A kritikai hangvétel és a felsőoktatás

Augusztus végéig vártam. Nem akartam a kormányalakítás és a minisztériumi átszervezések sűrűjében alkalmatlankodni. Aztán elérkezettnek éreztem az időt arra, hogy várakozással teli kíváncsiságomat kielégítsem. Beszélgetési időpontot egyeztettem egy ismerőssel az Oktatási Minisztériumban, fél óra múlva már ereszkedtem is lefelé a páternoszterral, megállapítva magamban, hogy a pesszimista változat „jött be”: felsőoktatási koncepció nincs, a következő években nem sok jóra számíthatunk a felsőoktatásban. 1998-at írtunk. Aztán átnéztem a Fidesz programkönyvét. De már abból is hiányoztak a kézzelfogható dolgok, mint arról írtam a Magyar Nemzet 2000. április
5-i számában.
Megörökölte, felvállalta és végigvitte az előző kormány a felsőoktatási integrációt, végrehajtott egy kétségkívül nagyvonalú és jól tervezett diákjóléti intézkedéssorozatot. De hát a felsőoktatás belső problémái ettől meg néhány más intézkedéstől még érintetlenek, mi több, feltáratlanok maradtak. Az oktatói kar és a hallgatóság jobbik fele lényegében magára maradt. Végül a tárcavezető a kormányzati ciklus vége felé (talán múlt év decemberében) elmondott a parlamentben egy könnyen támadható beszámolót a felsőoktatás fejlesztési irányelveinek megvalósításáról, amiről a MIÉP-képviselők szedték le a keresztvizet. Többet vártam az Oktatási Minisztériumtól. De most már látom, hogy a felsőoktatás tartalmi kérdéseiben való előrehaladás vontatottsága, egyáltalán kérdéses volta nem politikafüggő. Hanem meghatározó mértékben függ az oktatói kar ellenérdekelt részének erejétől, társadalmi viszonyainknak és maguknak a felsőoktatási viszonyoknak – persze kivételekkel telitűzdelt – nyomorúságától, nemkülönben a minisztériumi személyi viszonyoktól.
Nem régi keletű Csontos János kritikai hangvételű írása a Magyar Nemzetben (október 4.). A felsőoktatás problémái kellően időtlenek ahhoz, hogy bármikor kritikus hangot üthessen meg a publicista. A cikkben főként ama negyven év terhes káderpolitikai örökségéről van szó: az egészségtelenül felduzzadt hallgató létszámból fakadó működési zavarokról és számos anomáliáról. Megállapításaival egyetértek. Talán egyedül az orvosképzéssel kapcsolatos kritikája nem helyénvaló. És ez ürügyül szolgálhat arra, hogy valaki a cikkbeli kritikát általánosságban utasítsa vissza. Ez pedig módszertani és tartalmi szempontból is helytelenítendő. Márpedig így tesz Ember István professzor úr az újság november 14-i számában. Rossz dolog volna, ha a felsőoktatás szereplői „nekimennének” a jövőben a kritikus hangvételű írásoknak. Nem a kritika elnyomására, hanem éppen további bátorítására van nagy szükség. Az újságíró, megismerkedvén negatív jelenségekkel, azokat saját judíciumán átszűrve igenis megüthet kritikai hangot. A felsőoktatási viszonyok súlyos kritizálása nem is új dolog, garmadával olvashatunk a felsőoktatás terén tapasztalható negatív jelenségekről. Ha egy ilyen cikk mondanivalójának egy konkrét helyzetben való érvénytelenségét kimutatva általánosan és lármásan elutasítjuk a cikk alapvető mondanivalóját, akkor nem a helyzet javítása érdekében cselekszünk. E. I. kikéri magának tanártársai nevében is azt, hogy oktatói körökben dúlna a kontraszelekció. Kicsit afféle brigádnapló stílusra emlékeztetnek sorai: „… itthon maradva megpróbálunk európai színvonalon dolgozni, megteremtve a lehetőséget az itthoni felsőoktatás javítására.” Kérem, ha az oktatókat ért kritika nem inge, ne vegye magára. Érzékenysége azonban már nem sok tapintattal párosul, amikor saját pécsi orvostanhallgatóiról azt írja: „Lassan kénytelenek leszünk az utcáról lasszóval fogni egyetemi hallgatókat …” Szigorúan elutasítja szerzőnk a tanszékvezetői kart ért azon megjegyzést is, miszerint „a jelenlegi tanszékvezetők jó része KISZ-titkári dobbantóval kezdhette meg karrierjét”. Merthogy ez a kitétel sértő és általánosító. Meg hogy az egyetemi tanári kinevezések manapság „többszűrős és az esetek többségében demokratikus módon, egyetemi tanácsi támogatással történnek”. Nem akarom megzavarni derűjében professzor társamat, de tudnék cifra dolgokat mesélni a tanszékvezetői kinevezésről.
Ami a kurzusok minőségbiztosítását illeti, mindkét cikkben az szerepel, hogy háromévenként végez vizsgálatot a Magyar Akkreditációs Bizottság. Sajnos, erre számos esetben csak nyolcévenként kerül sor, ami persze teljességgel elégtelen. Hogy aztán konkrétan az orvosképzési kurzusok esetében így van-e, azt nem tudom.
Védelmébe veszi professzor úr a vendégoktatás intézményét. Adott esetben helyénvaló lehet érvelése, azonban a széles körben ismert anomáliákra tekintettel el kell fogadni a kritikát (a vendégoktatással kapcsolatos korlátozó intézkedések részleteit nem ismerem).
Kérdéses, mennyiben szolgálja a felsőoktatás társadalmi megítélését az efféle kitétel: „A minőségi képzés viszont a cél, és ennek megteremtésén fáradozunk mindannyian, még ha a szerző nem is hiszi.” Alább pedig azt írja, hogy az újságíró nem vette figyelembe a külső körülményeket, a finanszírozást, a politikai körülményeket. Aztán, hogy Csontos János rosszul általánosít meg hangulatot kelt. (Szerencse, hogy nem mindjárt a nép ellensége, jut eszembe, ismerve a régi graduálét.)
Végül a szerző kiköt azon megállapításnál, hogy az oktatás jelenlegi helyzetének javításához elsősorban a következő kellene: pénz, pénz és pénz (összeget nem említ), az egyetemek autonómiájának bővítése és az egyetemi tulajdonviszonyok rendezése (utóbbit nem tudom értelmezni). Nem hiszem, hogy ilyen sommásan össze lehetne foglalni a felsőoktatás berkeiben nagyon is eltérő jellegű problémák megoldásának feltételeit. Szerintem alapvető volna felsőoktatási és kutatási minisztérium megalapítása, másrészt üdvös volna az Oktatási Minisztérium ellenőrzési apparátusának kapacitás- és hatásköri bővítése. És persze számos olyan probléma orvoslása, melyet Ember István professzor említ. Mert a cikk szerzője, aki a közegészségtan és epidemiológia nemzetközileg elismert, kiváló művelője, a cikkben számos kitűnő és tanulságos megállapítást is tesz, melyek viszont éppen nem az általa kritizált cikk ellenében íródtak. Ezekről a megállapításokról fentebb nem emlékeztem meg. Nem volt célom, hogy mindenre kiterjedő véleményt írjak egy újságcikkről. A kritikai hangvétel és a szabad gondolatközlés mellett kívántam szólni.

A szerző egyetemi tanár (Berzsenyi Dániel Főiskola), a Professzorok Batthyány Körének tagja