A nyers erő nyelvén „tárgyaltak”

Veszélyes fázisba lendítette az ötvenhatos forradalom évfordulóján kezdődött tömeges túszdráma a gyökeresen megváltozott, a csecsen szeparatisták és Oroszország között nyolc éve zajló háborút. Bár túl korai lenne máris választ keresnünk a támadással kapcsolatos égető kérdésekre, valamint jóslatokba bocsátkozni a következményekre vonatkozóan, komoly aggályok mégis felmerülnek a szeparatisták 2001. szeptember 11. óta kialakult mozgásterét és Moszkva szándékát illetően. Lehetséges, hogy a Kreml hatalom-újraközpontosítási kísérletei és a szeparatista törekvések rohanva közelednek egy zsákutca végéhez?

Változik-e, marad-e a taktika?
Egyes elemzők és kommentátorok bizonyos fokú elkeseredettséget véltek felfedezni az események mögött, amelyet visszavezetnek a lázadók elnöke, Aszlan Maszhadov személyéhez. Míg a Moszkvában történtek helyszíne és aránya rendkívüli, a csecsenek korántsem először alkalmazták most a túszejtés taktikáját. A küzdőfelek közti feszültség, majd háború kezdete óta tíznél többre tehető a hasonló fontosabb események száma, amelyek közül legjelentősebb volt a bugyennovszkiji kórház elfoglalása. Az ugyancsak gyászos kimenetelű orosz roham több mint száz áldozat halálával végződött.
Taktikailag tehát valamely mintára koreografálódott a múlt heti incidens. Fontos, új evolúciós fázist jelent azonban, hogy az eddigi – a harcokhoz közeli, vagy más, a föderáció területén, mint például 2000-ben a Lazarevszkoje nevű üdülőhelyen történő – orosz személyek túszul ejtésére vagy létesítmények elfoglalására irányuló akciók helyett ezúttal az ellenség fővárosa, Moszkva volt a helyszín és számos külföldi is foglyul esett. Másodsorban, hasonló támadásokban előzőleg kizárólag a hadszíntérről jövő csecsen katonák vagy önkéntesek vettek részt, s legritkább esetben kísérték őket női harcosok. A végső ostromot megelőző és az azt követő televíziós közvetítések figyelmet szenteltek a hagyományosan öltözött női résztvevőknek és vallásos mozlim megnyilvánulásoknak, amelyek arra engednek következtetni, hogy a lázadók elnöke ezúttal nem adta beleegyezését az akcióhoz. Ne felejtsük el, hogy a csecsen társadalom mélyen konzervatív és hagyománytisztelő, és hogy nőknek öngyilkosságra is elszánt támadóként való részvétele minden bizonnyal mély megdöbbenést keltett számos csecsenben, még olyanokban is, akik az elmúlt két háború folyamán végigszenvedték Moszkva minden katonai kegyetlenségét.

A küszöb átlépése, avagy előjáték
a tragédiához
Lehetséges, hogy jelentőséggel bír az esemény időzítése. Mióta csak Putyin elnök – legalábbis elvben – George W. Bush oldalára állította nemzetét az amerikaiak „terrorizmus elleni háborújában”, tény, hogy csaknem elapadt a hivatalos nyugati ellenőrzés és bírálat Moszkva brutális csecsenföldi katonai módszereit illetően. Miután gyorsan felajánlkozott a Fehér Ház szövetségeséül és – Saron elnökhöz hasonlóan – magáévá tette Bush szóhasználatát is, Putyin elérte taktikái egyféle hitelességének kialakulását, úgy hogy meglepő módon megszerezte Oroszországnak a NATO döntéshozatali folyamataiban való hivatalos részvételi lehetőséget olyan kulcskérdésekben, mint a terrorizmus elleni küzdelem, a nemzetközi békefenntartás, valamint a tömegpusztító fegyverek terjedésének ellenőrzése. A Kreml helyezkedési kísérlete sikerrel járt annak ellenére, hogy egyes nagy tiszteletet élvező nyugati médiumok állhatatosan folytatták az oroszok által elkövetett – különösen Argun térségében, Urusz-Martanban és Groznijban – egyre több polgári áldozatot követelő atrocitások láncolatának felfedését.
A Nyugat és a Kreml viszonyában kialakult vízválasztó késztette tán végső kiállásra a csecsen szeparatistákat abban a reményben, hogy ezzel véget vetnek a konfliktusnak. Kétségbeesésük fokmérője a támadás időzítésének dátuma, mértéke bizonyára megüti a magyarokét ’56-ban. Nyitva marad azonban a fontos kérdés: vajon a túszejtőknek ez a minden eddiginél szeparatistább közösségét képviseli-e, vagy csupán az iszlám szélsőségesek magvát képezi?
Putyin elnök bölcsen cselekedne, ha a Melnyikov utcai kultúrpalotában történtek következtében nem kényszerítené föld alá a csecsen függetlenségi mozgalmat, és nem zúzná porrá a még tárgyalóképesnek tekinthető ellenfél hitelességét. Az erőszakos megoldás következményeképpen Moszkva elveszítheti a lehetséges alkufolyamat csatornáit, ez pedig olyan elhúzódó háborúra kárhoztathatja, amelyben minden konvenciótól mentes, gerillaháborúban jártas ellenfelekkel áll majd szemben, akiknek – minthogy követeléseik eleve elfogadhatatlanok – nincs vesztenivalójuk. A „csecsen ügy” érdekében folytatott küzdelem pedig áttevődhet Oroszország utcáira, függetlenül Putyin elnök vagy a grozniji vezetőség lépéseitől.

A szovjet idők reflexei
A túszdráma súlyos áldozatok árán lebonyolított megoldása, a bénító gáznak az Alfa kommandó általi túladagolása beárnyékolja Putyin esetleges győzelemérzetét. Amennyiben bebizonyosodik a bulgár túlélő széleskörűen jelentett állítása, amely szerint a rohamcsapat szarin gázt alkalmazott, vagy ennek valamely származékát, a moszkvai kormány terrorizmus elleni eszköztára és politikája súlyos csorbát szenved. Jelenleg persze csupán annyi bizonyos: Moszkva ismét régi reflexei szerint cselekszik, korlátozza az információk hozzáférhetőségét, túlontúl erőszakos módszerekhez folyamodik, és kerüli a helyzet fájdalmas valóságát. Mindez pedig nem fog megegyezésre vezetni a csecsenekkel, hacsak Moszkva el nem törli a föld színéről teljes közösségüket. Megpróbálta ezt már egy cár is, Sztálin is, kétlem azonban, hogy a „demokratikus” Oroszország és Putyin elnök nagyobb eredménnyel járna eltökélt és állhatatos ellenfelének elpusztításában.
A szerző biztonságpolitikai szakértő