Médiaszabadság, -egyenlőség, -testvériség

Az a tény, hogy öt újságíróból négy a diktatúrában kezdte pályáját, kétségtelenül rányomja bélyegét a magyar újságíróknak mind mentalitására, mind pedig teljesítményére.
(Részlet a magyar sajtóról 1999-ben készült ENSZ-jelentésből.)

Azt írja a kormánylap augusztus 24-i számának egyik vezércikkében, hogy az Orbán-éra világképébe jól simult a kereskedelmi csatornák sekélyes szórakoztató műsorai és brutális filmkínálata által képviselt ízlés, a talmi sztárkultusz. Miklós Gábor kritikusan megjegyzi ugyan, hogy az úgynevezett baloldali és liberális sajtó szinte alig nyilvánított véleményt a kereskedelmi produkciók nagy részéről, de legsúlyosabb állítása az, hogy „a két kereskedelmi tévé valamennyire is független hírműsoraival zavarta missziójában a polgári kormányt”. A kormánypárti Magyar Hírlap mellékletében ugyanaznap Göllner András politológus és kommunikációs szakértő több mint egy oldalon foglalkozik a polgári médiaegyensúly fogalmával. A szerző a jól adatolt és szerintem is tanulságos összeállítása végén nemcsak kritizálja a polgári sajtó egyoldalú tájékoztáspolitikáját, hanem lekezelő és kioktató modorban tör pálcát a polgári összefogás fölött: Ha igazán azt akarja, hogy „idehaza és nemzetközi fórumokon egyaránt komolyan vegyék és ne nézzék őket a demokratikus szellemiség szánalmas bohócainak, az európai politikai kultúra ellenlovasainak, akkor politizáljanak úgy, hogy a megbecsülést és tiszteletet kiérdemeljék”.
A kérdés szerintem az, hogy melyek azok a hazai és nemzetközi fórumok, amelyek megbecsülését és tiszteletét a polgári oldalnak ki kellene érdemelni. És hát hogyan, mivel és miért? És ezek a meg nem nevezett hazai fórumok miért magától értetődő letéteményesei Európa kultúrájának?
Vegyük például a Népszavát, amely feltehetően az européer erkölcsi fórumok egyike. A lap a Szociáldemokrata Párt lapja volt. Rákosiék ugyanúgy gleischaltolták, mint a nácik a német lapokat, majd egy hosszú szakszervezeti kitérő után (nem létezhetett Kéthly Annáék szociáldemokrata pártja) a tulajdonosi összefonódások miatt mára az MSZP házi lapjává vált. A történelmi Szociáldemokrata Párt évek óta pereskedik a lap visszaszerzéséért, aminek a hazai erkölcsi fórumokon nincs hírértéke. Nem érdekli az Aktákat, a Tényezőt, a Nap-keltét, a Szaunát, az Össztüzet, Juszt Lászlót és Bánó Andrást, a Magyar Hírlapot, de még a Népszavát sem. És ez a lap volt az, amely elkövette a sajtótörténeti botrányt, azt, amikor Orbán Viktor miniszterelnökként gesztusokat tett Berlusconinak egy beszédében, a lap a címoldalon, a hírek helyén öles betűkkel közölt hírnek álcázott kommentárt, belekeverve Schüsselt és Haidert. A Népszava ezzel nemcsak erkölcsileg jelentette fel a nemzetközi közvélemény előtt a hivatalban lévő miniszterelnököt, de meg is tévesztette olvasóit azzal, hogy tette mindezt jóval azután, hogy egy tényfeltáró bizottság jelentése nyomán megszűnt az Ausztria elleni bojkott. Az már csak a lap kiegyensúlyozott tájékoztatáspolitikájának netovábbja volt, hogy elmulasztotta ugyanilyen terjedelemben és szellemben támadni Medgyessy Pétert, amikor az Berlusconi vendége volt. Talán azért, mert Berlusconi addigra már Tony Blair legteljesebb – Medgyessynek és az őt támogató sajtónak irányt mutató – rokonszenvét is élvezhette.
Nos, körülbelül így működik a magyar sajtó hazai européer fórumok európai mintákat való követése.

Mit is jelent az egyensúly?

