rendszer előbb-utóbb megbosszulja magát. Elképzelhető, hogy a közeljövőben érkezünk az „utóbb” küszöbéhez.
Ez a veszély fenyegeti a magyar politikát e pillanatban tehát – pontosabban az, hogy a közvélemény mekkora hányada fogja így definiálni a kormány mostani viszonyát saját múltjával és a múltban hangoztatott elveivel kapcsolatosan. Ha csak kevesen, akkor nem ér a nevem. Azonban nagyon úgy néz ki, hogy legalább egy számottevő kisebbség számára okoz nehézségeket ez a következetlenség és ez már egy olyan politikai tényezőt jelent, amelyet a kormány csak kockázatosan hanyagolhat el.
Erre még rákerül a Medgyessy-probléma. Ennek valóban van egy erkölcsi, etikai a rendszerváltozással összefüggő oldala, de erről újdonságot már nemigen lehet mondani: a frontvonalak megszilárdultak, egyik fél sem engedhet. Talán egy megjegyzést azért érdemes megkockáztatni: a Medgyessy-probléma elsődleges ismérve, hogy kínos. Aki közelébe kerül, érzi, hogy valami nincs rendben (még a baloldalon is?), hogy egy tabut sért meg a miniszterelnök múltja. Ebben a tárgykörben a kormánynak is van egy Medgyessy-problémája: hogyan lehet személyétől megszabadulni nagy preztízsvesztés nélkül? A régi békebeli időkben mindig léteztek idősebb nagynénik, akik félrevonták házasságot tervező fiatal rokonaikat, és ha nem tetszett nekik a leendő frigy, azt mormolták nekik, „ilyennel nem lehet házasságra lépni”. Kár, hogy a mostani kormánynak nincs idősebb nagynénje.
Van azonban a Medgyessy-problémának egy-két más vetülete is, amely szervesen hozzájárul a kibontakozó válsághoz: egyrészt a Medgyessy-ügy leköti a kormány energiáját, másrészt megenged szerteágazó találgatásokat a miniszterelnök jelleméről és harmadrészt, egyre nehezebb helyzetbe hozza őt személyesen és az országot nyugati partnereivel szemben. Nem szükséges részletezni, hogy egy állandóan védekezésre szoruló intézmény egyre nehezebben tud más feladatokat ellátni. Ez az a jelenség, amelyet válságnak szokás nevezni. Az illető vagy intézmény figyelmét leköti az a bizonyos megoldatlan ügy, mint egy lidérctől, nem tud tőle megszabadulni, amíg ugyanakkor kifelé állandóan azt kell hangoztatnia, hogy minden rendben van, minden rendben van, mint egy papagáj.
A jellemvonások kérdése a személyiséget illeti. Nagyon általánosan: ha valaki egy szigorúan fegyelmezett szervezetnek valaha is volt tagja, akkor attól egész életén át valamennyire függeni fog. A szocializálódás, a felnőtté válás, a családi háttér, az ember munkakörülményeinek befolyása az egyénre mind közismert és elfogadott jellemalakító tényezők az emberismeret területén. Nézzük közelebbről a szovjet típusú kémelhárítás belső szervezési kultúráját, már amennyire ezt a területet lehet egyáltalán vizsgálni: egyértelmű, hogy a titkosszolgálatok a legmagasabb fokú fegyelmezettséget követelnek beosztottjaiktól és nem kedvelik a független lelkű embereket. Ebből kiindulva, a magyar James Bond („Kötelék Jakab”? „Kötvény Jakab”?) magányos cowboy típusú történet eléggé valószínűtlennek tűnik. Sokkal könnyebben képzelhető el egy olyan forgatókönyv, miszerint, aki valaha is egy kémelhárításnál szolgált, az annak az intézménynek a követelményeit nemigen fogja tudni magáról lerázni. Tehát felvetődik a kérdés: milyen függőségek befolyásolják mostanában a miniszterelnököt?
Harmadrészt ott van a Nyugat. Valószínűleg van, illetve volt igazság abban az állításban, hogy Magyarország nyugati partnerei eleinte kicsit zavarodottan nézték a Medgyessy-ügy kirobbanását, és azt remélték, hogy majd elmúlik, amúgy is fontosabb a stabilitás, ráadásul egy volt kémelhárító tiszt bizonyára könnyebben lesz „kezelhető”, mint elődje. Azonban a Medgyessy-ügy nem múlt el, még mindig ott van a napirenden, és ez egyre inkább kezd kellemetlen lenni, nem azért elsősorban, mert a nyugatiak valóban szembe akarnak nézni Magyarország kommunista múltjával, hanem mert az ügy kezd destabilizálóvá válni és ezáltal egyfajta bizonytalanságot kelt a térségben. Nyílt közbeszólás nem várható, de finom utalások a diplomácia kifinomult virágnyelvén már valószínűleg elhangzottak.
