A műszaki értelmiség és a politika

A választásokat megelőzően rámutattam, mit tartanék kívánatosnak ahhoz, hogy a magyar társadalomban nyugvópontra kerüljön a rendszerváltás ügye. E kívánalmaknak egyike sem teljesült: sem a média által gyűlöletessé tett Orbán-kormány nem maradt a helyén, sem a gyűlöletkeltésben élen járó SZDSZ nem maradt ki a parlamentből, sem pedig a dúvadként kampányoló s a kormányzásba ugyanúgy visszatérő MSZP nem kapott világos társadalmi üzenetet a kádári diktatúrát az utolsó percig kiszolgáló vezérképviselői leváltására. Sőt, a D–209-esnek az ország nyakára küldésével az MSZP reinkarnálta a régi módszereket, s elvégezte az 1990-ben nála elmaradt tavaszi nagytakarítás revánsát. Mindezzel olyan útra lépett, amely mindennel kecsegtet, csak nem társadalmi békével. Ezen az úton azonban hamar szembe jött az Erzsébet híd. A véresre vert és statáriálisan elítélt Budaházy Györgyről kiderült, hogy gépészmérnök. Ez a tény is ráirányítja a figyelmet arra a kérdésre, hogy milyen szerepet vitt/visz a műszaki értelmiség a rendszerváltásban. Makovecz Imre közéleti szerepvállalása jól ismert – miként a természettudósok között Solymosi Frigyesé –, mégis úgy érezni, hogy nagyon kevés műszaki értelmiségi vállalja az aktívabb közéleti szerepvállalást.
Hosszú évek óta hiányolom az olyan elemzéseket, amelyek a műszaki (de akár tágabb értelemben a „nemhumán”) értelmiségnek a szocializmusban és a rendszerváltásban vitt szerepével foglalkoznak. Ez is az „élményeim” megírására sarkallt, meg egy váratlan esemény, amelyről néhány napja az egyik újság címlapján feketéllő szövegből értesültem: „Meghalt a Fidesz-alapító Diczházi Bertalan”. A vegyészmérnöki végzettséggel a közgazdasági pályára, a nyilvános politika szakmai hátországába átváltó régi barátom váratlan halála kényszerítő aktualitást ad ennek a témának.
A közvélekedés szerint azért tanulunk ki egy szakmát, hogy azt nyugdíjaskorunkig végezzük. A „politikus” is egy szakma, amelyre nem árt felkészülni, és amelyhez leginkább a jogi, a szociológiai és közgazdasági képzettséget társítják. De mi a valóság? Nos, én megvizsgáltam, hogy a politikai küzdőtér két meghatározó pártjának parlamenti frakciójában 1990 óta megfordult képviselőknek mi (volt) az első eredeti végzettségük. Az adatokat a képviselők nyilvános életrajzából vettem. A jogi végzettségűekhez soroltam az államigazgatási főiskolán végzetteket is, a közgazdászokhoz tartoznak a pénzügyesek és a kereskedelmi végzettségűek is. A műszaki/agrár csoportba kerültek a műszaki, agrártudományi és kertészeti egyetemeken, főiskolákon, illetve technikumokban végzettek (jó tudni, hogy például gépészmérnöki diplomát az agrártudományi egyetemeken is lehetett szerezni). Az „egyéb” csoportba kerültek a katonák, rendőrök, lelkészek, teológusok és művészek. Bár nagyon sok a többdiplomás képviselő, abból indultam ki, hogy az egyén politikai szocializációja szempontjából az igazán meghatározó környezet (a család mellett) az utolsó nappali tagozatos oktatási intézmény. Éppen ezért az elsőnek megszerzett végzettséget tekintettem mérvadónak. A csoportosítás eredménye az 1. ábrán látható. Az MSZP-nél 334 fő, a Fidesznél 207 képviselő adatai alkotják a viszonyítási bázist.
