A nemzeti baloldal esélyei

Széles körben elfogadottnak mondható az a vélemény, hogy az úgynevezett kommunista és munkáspártok történelmük során „egyetemleges és alapvető emberi értékeket” torzítottak el. Nem tudták és nem is akarták felkarolni vagy megfelelően kezelni például a nemzeti kérdéseket, mert egy elvont és rosszul értelmezett internacionalizmus és eszmerendszer bűvöletében éltek, illetve gondolkodnak ma is sok tekintetben. Sőt, az egyre globalizálódó világban a balliberálisok, neoliberálisok e tekintetben sokszor még az előbbieket is alulmúlják. (Mostanában például a honi balliberálisok európai uniós tagságunkkal és a státustörvénnyel kapcsolatban kicsinyítik le és próbálják elkendőzni nemzeti szempontjainkat és érdekeinket.) Ezért bizonyos értelemben érthető, hogy régóta vita folyik akörül, hogy volt-e és van-e nemzeti baloldal Magyarországon.
Nos, lássuk először is a történelmi előzményeket és hagyományokat, mert tegnap nélkül nincs ma, sem holnap. Politikus és írástudó elődeink tapasztalatai szerint az egyszerű földmíves és munkásember valóban nemigen mondott olyanokat, hogy „szeretem a hazámat” és „életem árán is megvédem”. „A földmívelő nagy tömeg előtt ismeretlen fogalom volt a szó: haza” – írta egykor Jókai Mór is. Sőt, még a huszadik század nagy részében is igen ritkán használták ezt a fogalmat a szegény munkásemberek világában. Régen talán azért nem, mert kevés volt közöttük az igazán írni és olvasni tudó ember, illetve később sem érezték annak ápoló-védő melegét. De a haza mint föld, mint látóhatár, a haza mint vánkos a feje alatt, mint kézzelfogható, megmunkálható és éltető, védelmezhető valóság – ahogyan például a nemzeti elkötelezett, népi baloldali gondolkodású Illyés Gyula látta és mondta – mélyen élt az istenadta népben. Ezért a hazáért – az életadó földért, a kenyérért, a családjáért és házáért – bizony kész volt kaszát-kapát s fegyvert ragadni, kész volt élni és halni érte anélkül, hogy erről fennkölt fogalmak használatával áradozott volna.
Írók, költők és politikusok ajkáról viszont annál inkább és gyakrabban hangzottak el fennkölt szavak, fogalmak és lelkesítő beszédek a hazáról, a hazaszeretetről. A magyar irodalomnak és zenének igazán nagy ívű vonulata ez a népi, nemzeti hazafiság – nagyvonalúan talán úgy is lehetne mondani, hogy a nemzeti baloldaliság eszmei és „hitbeli” alapvetése –, amely Petőfi Sándortól, Arany Jánostól és Erkel Ferenctől Veres Péterig, Nagy Lászlóig és Bartók Béláig, Kodály Zoltánig ível, sőt tovább a mába. Mindennek a hatása felbecsülhetetlen a magyar ifjúságra, általában a magyar emberekre, s így a politikai közéletre is. A népi írók és politikusok eszmevilágának alapjaira építve és az ő irányításukkal jött létre annak idején a Nemzeti Parasztpárt.
A két világháború között a szociáldemokraták egy része is a „nemzeti baloldal” képviselőjének nevezte magát, és ezen az alapon elhatárolódott az „internacionalista baloldaltól”, a kommunistáktól. Igaz, e fogalom használata miatt a balos szociáldemokraták is fenntartásaikat hangoztatták, a szélsőséges jobboldaliak pedig eleve kétségbe vonták, hogy a baloldal nemzeti lehet. Sőt, utóbbiak egyszerűen be akarták tiltani a szociáldemokráciát úgy, ahogy volt. Ennek ellensúlyozásaként, a nemzeti és szociális létért küzdve volt szükség például a Bethlen–Peyer-paktumra, majd a nemzeti lét és a béke érdekében is az 1943-as szociáldemokrata–kisgazdapárti megállapodásra. A Bethlen–Peyer-megállapodás eredményeképpen körülbelül tízezer szociáldemokrata és szakszervezeti ember került szabadlábra. Az egyezmény biztosította az SZDP és a szakszervezetek, valamint az irányításuk alatt lévő munkásintézmények működését, s a szakszervezetek visszakapták a sztrájkjogot. Az SZDP részt vehetett az 1922-es választásokon, s 24 szociáldemokrata képviselő került be a parlamentbe.