Nincs pontos és világos képünk a média egyensúlyáról vagy egyensúlytalanságról. Az egyensúlyt firtató jobboldal eddig még nem tudott, a baloldal pedig nem akar egy átfogó, a polgárok számára is érthető elemzéssel előállni. Talán azért, mert mindkét oldal számára kellemetlen dolgok derülnének ki. Az én felfogásomban ugyanis a politikai és világnézeti táborok közötti médiaegyensúlynak, amit el tudok fogadni, a táborokon belüli kiegyensúlyozott tájékoztatáson kellene alapulnia. Polgári mércével mérve az nem egyensúly, ha a két oldal azonos mértékben tájékoztat egyoldalúan, és ezzel egyensúlyozzák ki egymást. Ha a kiegyensúlyozott tájékoztatás csorbát szenved, akkor – a polgárok szemszögéből nézve – értelmét veszti a táborok közti egyensúly. Ami meg maradna, az a kiegyensúlyozatlan (egyoldalú, pártos, szubjektív) tájékoztatás fórumai közötti egyensúly vagy egyensúlytalanság. A kutya valahol ott van elásva, amiről Miklós Gábor nem (sem) beszél: a baloldali és liberális sajtó nemcsak a kereskedelmi (szórakoztató) produkciók nagy részéről nem nyilvánított véleményt, hanem és főleg a hírműsoraikról sem. Ha a polgári kormányt a kereskedelmi csatornák „független” hírműsorai zavarták, akkor az éppen a Göllner Andrásnak a másik oldal szemére vetett tájékoztatáspolitikai egyoldalúsága.
Akik most kormánypárti körökben az előző ciklus közszolgálati hírműsorát rendszeresen kárhoztatják – Lendvai Ildikótól kezdve Ujhelyi Istvánig bezárólag –, azoknak egyetlenegy jó szavuk sincs a kereskedelmi tévék politikai és hírműsoraról. Ahogy Miklós Gábor nem szól arról, úgy Lendvaiék sem mondják: Hála a független média maradványainak, az Orbán-kormány által „lenyúlt” közszolgálati csatornákkal szemben a kereskedelmi csatornák hírműsorai mentették meg a sajtószabadságot, mert kiegyensúlyozottak és pártatlanok voltak. Ha ugyanis ezeket a borzasztóan súlyos szavakat ki mernék mondani, a következő lépésben bizonyítaniuk kellene állításuk igazságtartalmát.