A 2. ábra a fenti csoportosítást csak azokra a képviselőkre vonatkozóan mutatja, akik legalább három parlamenti ciklusban képviselőként dolgoztak (dolgoznak). Őket nyugodtan tekinthetjük „igazi hivatásos” politikusoknak: 78 ilyen képviselőt számláltam mindkét pártban. Számomra, aki azt gondoltam, hogy a politikusi pálya elsősorban a jogászok, szociológusok és közgazdászok „kirándulási terepe”, megdöbbentő, hogy milyen nagy arányban vannak jelen ezen a pályán műszaki végzettségűek. Különösen az MSZP-ben látványos ez, ahol a 47 elsődiplomás jogászra 46 agrármérnök jut, s ahol a legalább három ciklusban képviselői mandátumot nyertek között több a műszaki, mint a jogász és a közgazdász együttvéve!
Még elképesztőbb az a különbség, amely akkor mutatkozik, ha a pártok országosan legismertebb reprezentánsait nézzük (bármilyen hihetetlen, Medgyessy Péter miniszterei között az első végzettséget tekintve több gépészmérnök van, mint közgazdász). A Fidesz mindenkori vezérkarában döntő többségben találjuk a jogi és közgazdasági végzettségűeket. A műszaki végzettségűek közül leginkább Illés Zoltán, Glattfelder Béla, Latorcai János, Szita Károly és Wachsler Tamás közismert a Fidesz oldalán. Velük szemben viszont az MSZP és jogelődje olyan személyeket vonultat fel ebből a „forrásból”, mint Fejti György, Hámori Csaba, (az anyázás alapos gyanújába keveredett) Józsa István, Kapolyi László, Katona Béla, Kiss Péter, Németh Imre és a már elhunyt Schalkhammer Antal, akik mind gépészmérnökök. Ugyancsak műszaki végzettségű Baráth Etele, Csabai Lászlóné, Hegyi Gyula, Keller László, Mandur László, Molnár Gyula, Nikolits István, Pál László, Szekeres Imre, Tóbiás József. A kimaradtaktól elnézést kérek…
Nagyon úgy fest, hogy a politikai küzdőtéren nemcsak két politikai világkép, nemzetfelfogás stb. áll egymással szemben, de két, markánsan különböző szakmai kultúra is. Ez bizony pesszimistává tesz az árokbetemetés sikerét illetően. Különösen pesszimisták lehetünk, ha Kuncze Gábort is tekintjük, akinek becsületes szakmája mélyépítő üzemmérnök, és aki a szakmai gyakorlatát vízmű-, közmű- és mélyépítő vállalatoknál szerezte. E munkahelyeken tudvalevőleg mindig több árkot ásnak és öntenek ki betonnal, mint amennyit betemetnek. (Szintén érdekes, hogy az MDF-et kettészakító Szabó Iván hídépítő mérnök ugyan, de a leghosszabb időt mélyépítő és vízépítő-ipari vállalatoknál dolgozta le…)
E néhány adat is mutatja, hogy érdemes lenne foglalkozni a műszaki értelmiség politikai szerepével, ám én már csak néhány olyan érdekességet villantok fel, amelyre az elmúlt 20 évben volt szerencsém rálátni és rácsodálkozni a Műegyetemen. Ezek némi adalékkal szolgálhatnak a címben felvetett kérdéskörhöz.
A Műegyetemet az 1956-os forradalom után kivételes figyelem övezte az elnyomó hatalom berkeiből. Az oktatók nem kis része emigrált vagy kirugdosták, s a helyükre megérkeztek a politikai biztonság felelősei. A Műegyetem nagyon gyorsan az MSZMP és ifjúsági szervezete, a KISZ bástyájává vált. A pártvezetéshez való tartozás lényegében véve teljhatalmat és érinthetetlenséget biztosított – és olykor még párttagságot sem igényelt (a leglángolóbb november 7-i ünnepi beszédet egy pártonkívüli professzortól hallottam). A 70-es évek elején politikai koncepciós alapon is lehetett aspiránst eltávolítani, a dékán csak annyit tudott tenni, hogy könnyes szemmel széttárta a karjait (az eset elszenvedőjét 20 év múlva, csendben, így-úgy rehabilitálták). Az Albinoni kamarazenekarnak próbatermet adó kollégium igazgatóját egyházi zene játszásának vádjával rendelte raportra az egyetemi párttitkár. A pártvezetőségi tanácskozások kártyacsatái közben doktori címet lehetett szerezni: a vesztes írta meg a nyertesnek a disszertációt. Ezek csak a jéghegy csúcsáról lepottyant morzsák… Mindent el lehetett intézni, sőt, még annak az ellenkezőjét is.