Külpolitikai téren Peyer Károly az SZDP nevében több ízben elítélte a trianoni békeszerződést, de elítélte a háborús uszítást is. A második világháború után bátran követelte az orosz csapatok kivonását az ország területéről, és szót emelt az orosz hadsereg által elkövetett rablások, az asszonyok megbecstelenítése ellen. Sokan mondták, írták és sajnos állítják ma is, hogy a politikában nincs helye a morálnak, amit Peyer nem fogadott el, sőt: „Igenis, minden ország támasza, talpköve a tiszta erkölcs. Ezt tanultam Berzsenyi Dánieltől” – mondta egy 1944-es beszédében. Itt tehát többek között arról van szó, hogy a szociáldemokrata eszme és mozgalom nemzeti és európai demokrata körök fejlődéséből, az erkölcsi igazságosságból és jogvédő szolidaritásból származik.
1956 októbere egyesítette Kéthly Anna és Peyer Károly – a centrum és a jobbszárny – híveit, miután a teljes történelmi szociáldemokrácia visszatalált a nemzethez. Majd Kéthly, mint a Nagy Imre-kormány külföldön maradt államminisztere, össznemzeti missziót töltött be, különösen az ENSZ előtt.
Lehet-e ilyen előzmények után azt állítani, hogy a haza, a nemzeti elkötelezettség stb. mindig is jobboldali értékeknek számítottak? Helyes-e a politikai baloldalt a globalizálódott balliberális-neoliberális utódpártiságra, vagy egyszerűen a mai MSZP politikájára leszűkíteni? Mit szólhatnak ehhez Ady, Babits, József Attila, Kassák és Radnóti demokrata és hazafias érzelmű szellemi örökösei, vagy Kéthly Anna, Szeder Ferenc és Szélig Imre utódai, netalán Peyer Károly és Györki Imre mai követői?
Továbbmenve, kérdezem: kétségbe vonhatja-e valaki, hogy végül is a legönzetlenebbül a szegény ember – a földmunkás és a gyári munkás – szereti-e a szülőföldjét, a hazáját, ami nemegyszer beigazolódott már a történelem folyamán? Így történhetett meg az is, hogy a magyar munkások többségéből nem lett úgynevezett internacionalista éhes proletár, sem selejtet gyártó sztahanovista. Sőt, 1956 őszén a magyar ifjúság mellett, a Petőfi-körös értelmiségiekkel karöltve, a család- és hazaszerető munkástömegek vonultak Budapest utcáira a magyar szabadságért, függetlenségért, a demokráciáért meg „az emberarcú szocializmusért”, és ők csináltak forradalmat. Természetesen nem szocialista forradalmat, ahogyan azt az egyik nagyotmondó szocialista képviselő-korifeus nem sokkal ezelőtt kinyilatkozta, hanem a magyar munkások kollektívan hitet tettek a nemzeti és a szociális gondolat és cselekvés összekapcsolása mellett. Azaz a történelem akkor nyomatékosan igazolta a nemzeti baloldal létjogosultságát, s ha rövid időre is, de ebben a szellemben újjáéledtek a történelmi baloldali pártok: a Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Parasztpárt.
Ha felidézzük, szinte életszerűen elevenedik meg előttünk a forradalom és szabadságharc eszmei-politikai irányítóinak csoportképe. Ott és akkor tudniillik együtt voltak a küzdésben: az igazi hazafi reformszocialista, Nagy Imre; a szociáldemokrata Kéthly Anna; a volt köztársasági elnök, a kisgazdapárti Tildy Zoltán; a nép-nemzeti író és politikus Veres Péter; a tudós-demokrata, volt nemzeti parasztpárti Bibó István, valamint a fiatalabb nemzedékhez tartozó katona-hazafi Maléter Pál… Nagy Imre kivégzése előtt az utolsó szó jogán kijelentette: „Sorsomat a nemzet kezébe teszem le.” Nem pedig valamilyen rosszul felfogott internacionalizmus vagy elvont eszmerendszer oltárán áldozta az életét. A nemzeti parasztpárti Bibó István pedig már 1945 végén a következőképpen nyilatkozott: „…aki Magyarországból szovjet tagállamot akar csinálni, az hazaáruló, aki Magyarországon Habsburgot akar restaurálni, az is hazaáruló, aki pedig Magyarországot az elé a hamis alternatíva elé próbálja állítani, hogy csak a kettő között választhat, az kétszeresen hazaáruló…” Jellemző, hogy ez a kijelentés már akkor a kommunisták heves tiltakozását és ellenérzését váltotta ki.
Ami pedig a mát illeti, a magyar szociáldemokratáknak – a szabadság, igazságosság és szolidaritás hármas jelszó szellemében – vállalniuk kell, hogy első helyen természetszerűleg saját népüknek és országuknak tartoznak felelősséggel, s adott esetben államuknak lojalitással, ami elfogadott megközelítés volt az MSZDP-ben már a II. világháború előtt is, s amit a háború után az újjászervezett Szocialista Internacionálé is elvként fogadott el, más népek iránt pedig a szolidaritást vállalta.