Tabutéma a kereskedelmi média

Kérdés tehát az, hogy pártatlan és kiegyensúlyott tájékoztatást nyújtanak és nyújtottak-e azok a kereskedelmi műsorok, amelyek – példának okáért – alkalmanként vagy egyáltalán nem tudósítottak Orbán Viktor miniszterelnök és Mádl Ferenc államfő külföldi útjairól, avagy ha megtették, sokadik hírként közölték azt (hírérték?), de akkor is annyira tömörítve, hogy a lényeges elemek kimaradtak belőle. De emlékezhetünk a választási fordulók között megtartott Kossuth téri nagygyűlésre is. Ahol is legalább egymillió békésen és méltóságteljesen ünneplő ember előtt mondott (egyébként mértékadó) beszédet Orbán Viktor kormányfő; az RTL Klub aznap esti híradása azonban – botrányt keltő módon – kopasz nácikat mutatott meg Árpád-sávos zászlókat, azt sugalmazván, hogy ami történt, az már maga a jobboldali diktatúra.
A baloldal saját baloldaliságát megcsúfolva beszél a közszolgálati csatornákról. Számukra „a” média egyenlő az MTV-vel, a Duna TV-vel és a Magyar Rádióval, tehát az államilag finanszírozott intézményekkel. A kereskedelmi csatornák elől – a piacra és a magántulajdonra hivatkozva – a homokba dugják a fejüket. Magyarországon kapitalista demokrácia van. Kapitalista demokráciákban a baloldal világképében a piacnak és a magántulajdonnak a társadalom életére és szerveződésére gyakorolt hatása áll a középpontban. Magyarországon azonban a baloldal, tisztelet a kivételnek, a tőzsdére és multikra veti vigyázó szemét. Élvezi, hogy külföldi (és magyar) kapitalisták megvásárolják vagy szponzorálják lapjaikat, akik persze „nem szólnak bele” a szerkesztőségek munkájába. A kiegyensúlyozatlan, pártos műsorokat és lapokat aztán a magántulajdon szentségére és a sajtószabadságra hivatkozással – megint tisztelet a kivételnek – nem bírálja a baloldal.
Ez az ördögi kör úgy működik, mintha a szakszervezetek csak az állammal szemben bizonyítanák harciasságukat, és azért nem védenék meg tagjainak egy részét, illetve nem bírálnák a magánszféra munkahelyi viszonyait és körülményeit, mert nem tartanák magukat illetékesnek a magánmunkáltatók tevékenységéről véleményt alkotni. A politikai és kulturális baloldalnak a médiapiaccal (piaci médiával) való szoros összefonódása remekül világítja meg, hogy a szocializmus „reformerei” közül a politikai vezetők hogyan képzelték el a szocialista piacgazdaságot vagy a piaci szocializmust. A választ Horn Gyula elejtett szavaiból ismerjük: baloldali érzelmű tőkésekre van szükség…
A szocialisták taktikai érzékét dicséri, hogy a huszonéves Ujhelyi Istvánt küldték a médiafrontra. Ujhelyi nem volt különítményes ’56-ban, nem volt szt-tiszt, nem volt az MSZMP KB vagy a PB tagja, nem tevékenykedett az apparátus alsóbb szintjén, nem cenzúrázott 1990 előtt, nem járult hozzá alkotó módon a szocializmus építéséhez, az ideológiai és szellemi uralom megvalósításához. És megúszta a Horn-kormányzatban való tevőleges részvételt. Egyszerűen csak fiatal baloldali, aki a szabadság, az egyenlőség és a testvériség baloldali alapértékeit a szívén viseli. De milyen volt Hornék baloldali médiapolitikája, milyen volt a médiaszabadság, a médiaegyenlőség és médiatestvériség, amit koránál fogva még Ujhelyi sem ismerhet?
A médiában a Horn-korszak azzal kezdődött, hogy Horn a parlament folyosóján minden egyeztetés nélkül aláírta a tömeges tévés-rádiós elbocsátásokhoz szabad kezet biztosító okmányt. A tisztogatásoknak a független (nem konzervatív) sajtóban alig volt visszhangja, még az is megesett, hogy letagadták megtörténtét. Máig ismeretlen tettesek szétverték a jobboldali Demokrata szerkesztőségét. A baloldalnak kedves szolidaritás, a médiatestvériség nem működött: a politikusok és az értelmiség nem háborodott fel, nem adtak ki együttérző nyilatkozatokat és nem demonstráltak. Nem Bencsikék, hanem a médiaszabadság kedvéért: „Veled is megtörténhet!” Idehaza és nemzetközi fórumokon tehát egyaránt nem vették komolyan a ügyet és a demokratikus szellemiséget: a szerkesztőséget igenis szánalmas bohócnak nézték.
Az 1994-es választás éjszakáján Horn valami olyasmit mondott, hogy nem kell ellenzéki sajtó, mert annak ott van a Népszabadság. Horn cinikus médiapolitikájára jellemző, hogy a választási vereség után azt nyilatkozta (Magyar Hírlap, 1998. június 13.), hogy „a gyalázkodásba, amit például Lengyel Lászlótól vagy Tamás Ervintől, a Népszabadság főszerkesztő-helyettesétől kaptam az elmúlt négy évben, abba egy bivaly is belerokkant volna”. Egy másik interjúban viszont azt állította Horn, hogy a Fidesz azért nyerte meg a választásokat, mert a Magyar Nemzet a Fideszt támogatta. A korabeli viszonyokra jellemző, hogy Lengyel, akit Antall József beperelt, mert miniszterei áráról írt, utóbb arról cikkezett, hogy a Horn-kormány korruptabb volt, mint elődje, és ő, Lengyel, kényesebb témákról a biztonság kedvéért kénytelen volt az utcán beszélgetni a Horn-kormányban helyet foglaló miniszter barátaival. Csintalan Sándortól tudjuk, hogy a Horn-kormány miniszterei és szocialista politikusok erőteljesen lobbiztak azért, hogy ne a Baló György-féle Írisz Tv nyerjen frekvenciát. Ha emlékezetem nem csal, szintén Csintalan (meg talán Kósáné) árulta el, hogy Hornék újságírók listáját (!) nyújtották be az RTL Klubnak, cserébe a frekvenciaengedélyért. Soha, senki nem cáfolta mindeddig azt sem, hogy Horn Gyula bocsáttatta el Betlen Jánost az MTV Híradó éléről. Egy őszinte pillanatában Kovács Zoltán az Élet és Irodalomban megírta, amiről informálisan azóta is lehet hallani: hogy a napilapokban pártösszekötők vannak. (Gondolom, ha Kovács a Magyar Nemzetre és a Napi Magyarországra utalt volna, akkor minden teketória nélkül nevesítette volna azokat.)