A rendszerváltás előzményeként az oktatói kar egy része szimpatizálni kezdett az MSZMP reformereinek (Pozsgay Imre, Bihari Mihály, Antal László) törekvéseivel, amelyekkel egyes kollégiumok politikai vitaklubjaiban találkozhattak rendszeresen. Hiába volt azonban 1989 januárjának végén a pártvezetők egy nem kis része MDF-tag is, még ők is féltek megszavazni azt a „radikális” javaslatot, amelyet a most elhunyt Diczházi Bertalan, Stumpf István, Gyekiczky András és e sorok írója fogalmazott meg. (A következő napokban aztán mindannyian kiléptünk az állampártból.) Az utolsó párttaggyűléseken a hallgatók egymás után kértek szót, és jelentették be kilépésüket az MSZMP-ből. Oktató egy se merte követni őket, csak forgatták a fejüket: vannak még?
A helyzet ma – ebből a szempontból – lényegesen jobb, hiszen a politika kivonult, végbement egy generációváltás, de azért olykor előtörnek a régi beidegződések. Az új vezetők egy részéből időnként fel-feltört a törlesztés vágya, és rossz néven vették, ha netán jogszabálysértésükkel szembesítették őket. A másik oldalon pedig, a pletykák szerint, van olyan tanszékvezető, aki győzelmi hangulatában összeíratta a kokárdásokat.
A korábban felsorolt neves politikai közszereplők között alig találunk valakit, aki komoly egyetemi oktatói múltat cserélt volna a politikusi pályára. Az MSZP-sek szinte kivétel nélkül a KISZ-ben töltöttek be vezető pozíciókat. Ezzel együtt járt egy tanszéki állás. Akik továbbemelkedtek, el is hagyták az oktatói pályát (az 1990-es bukás ijedelmében még „nagyágyúkat” is megpróbáltak visszaejtőernyőzni az egyetemre). Az MSZP „műszaki szakijai” között tehát törvényszerűen találjuk azóta miniszterek és államtitká-rok sorát. A polgári kormányokban a műszaki végzettségű miniszterek mellett több vezető egyetemi oktató is szerepet vállalt, többnyire a minisztériumok vezető szakmai posztjain. Talán egyedül Latorcai János hagyta el az oktatói pályát.
A műegyetemi hallgatóság politikai szocializációját alapvetően meghatározta az, hogy melyik nagy közösségi pályán indultak el: a KISZ-ben vagy valamelyik szakkollégiumban. Mind a két, jól szervezett mozgalom sok hívet szerzett magának. Az 1970-es évek végétől ez a két tábor rengeteget küzdött egymással. A KISZ a hegemóniája megtartásáért, a szakkollégiumok pedig az autonómiáért. A „tízéves háború” legelkeseredettebb szakasza (1984–86) a ma újra miniszter Kiss Péter egyetemi és budapesti KISZ-titkársága idején zajlott. A pártja honlapján olvasható legfrissebb életrajzában viszont utalás sincs KISZ-es éveire, hanem ez áll benne: „1983–1987 között tudományos segédmunkatárs, majd tanársegéd és szakkollégiumi nevelőtanár volt a Budapesti Műszaki Egyetemen” (az sincs benne, mennyit vívódott ’88 őszén, hogy Grósz oldalára álljon-e, de a jelek szerint jól döntött). Erre mondta volt az „ő szakkollégiumának” igazgatója: semmi sem olyan bizonytalan, mint a múlt.