Nos, úgy gondolom, sokan osztják azt a véleményt és értékítéletet, hogy az MSZP és annak hivatalos politikáját irányító vezetőség nem igazi követője a történelmi szociáldemokráciának, sem 1956 említett történelmi személyiségeinek. Vagyis az MSZP sem történetiségében, sem hagyományaiban, személyi összetételében vagy struktúrájában és programját illetően, de stílusában sem tekinthető szociáldemokrata pártnak, egyelőre legfeljebb nevében lesz az, ha megváltoztatják. Itt bizony kísért az utódpártiság, méghozzá olyannyira, hogy nemcsak az MDP és az MSZMP, de még az MSZP sem volt képes igazán tisztázni viszonyát a fúzió áldozatául esett történelmi szociáldemokrata párthoz. Így tehát a balliberális-neoliberális jellegű MSZP nem a nemzeti baloldalon foglal helyet a politikai színtéren, amire nem is tart igényt, hiszen maga a miniszterelnök folyamatosan úgy nyilatkozik, hogy ők bizony a „nemzeti közép kormányát” alkotják.
Marad tehát a nemzeti baloldal mint hely és eszmei politikai szerep is a szociáldemokrata és nép-nemzeti erőknek, pártoknak és tömörüléseknek.
Az MSZP elnöke ugyan a parlamenti választások után lépten-nyomon szociáldemokrata pártnak próbálja beállítani pártját, de ezt legfeljebb külföldön, a Szocialista Internacionáléban fogadják így el, ahol teljes jogú tagsággal rendelkezik, ott is azonban elsősorban hatalmi-taktikai szempontból ítélik meg a dolgot. Ezért van az, hogy a szerény erejű és csekély hatalmi lehetőségekkel rendelkező MSZDP-nek csak megfigyelői státust biztosítottak a szervezetben, míg a „történelmi” SZDP tagságának rendezése várat magára, pedig ez a párt testesíti meg az igazi magyar szociáldemokrata folytonosságot.
Az előbbiekből logikusan és szükségszerűen következik, hogy Magyarországon változatlanul időszerű feladat végiggondolni: hogyan lehet újjászervezni, összefogni és megerősíteni a történelmi-kulturális és nemzeti-politikai, valamint szociális és szolidáris érdekvédelmi hagyományokat őrző, az európai folyamatokba beágyazódó szociáldemokráciát, de kapcsolódóan a nép-nemzeti baloldali erőket is. Többek között ezzel a céllal új szociáldemokrata kerekasztalfórumot hoztunk létre, hogy képesek legyünk megválaszolni a felvetődő stratégiai és időszerű kérdéseket egyaránt: például azt, hogy beilleszthető-e a mai Magyarországon egy önálló arculatú szociáldemokrácia – nemzeti baloldalként, illetve demokratikus balközép szárnyként – egy nagy nemzeti egységmozgalomba, összefogásba, és ha igen, hogyan. Enélkül ugyanis nem lehet szélesebb alapokon nyugvó nemzeti összefogást elképzelni, de főleg kivitelezni.
A „jobb- és baloldali hazafiaknak” – Illyés szavai szerint – össze kell fogniuk, s nem eltaszítani vagy kirekeszteni egymást. A rendszerváltás idején, 1989–90-ben hasonló elgondolások és törekvések vezérelték sokunkat, de Pozsgay Imrét és Antall Józsefet is bizonyos értelemben. Ezek a törekvések azonban igazából nem valósultak meg, nem valósulhattak meg, többek között az MSZP ismert és említett hozzáállása miatt sem.
Az újragondolás és újjászerveződés folyamatában a magyar hagyományok és tapasztalatok mellett, valamint a ma is működő hazai történelmi szociáldemokratákra és szervezeteikre építve, célszerű meríteni más európai szociáldemokraták tárházából is. Már csak azért is, mert különösen kritikus helyzetekben a szociáldemokraták akkor voltak igazán eredményesek, amikor a nemzet érdekében képesek voltak összefogni a hasonló törekvésű polgársággal. Az említett magyar példák mellett emlékeztetni érdemes arra, ahogyan a finnek a II. világháború után elhárították az idegen (orosz) megszállást és hódoltságot, valamint a kommunista diktatúra veszélyét azáltal, hogy a szociáldemokraták a nemzet érdekében összefogtak a polgársággal és más hazafias politikai erőkkel.
Ezzel szemben az SZDP-ben nemegyszer megnyilvánultak a „beszűkülés” jelei. Kéthly Anna visszaemlékezéseiben maga is foglalkozott a magyar szociáldemokrácia balos szárnyának történelmileg vissza-visszatérő arroganciájával, s határozottan vállalta, hogy ilyenkor, ilyen jelenségek láttán inkább ő is jobboldali.
Végül is a történelmi folyamatosság jegyében a valódi szociáldemokráciának a mai körülmények között is – a kétpárti rendszer erősödése ellenére – méltó helye kell hogy legyen a politikai színtéren, méghozzá a nemzeti, szociális és demokratikus erők között.

A szerző az Új Baloldal politikusa