Október 23-án délután a budai kerületek megemlékezőünnepségéről tartottam hazafelé negyedmagammal. Kezünkben a nemzeti zászló, olyan, mint amilyenek alatt a budaiak pártállástól függetlenül ünnepeltek a Tabán napsütötte lejtőjén. A Duna-parti sétányon kerékpározók jöttek, mentek. Az egyikük, mikor mellénk ért, hangosan ránk kiáltott: „Hajrá, vesztesek!”
Hirtelen nagyot dobbant a szívem. Eszembe jutott mindaz a bizakodás, mindaz a szorongás, amit ebben az évben végigéltem a két választás alatt. A „vesztes” oldalra kerültem. Ezt is nagyon nehéz elviselni, de sokkal nehezebb elviselni azt, hogy a kezemben lévő nemzetiszín zászló egy honfitársamban a vesztes felet szimbolizálja. Nem a Fradi zöld-fehér, nem az MTK kék-fehér színei indították ezt a férfit gúnyos kiáltásra egy focimeccs után, hanem a magyarság ezeréves nemzeti színei egy sorsdöntő választás után. Ha ez vesztés, akkor a győztesek pirruszi győzelmet arattak. Ez az ember mint a győztes oldalhoz tartozó, magáénak tudhatja mindazt a tájékozatlanságot, amit a sajtó nagyobb része segítségével megszerzett. Magáénak tudhatja azt a szellemi gyökértelenséget, amit ez a propaganda sugallt.
Hasonló élményben volt részem korábban nekem is, valamint akkor utolsó hónapos várandós leányomnak is. Kabátunkon az a kokárda, amit a ’48-as ifjak honosítottak meg Magyarországon, arra ösztönözte két honfitársunkat, hogy lefasisztázzanak bennünket. Milyen értékű az a győztes, akinek nemzeti értékeink, azonosságtudatunk szimbólumai vagy profán tárgyak (lásd Szent Jobb = tetemcafat), vagy egyenesen fasiszta jelképek? Elgondolkoztam azon, vajon egy brit hogyan reagálna arra, ha a választás után valaki az Union Jacket meglátva a kezében így kiáltana rá: „hajrá, vesztesek!”, vagy miként reagálna egy francia, ha a piros-fehér-kék trikolór kokárdáját látva fasisztának neveznék?
A nemzeti önbecsülés nem ideológiához, nem politikai hovatartozáshoz kötött. A leginkább nemzetellenes cselekedetnek azt tartom, ha valaki akár szóban, akár írásban, akár a sajtón keresztül, akár a történelem- vagy irodalomórán a katedráról a gyanútlan emberek, a szellemileg kiszolgáltatott diákok lelkében a hazaszeretet minimumát, a nemzeti színek tiszteletét megkérdőjelezi, profanizálja. Kioltani akarja a hétköznapi nemzeti önbecsülést, a patriotizmust.
Nem érdemli meg egyetlen olyan szellemi irányzat képviselője sem azt, hogy nézeteit bárhol is tiszteljék, hogy politikai, etnikai, vallási kötöttségét elfogadják, becsüljék, ha maga a saját otthonát, hazáját nem tiszteli. Sajnos a magyar választópolgárok jelentős része felületes ismeretek, féligazságok vagy szemenszedett hazugságok alapján döntött sorsáról, jövőjéről. Akik ma „győztesnek” érzik magukat, lehet, hogy pillanatnyilag büszkék, boldogok, de nagyon hamar kiábrándulás lesz osztályrészük.
Az Andrássy úton része lehettem egy tömegnek. Egy tömegnek, melynek tagjai nem tolakszanak, nem lökdösik egymást. Mosolyognak, udvariasak, bizakodók. Jól érzik magukat. Feltöltődnek egymás energiáiból. Lassan kialakul egy olyan rétege a társadalomnak, amely ellentmond az ősi magyar átoknak, a széthúzásnak. Önkéntes fegyelemmel lassan-lassan ez az oldal is összefog.
A zászlók megsokasodtak. Az összecsavart lobogók kinyíltak, egész erdő lett belőlük. A zászló erőt ad. A győztesek ezt irigylik. Ennek a negyedmillió embernek van jó hangulata, van hite, van hazája, van vezetője, akire figyelhet, akitől útmutatást kaphat, van zászlaja. Nagyon jól tudják, hogy a támogatást hazugsággal, felelőtlen pénzosztással ideig-óráig fenn lehet tartani, de a bukás már benne van a győzelemben.
A szerző orvos, egyetemi docens
origo.hu
Medvét láttak Hajdú-Biharban