Szánalmas bohócok

A Horn-korszak szocialista piacgazdaságában a jobboldali lapokat a médiaegyenlőség jegyében hirdetési bojkott is sújtotta. A baloldal abszolút nem baloldali módon ezt a magántőke magánügyének tekintette. Soha, senki nem tudott és nem is akart elfogadható magyarázatot adni arra, hogy jobboldali fogyasztóknak miért nem érdemes politikamentes tampont, mobiltelefont, fogkrémet, személyautót vagy kedvező banki kamatokat reklámozni. A baloldali közgazdászokat és médiszociológusokat meg a nem baloldali magyar olvasók a világon egyedülálló fogyasztási szokásai hagyták hidegen: ezek szerint nem vásárolnak tampont, mobiltelefont, fogkrémet, személyautót, nem vesznek fel bankkölcsönt. A Horn-korszak szocialista piacgazdaságában Princz Gábor államilag finanszírozott Postabankja baloldali-liberális lapokat támogatott meg (a hányatott sorú Magyar Nemzet ne tévesszen meg senkit!), amelyek egy részét gazdag baloldali alapítványok – a tönkremenés, a gazdasági csőd ellen – azóta is folyamatosan meg- és kisegítenek. 1999-ben György Péter szociológus azt írta: „A médiaipar 1989-ben kialakult szerkezete – a mai napig – nekünk, liberálisoknak és a posztkommunista szocialistáknak kedvez.” Cikkében visszaigazolta Kovács Zoltán korábbi diagnózisát, amikor „a teljes függetlenség nyelvét alkalmanként még mindig csak ízlelő szocialista-liberális sajtóról” írt. Kitől és hogyan függött hát a független (nem jobboldali) magyar sajtó?
Az 1998-as választási kampány során közvélemény-kutatók kimutatták, hogy a közszolgálati csatornák hírműsorai 1997 végétől egyre jobban kedveznek a kormánynak és a kormánypártoknak. (A most hírigazgatónak visszahívott Rudi Zoltán akkor a Híradó főszerkesztője volt.) Haraszti Miklós azt állapította meg, hogy a televízió egyáltalán nem töltötte be a demokratikus átmenethez méltó hivatását. Gyakorlatilag három hónapig nem volt valódi vita, csak a pártok ötpercei, de a pártoknak később sem sikerült megismertetniük magukat. Még Révész T. Mihály, az ORTT elnöke is kénytelen volt elismerni az Országgyűlés kulturális bizottsága előtti beszámolójában, 1999-ben, hogy 1997-ben már jól kimutatható volt a hatalmon lévők túlsúlya, illetve a kormányoldal sikerekhez, az ellenzék kudarcokhoz való kapcsolása. (Az EBESZ szakértői, ellentétben a tavaszi választási kampánynyal, a fülük botját sem mozdították.)
Az 1998 előtti „független” sajtó dilemmáját a Népszava főszerkesztője fogalmazta meg a Magyar Sajtó 1998/7. számában: „Elvi vita volt a szerkesztőségünkben arról, hogy szabad-e visszatartanunk hírértékkel rendelkező információkat, amelyek abban a pillanatban csak nekünk álltak rendelkezésünkre, ha ezzel olyan erőket segítünk, amelyeket egyébként nem szeretnénk támogatni.” Meg kell kérdezni a New York Timest, a Guardiant, a FAZ-t meg a többi nemzetközi fórumot. De akkor a hasonlóan gondolkodók ne számítsanak arra a baloldalon, hogy komolyan veszik és nem nézik őket a demokratikus szellemiség szánalmas bohócainak.

A szerző politológus