Jobboldali fordulatok Európában

Villámcsapásként érte az európai baloldalt az a jobboldali fordulat, amely az öreg kontinensen az utolsó két esztendőben bekövetkezett. A posztkommunistákkal, szocialistákkal, a különböző rejtett formában infiltrált baloldali fronttal szemben valami olyasmi történt, amelyre az ideológiai kötöttségekben gondolkodó politika erők egyáltalán nem számítottak; hiába uralták a tömegtájékoztatás jóformán egész területét, mégsem sikerült megakadályozni a demokratikus jobboldal nemzetközi előretörését. Egymás után születtek meg a tartományi és országos szinten pártok és politikai mozgalmak, melyek elsőrendű céljuknak tűzték ki az egyre erősödő baloldali-szélsőbaloldali törekvések megakadályozását. Erre a politikai földindulásra az európai szocialisták nem számítottak, és abban reménykedtek, hogy fokozatosan megszerezve a különböző posztokat az Európai Unióban, az egész intézményrendszert a Szocialista Internacionálé szolgálatába állítják. A szocialisták lélektani stratégiája is csődöt mondott, amely azon alapult, hogy minden politikai mozgalmat, pártot, amely keresztezte terveiket, szélsőjobboldalinak, antiszemitának, fasisztának, vagy jobb esetben populistának bélyegeztek. Az európai népek ébredése akkor következett be, amikor észrevették, hogy az Európai Unió intézményeit a baloldal a hatalmába kerítette, s szocialista elképzeléseket kényszerített a brüsszeli központra, megakadályozva minden ellenőrzési mechanizmust, amely a nemzetközi szervezetben általa teremtett mérhetetlen korrupciót igyekezett felderíteni. Marxista törekvések megnyilvánulása volt, hogy az uniós alkotmánytervezetből egyszerűen kihagyták már Isten nevét is. A lassú szocialista térhódítást rendkívüli körültekintéssel hajtották végre, kifelé egy látszat-demokratikus rendszer kiépítésén dolgoztak, amelyben már az általuk infiltrált politikai erők biztosították volna az unió pluralista látszatát.
Ezt ismerte fel egyre inkább az európai országokban a választók széles rétege, a baloldali ideológiákat az idő legyőzte és háttérbe szorította, a polgárok széles összefogása a kibontakozás lehetőségét hozta el. A fordulat első állomását az jelentette, amikor Ausztriában, harmincesztendős szocialista uralom után, törvényes választások után jobboldali-polgári kormány vette át a vezetést. Az alpesi köztársaságban a vörösöket sokkolta, hogy elveszítették jól kiépített privilégiumaikat, a megszerzett zsákmányt, s európai elvtársaikkal összefogva, visszaélve az Európai Unió nevével, elszigetelési akciót indítottak Bécs ellen. Ebben a nehéz helyzetben az Orbán-kormány erkölcsi segélynyújtása jelentette az egyetlen támogatást Ausztria számára. Budapest állásfoglalása abban az időpontban történelmi jelentőségű volt, mivel a spanyol Jose María Aznar miniszterelnök és a francia államelnök, Chirac kivételével az egész európai közösség Lisszabontól Berlinen, Londonon keresztül Rómáig a szocialisták hatalmi területének számított.
Időközben az egész európai politikai térkép lényegesen megváltozott. Rómában Silvio Berlusconi vezetésével megalakult az új olasz kormány, amelynek hajójába felvette a kormányfő az észak-olasz radikális Lega-Nord pártját. Az Európai Unióhoz nem tartozó Norvégiában is a polgári jobboldal került ki győztesen az utolsó választásokból; a jobboldali populistának nevezett Karl Hagen pártja ugyan nem tagja az új kormánynak, de nélküle egyetlen lépést sem tudnak tenni. Hasonló a helyzet Dániában, ahol a szintén jobboldali populistának nevezett Pia Kjaergaard nélkül nem lehet ezt a skandináv országot sem kormányozni. Németországban Gerhard Schröder szociáldemokrata kancellárt, aki a keletnémet diktatúra pártját legalizálta, semmi sem választotta el a szintén szocialista színekben fellépő, trockista múltú francia Jospintől, aki minden álcázás nélkül kormánykoalíciót hozott létre Moszkva ötödik hadoszlopával, a kommunista párttal. Ezek a politikusok annak idején hallani sem akartak az új osztrák kormányról, és ha kénytelenek voltak valamilyen nemzetközi értékezleten osztrák miniszterekkel találkozni, akkor kézfogásra sem méltatták a bécsi politikusokat.
A baloldal utolsó európai bástyájának számító Németországban Schröderék helyzete erősen megingott, az utóbbi időszak helyhatósági választásai nem sok jót ígérnek a német baloldalnak.
A jobboldallal folytatott hatalmi harcban minden esetben a morális magatartás apostolaként tüntették fel magukat, miközben az egyes kommunista diktátorok kezei nem lehettek eléggé véresek, hogy ők ne nyújtsanak baráti jobbot az önkényuralom képviselőinek. Így a jelenlegi osztrák szocialista vezér, Gusenbauer mint ifjú szocialista a Szovjetunióba látogatva, a repülőgépből kiszállva megcsókolta a moszkvai földet. Vranitzky kancellárt sem zavarták egykori NDK-s látogatása alatt a diktatórikus uralom jegyei, s jó kapcsolatokat tartott mindazokkal, akik kiiktatták a néhai német szociáldemokrata vezetést. Arról sem szabad elfelejtkezni, hogy a német és az osztrák szocialistáknak köszönhettük, hogy az emigrációba kényszerített szociáldemokratákat mellőzve az exkommunistákat támogatták szerte a térségben, és azon fáradoztak, hogy ezek a pártok bekerüljenek a Szocialista Internacionálé soraiba.
A posztkommunista támogatást lehet észrevenni abban is, hogy azokon a posztokon, melyeket még az Európai Unióban uralnak, mindent megtesznek, hogy ezeket a politikai erőket támogassák. Günter Verheugen, az unió bővítéséért felelős biztosa minden alapvető emberi jogot félresöpör, amikor a csehek szocialista színezetű kormányzatáról van szó, és figyelmen kívül hagyva a Benes-dekrétum törvénytelenségeit, azon van, hogy Prágát vegyék fel az unióba anélkül, hogy revideálnák a korábbi, más nemzeteket érintő törvénysértéseket. Érdekes párhuzamokat lehet megállapítani ebben a küzdelemben a magyarországi állapotokkal. Ugyanis éppen úgy, mint Magyarországon, Európa nyugati felén a sajtó segítségével, melyet a kezükben tartottak, uszítással, rágalmakkal próbálták meg útját állni egy jobboldali kibontakozásnak, amely olyan méreteket öltött, hogy áldozata lett Hollandiában Pim Fortuyn, a jobboldali radikális párt elnöke is. Fortuyn halála olyan erkölcsi megrázkódtatást váltott ki a holland választókban, hogy elsöpörte Wim Kok szocialista-liberális koalíciós kormányát.
A jobboldali fordulattal Európában meghiúsult az a szocialista elképzelés, hogy az egyes államok elveszítenék szuverenitásukat, s ezzel párhuzamosan felépítettek volna egy baloldali, mindenek felett álló bürokratikus hatalmi gépezetet, amely szocialista irányítás alatt működött volna.
A szerző újságíró (Bécs)