Üzenetféle az egykori iskolákba

Számos iskolakezdésre emlékszem. A legelsőre a galvácsi általános iskolában, a gimnáziumi tanévnyitókra Kecskeméten és egy nagy ugrással arra a napra is, amikor egyetemi tanárként először léptem a katedrára. És persze államtitkárként és miniszterként is emlékszem az évkezdésekre. Miniszterként a felelősség érzése maradt meg bennem leginkább, hiszen egy ország figyel olyankor a szavainkra.
Milyen tanév elé is nézünk az idén? A közoktatásban ez a tanév már az egységes kerettantervi rendszer második éve lesz. Bízom abban, hogy a jelenlegi oktatási miniszter nem gondolja komolyan, hogy egy nagy munkával kidolgozott, egységes, átgondolt és a pedagógustársadalom által elfogadott rendszert csak azért megváltoztat, hogy helyet adjon a „mindent a korlátlan szabadság jegyében” liberális téveszmének. A kerettanterv történelmi léptékkel tekintve is fontos eredmény, remélem, nem áldozzák fel szabados elgondolásaikért.
Örvendetes, hogy az új tanév a tanárok anyagi helyzetében lényeges javulást hoz. Úgy gondolom, hogy részünk van abban, hogy az oktatás a választásokon központi kérdéssé vált. Az Orbán-kormány tervei – például a pedagógus-életpályamodell – fontos szerepet játszottak abban, hogy politikai ellenfeleinket arra kényszerítsék, hogy egy pontosan kidolgozott és finanszírozható modellre már idén szeptembertől jelentősen ráígérjenek. Remélem, hogy ígéretüket nem csak az önkormányzati választásokig tartják, és jövőre is jelentősen nőhet a tanárok bére. Azt is remélem, hogy az idei emelés jövőre nem inflálódik.
Jó lenne, ha a jelenlegi kormány a száznapos hevület után elővenné a fiókból az otthagyott terveink további fejezeteit is. Az életpályaprogramnak csak egy része volt ugyanis az alapbérek emelése. A kiemelkedő munkát és a többletmunkát további díjazással kell elismerni. A diplomás-minimálbér lázában jó lenne észrevenni, hogy az osztályfőnökök munkáját kiemelten kell jutalmazni, mert a nevelésben igen sok múlik rajtuk. És ez áldozatos többletmunkájuknak csak egyetlen eleme. A tanárok társadalmi rangjának, a tanári pálya presztízsének emeléséhez a fizetés mellett mindennapi megbecsülésük, előmeneteli lehetőségük megteremtése is hozzátartozik. A tanár személyiségével nevel. Ehhez nagy tudású, hivatásukra büszke, megbecsült tanárokra van szükség, akik a társadalmi tekintély megtestesítői.
Így tanévkezdéskor megszemléljük iskoláink, tantermeink állapotát. Bizony, van tennivaló ezen a téren. Tavaly kidolgoztunk és a minisztériumban készen otthagytunk egy iskolafelújítási és -megújítási tervet, amely A XXI. század iskolája címet viselte. Évi mintegy harmincmilliárd forintra van szükség ahhoz, hogy a magyar iskolarendszert ma olyan fizikai állapotba hozzuk, mint azt Klebelsberg tette a húszas években. Szép, tágas, barátságos iskolákat kell építeni, a régieket pedig megújítani. Mert az iskola az épülettel is nevel.

Az iskolakezdést legtöbben a közoktatással társítják. Kezdődik azonban a felsőoktatási tanév is. Az Orbán-kormány idején létrehoztuk az igazi európai léptékű egyetemeket és főiskolákat. Soha nem látott számú diák tanul ma ezekben az intézményekben. Még az Orbán-kormány döntött arról is, hogy a felvehető hallgatói létszám 2003-ban is lényegesen emelkedjen. Remélem, ezt a döntést nem változtatja meg az MSZP–SZDSZ-kormány. A diákhitel egyik legsikeresebb oktatáspolitikai döntésünk volt. Van egy – én úgy tudom, amerikai – mondás: „Ne vitatkozz a sikerrel.” Úgy tűnik, ezt még a jelenlegi kormány is figyelembe veszi, és nem nyúl a diákhitelhez, hanem az általunk havi négyezer forinttal megemelt diákhitel mellett szeptembertől a hallgatók ösztöndíja is emelkedik havi kétezer forinttal.