Tegyük fel, hogy a közeljövőben legalább a Medgyessy-probléma terhe alól sikeresen megszabadul a kormány. S akkor mi lesz? Sajnos az alapvető ellentét ettől nem oldódik meg. A baloldal magába integrált egy ideológiai konstrukcióra épített identitást, amely elkerülhetetlenül a mozdulatlanságba szorítja. A jelenlegi mechanizmus nagyon is hasonlít Bibó által feltérképezett zsákutcás hamis tákolmányokra. Miről is van itt szó?
Bibó következesen „hazugságról” beszél ebben a kontextusban, de végső soron erre a szóra nincs szükségünk, mivel itt inkább egy kényszerpálya és egy rossz alkalmi alku keveredésének következményeivel nézünk szembe 13 évvel a szovjet típusú rendszer letűnése után. Az a bizonyos rossz alku annak idején az adott körülmények között valószínűleg az egyetlen működőképes kiút volt egy már tarthatatlan helyzetből: a hatalmat átengedő erők egy felemás alkut kötöttek egy viszonylag bizonytalan ellenelittel. Az alku kétértelműségét az is mutatja, hogy még egy általánosan elfogadott neve sincsen, nem úgy például, mint a csehek bársonyos forradalma, illetve az észtek éneklő forradalma.
1989-ben az akkori kommunista elit egy zavaros kompromisszumot kötött egy félig kiforrott, nehezen körülhatárolható ellenelittel, amely nem tudta felmérni saját társadalmi támogatottságát. Ennek az alkunak, mint az évek során kiderült, három alappillére volt: a kommunisták átengedtek egy egyre kevésbé tartható politikai monopóliumot a gazdasági hatalomra való konvertálás, a nómenklatúrák részleges megőrzése, illetve a múltért való felelősségre vonás kiiktatásának fejében.
Időközben két, az alkut fenntartó tényező teljesen megváltozott. Egyrészt az alkut megkötő „nem kommunista” elit nem bizonyult kormányképesnek, és egy új, az alkuban csak marginálisan implikálódott elit vette át a polgári oldal vezetését; másrészt, a volt kommunisták rájöttek, hogy az alku keretében megszerzett gazdasági hatalmat mégis vissza lehet váltani politikai hatalomra. Ez volt 1994, illetve 2002 jelentősége. Azonban ha az alkunak két tétele módosul, akkor a többi tétel is változásnak indulhat, így a múltban hozott döntések és tevékenységek jelentősége ismét szerepet kapott az idei választások kapcsán. Ezt a változást a mostani kormány nem akarja, nem képes elfogadni, így beáll a mozdulatlanság veszélye.
Van-e kiút? Természetesen van, mert nincs olyan helyzet a politikában, amelyben a befagyás teljes mértékű lenne, csakhogy itt van egy bökkenő is: minél erősebben ássák be magukat a politikai aktorok a lövészárkokba, annál nehezebb onnan kimászni és annál nagyobb a mozdulatlanság veszélye. A mozdulatlanságot mindig fel lehet robbantani, de mindenki jobban jár, ha a politikai felek képesnek bizonyulnak újabb kompromisszumok létrehozására és nem robbantgatnak. Erről lenne szó 2002–2003-ban.
Itt jön a nagy kérdés: ki kezdje a kompromisszum kialakítását? A válasz egyértelmű. Ezt a folyamatot csak a kormány indíthatja el, részben, mivel övé a hatalom, és úgy viselkedik, mintha monopólhatalmat élvezne; részben mivel nagyobb felelősség terheli az alku kontextusában, mint a polgári oldalt. És amennyiben a kormány tetszését ez a gondolat nem nyeri el, akkor mindig fel lehet hívni a figyelmét arra, hogy senki se kényszerítette arra, hogy átvegye hatalmat, ugyanakkor persze 2006-ban újabb választások lesznek, és akármit mondanak most a közvélemény-kutatások, négy év még nagyon hosszú idő.

A szerző politológus, egyetemi tanár (London)