A kollégiumok ma is működnek, de értékeikből, tradícióikból nagyon sok elenyészett. Jellemző a helyzetre, hogy Diczházi Berci, aki egykor igazgatóhelyettes volt a vegyészkari kollégiumban, be se tette oda 12 éve a lábát, mivel a kollégium még mindig Martos Flóra nevét viseli. Ugyancsak jól megvannak a villamoskari kollégisták a Schönherz Zoltán kollégiumban. Egyre nagyobb értéknek kell tartani ennek fényében, hogy levetette Landler Jenő, Münnich Ferenc, illetve Rózsa Ferenc nevét a Baross Gábor, a Kármán Tódor, illetve a Bercsényi 28-30 Kollégium. A ma már különösen rosszul csengő nevük ellenére a műegyetemi kollégiumok – különösen a Kovács István, Diczházi Bertalan és Bégány Attila vezette vegyészkari, valamint a Bödök Károly és Kocsis István vezette gépészkari szakkollégium – fontos szerepet töltöttek be a rendszerváltást előkészítő helyi-társadalmi mozgalmak sorában. Mindkét kollégiumban fővárosszerte ismert politikai vitaklubok működtek: a 405. Társadalomtudományi Kör, a Társadalmi Valóság – Nemzeti Önismeret Klub, amelyekben akkor nagyon széles publikumhoz juthattak el a rendszerkritika hangjai. Komoly belső sajtója volt e kollégiumoknak, és gyakorlatilag mindent kiadtak nyomtatásban, amit akartak. Erre az időszakra, az 1980-as évek közepének 4-5 évére esik a Fidesz bölcsőjének, a szakkollégiumi mozgalomnak a kibontakozása.
Ezeknek a szellemi javaknak az akkori fogyasztói ezrekben mérhetők, noha csak nagyon kevesen tartották életben ezeket a fórumokat, talán kevesebben, mint ahányan figyelték őket. Ma már látszik, hogy kivételes szerencse is kellett ahhoz, hogy a Közgáz, az ELTE és a Műegyetem kollégiumaiban egyszerre álljon tettre készen a szükséges számú és elszántságú egyetemista, illetve fiatal oktató. A szakkollégiumok nyomására 1986-ban jogszabályban is biztosított, széles körű kollégiumi autonómiának mára szinte nyoma sem maradt, pedig biztosan nem csorbulna tőle az egyetemi autonómia. De egyáltalán nem érezni, hogy ettől türelmetlenebbül verne a kollégisták szíve. Ehhez még társul a kreditrendszernek a tanulmányi közösségeket teljesen kiirtó hatása, az oktatói kart megtizedelő Bokros-csomag, s ezzel minden feltétel együtt áll ahhoz, hogy a lehető legkevesebb közösségi hatással találkozzanak a diákok. Marad nekik a jó szakemberré válás pályája – amely viszont nagyon messze esik az értelmiségi léttől. Az 1956 utáni politikai megszállás 30 éve után még alighanem nagyon sokáig el fog tartani, mire kipárolog a vastag falakból az a sok méltatlan emlék, és helyreáll az értékek rendje. Ennek érdekében sokat tehetnének azok a most uralmon lévő nagypolitikusok, akik egykoron a műszaki értelmiségi pályára készültek – bár ehhez jó néhány közmondásra kellene rácáfolniuk.
Diczházi Bertalan az itt emlegetett szakkollégiumi mozgalomban szerzett országos ismertséget és elismertséget. Ő volt az a személyiség, aki a közgazdászok, bölcsészek, jogászok helyi mozgalmait és a nem egyetemi berkekben szerveződő honismereti klubokat összekapcsolta a műegyetemi alternatív mozgolódásokkal. A 405. Kör megszervezésével egy sajátos mintát mutatott fel a vitaklub műfajban, amelyet nagyon sok helyen tudtak követni. Mentes volt a kihívó, radikális megoldásoktól. Az élelmiszer-vegyészi szakmát hamar feladta: az állami tulajdon átalakításának közgazdaságtani és szervezeti kérdései foglalkoztatták. A polgári kormányok nagy befolyással bíró programalkotó csapatába tartozott. Politikusi szerepre talán soha nem is vágyott. Szemben a haláláról hírt adó Tőzsdei Kurír állításával, soha nem tulajdonította magának a Fidesz nevének kitalálását. Az alternatív ifjúsági szervezet létrehozásának ötlete valóban tőle származik, ezért joggal nevezte őt Orbán Viktor a Fidesz szellemi atyjának. Berci nem értett egyet a „radikális” Fidesz megalakításával, még annak létrejötte után is az eredeti, nevében a „demokratikus szocialista” jelzőt is tartalmazó ifjúsági szervezet létrehozásával kísérletezett. Az idő azonban Kövér László és Orbán Viktor megoldását igazolta. Diczházié nem éppen egy tipikus műszaki értelmiségi életút: nagyon is egyedi, tragikusan rövid, de egészen kivételes.

A szerző kutatómérnök