Tanévkezdés tájékán a leggyakoribb panasz, hogy sok a kiadás. El kell ismerni, hogy még mindig túl sok magyar család jövedelméhez képest tényleg sok. De jó azért, szenvedélyek nélkül, tenni néhány összehasonlítást. Vegyük csak sok középiskolás mobiltelefon-számláját, vagy még inkább a gátlástalan reklámok által rájuk tukmált ostobaságokat. Máris árnyaltabb a kép. Egy „menő” sportcipő többe kerül, mint a szükséges tanszerek összesen. Azt persze értem, hogy sokan nem tudják megkülönböztetni a szükségest a szükségtelentől. Ehhez is elkél bizony a jó iskola és a jó tanár segítsége. És kellene persze a média hiteles tájékoztatása, amely a tanévkezdés költségeit hitelesen és nem a szenzációkeresés szándékával mutatná be. Remélem, sok olyan iskola van, ahol a tanárok türelmesen elmondják, hogy mi az, ami szükséges, és mi az ezen felüli luxus.
Arra sem árt gondolni, hogy az általunk bevezetett családi adókedvezmény egy háromgyerekes család esetében – ha jól számolom – akár havi harminchatezer forintot is a családnál hagy. Itt is hozzá kell tennem, hogy az idei augusztusi külön családi pótlék sok családban segít az iskolakezdés anyagi gondjain, noha csak gyenge utánzata az Orbán-kormány minden hónapban érvényes családi adókedvezményének. Azt is remélem, hogy nem csak idén kapnak a családok kétszeres családi pótlékot augusztusban.
A tankönyvek árát az idén maximum öt százalékkal engedtem emelkedni. Volt is miatta felháborodás a kiadók részéről. Ma is úgy gondolom, helyes döntés volt. Nem a tankönyveken kell magas profitot keresni. A tankönyvjegyzékben szereplő tankönyvek ára ma elviselhető. Különösen, ha összehasonlítjuk a piacon sokat reklámozott egyéb iskolai felszerelésekkel. Személyes bánatom az úgynevezett segédkönyvek nagy száma, amelyeket rengeteg anyag és energia elpocsékolásával állítanak elő. Ezek az úgynevezett munkafüzetek sokszor hagynak minőségükben és hatékonyságukban kívánnivalót maguk után. Arra lenne jó rádöbbenteni a szülőket és az iskolákat egyaránt, hogy nem az iskolai oktatáshoz alapvetően szükséges taneszközök ára a nagyon magas, hanem az oktatásra ráépülő üzleti szektor kínálata a drága. Többek között ezért is tiltottuk meg a reklámtevékenységet az iskolákban.
A tankönyv az iskolai oktatás elengedhetetlen kelléke. Ezért indokolt annak felvetése, hogy a közoktatás többi szolgáltatásához hasonlóan ez is legyen ingyenes. Még akkor is, ha én személyesen azt hiszem, hogy mindig az a legdrágább, ami ingyen van. A közoktatási tankönyvek ingyenességéhez az eddiginél sokkal szigorúbb kontrollra van szükség a tankönyvpiacon. A tankönyvpiac rendjéről szóló törvény vitájában az SZDSZ azt az álláspontot képviselte, hogy nem kell szabályozni, a piac majd megteszi ezt. Nem így van, mert közben generációk nőhetnek fel silány tankönyveken. Azt gondolom, az SZDSZ most sem elsősorban a közoktatási tankönyvek ingyenessége ellen hadakozik – ez népszerűtlen lenne –, hanem zsigerből elleneznek mindent, ami szabályoz és rendet teremt. Nem titkolom, hogy én a jelenleginél is szigorúbb tankönyvjóváhagyás híve vagyok. Csak szakmailag tökéletes, egyszerű, világos és szép tankönyveket adhatunk gyerekeink kezébe. Még akkor is, ha ezáltal kisebb lenne az úgynevezett választék. Találkozunk bizony igénytelenül előállított, bonyolult és érthetetlen szövegektől hemzsegő tankönyvekkel is, s az ilyeneket előállító kiadók a legaktívabbak a tanárok meggyőzésében és „jutalmazásában”.
És talán itt érdemes kitérni az iskola legfontosabb feladatára, a nevelés kérdésére. Szeretném emlékeztetni a tisztelt olvasót, hogy az MSZP egyik, azóta miniszteri biztossá avanzsált ideológusa azzal vádolt, hogy miniszterségem alatt „a hazafias neveléssel fanatizáljuk a fiatalságot”. Sajnos, a mi kormányzásunk alatt sem jutott elég figyelem a közösségi, ezen belül a hazafias nevelésre. Őszintén remélem, hogy tanár kollégáim minden gyermeket büszke, öntudatos, hazáját, közösségét szerető fiatallá nevelnek. Ezt ma bátran megtehetik. Ma nem ül a nyakunkon egy idegen hatalom hadserege. És ez akkor is így van, ha még jó néhányan vannak, akik ma is úgy gondolkoznak és cselekednek, mintha valamiféle idegen hatalomnak akarnának megfelelni. Szeretném hinni, hogy azok, akik egykor ujjongva szolgálták a megszállókat, mára már elég gyengék lettek, és egy részük – legyünk reálisak – már szégyelli is, amit akkor mondott.
Végül hadd térjek ki egy másik, sokat emlegetett kérdésre. Csökken-e az oktatás színvonala? Nem jó a kérdés. Változik az oktatás egésze. Ha a régebbi kritériumok szerint nézzük, akkor kétségtelenül csökken. Ha a mércénket a változó világhoz igazítjuk, már nem ilyen egyértelmű a helyzet.
A hivatalba lépett kormány azt a képtelen hazugságot terjesztette, hogy mi figyelmen kívül hagytuk, sőt eltitkoltuk a nemzetközi összehasonlításban végzett felmérések eredményét, amely azt mutatta, hogy a magyar diákok olvasás-szövegértés és a matematikai eszköztudás tekintetében nem teljesítettek jól. Nos, a dolog éppen fordítva van. Már jóval a nemzetközi összehasonlító felmérések megjelenése előtt (amelynek eredményéről egyébként én magam tartottam sajtótájékoztatót) elindítottunk egy mérési-értékelési rendszert, amely az iskolákat és a tanárokat – és teszem hozzá: a közfelfogást – arra indítja, hogy a tanultak értését és alkalmazását fontosabbnak tekintsék a lexikális tudásnál. Ám itt is törekedni kell az egyensúlyra, hiszen lexikális tudás nélkül nincs mit érteni és alkalmazni. És az is veszedelmes hazugság, hogy kemény munka nélkül van igazi megértés, hogy az internetes szörfözés helyettesítheti az olvasottak elmélyült átgondolását.
Természetesen mindenki azért tanul, hogy tudását a mindennapi életben alkalmazni tudja. Ez egyaránt vonatkozik az építőmunkásra, az agysebészre vagy éppen a matematikusra. Egyre több foglalkozás műveléséhez kell ma sokáig tanulni, de ez egyúttal azt is jelenti, hogy az iskolának és a tanításnak jobban előtérbe kell állítania a gyakorlatias tudást. Ha az iskolákat ennek alapján méri és értékeli az erre hivatott szakmai közösség és a közvélemény, akkor évek alatt érzékelni fogjuk az eredményt.
Azt kívánom, hogy a legszebb tervei valósuljanak meg minden diáknak és tanárnak. Ez emel majd mindannyiunkat, egyént és nemzetet egyaránt.
A szerző egyetemi tanár