Közeleg a waterlooi vereség

A csatlakozás felkészülési és tárgyalási folyamatában a különböző fejezetek kapcsán mára jutottunk el oda, hogy megfogalmazható annak lényege. Sikeres akkor lesz az uniós csatlakozásunk, ha a magyar gazdaság és a társadalom mindjárt a csatlakozás utáni években, de várhatóan és előre láthatóan mintegy jó másfél évtizedig folyamatosan forrásokat tud bevonni az uniós kasszából annak érdekében, hogy megtörténjen a kívánt felzárkózás az élet minden területén. Erre azonban csak akkor kerülhet sor, ha készek és főként képesek vagyunk a számunkra alanyi jogon megnyíló és a fölzárkózást biztosító források azonnali igénybevételére, azaz ha az uniós forrásokért folytatott versenyben megálljuk a helyünket. Tehát ha versenyképesek vagyunk. A kormányzat ahelyett, hogy a versenyképesség javítása érdekében tenne meg mindent, inkább megkísérli a várható kudarcot sikerként eladni a közönség számára.
Jó néhány hónapja arról hallunk vezető kormányzati tisztségviselőktől, hogy mindent meg kell tenni annak érdekében, hogy a csatlakozás utáni első évben ne járjunk rosszabbul, mint azt megelőzően. Nyilvánvaló, ez az érvelés annak burkolt beismerése, hogy a dolgok jelenlegi állását figyelembe véve rosszabbul járhatunk. A feldolgozóipar területén mára egyértelműen kirajzolódott a csapdahelyzet. A magyar kormány kénytelen a külföldi befektetőknek adott korábbi adókedvezmények uniós tagság utáni fenntartásáért harcolni, hiszen ha nem ezt teszi, százezres nagyságrendben veszhetnek el munkahelyek pusztán azáltal, hogy a multik elvonulnak Kelet felé, ahol olcsóbb a munkaerő és adókedvezményeket is kaphatnak. Más kérdés például, hogy érdemes lenne kiszámolni, hogy a közelmúltban Székesfehérvárról kivonult IBM-nek adott 100 milliárd forintos adókedvezmény helyett 1995-ben nem lett volna-e érdemesebb kis- és középvállalkozásokat támogatni. Nem haszontalan arra emlékezni, hogy az 1995-ben a tömegprivatizációval megszerzett vagyonértékesítési árbevételből akkor egyetlen fillér sem jutott a belföldi tulajdonú kis- és középvállalkozások támogatására. Most ennek fizetjük meg újra az árát, vagy úgy, hogy tovább fenn kell tartani az adókedvezményeket, vagy úgy, hogy ezrével vesznek el munkahelyek, de mindenképpen kétszeresen fizetünk.
Ennél azonban sokkal érdekesebb a versenyképesség kérdésének felvetése az agrárium területén, mert itt a valóságos felismerések még mindig késlekednek. Még mindig dívik az agráriumot úgy kezelni, hogy a nemzeti termékből képviselt aránya már kevesebb, mint a turizmus aránya. Ennek alapján képződhet az a téveszme, hogy talán nem is lényeges, hogy mi lesz az agráriummal az unióban. Ez azonban messze nem így van. Érdemes először számításba venni, hogy Magyarországon kik az érdekeltek az agrárium uniós sikerében. Van néhány tucat állami, illetve magántulajdonú nagy agrárcég Magyarországon. Ezek egy része külföldi tulajdonrésszel is rendelkezik, bizonyos hányaduk 100 százalékos külföldi tulajdonban vannak. Papíron léteznek még termelőszövetkezetek, ezek többnyire azért, hogy végsőkig fenntartsák a fügefalevelet, a korábbi szövetkezeti tulajdon magánosítása előtt. Van néhány ezer kis- és középméretű, alapvetően magyar tulajdonú mezőgazdasági tevékenységet folytató társaságunk is. Van mintegy 300 ezer olyan magánszemély, aki őstermelőként, mezőgazdasági vállalkozóként vagy családi gazdálkodóként folytatja tevékenységét. Végül van több százezer olyan magyar ember, akinek mezőgazdasági kötődése van kertje, szőlőterülete révén, vagy éppen földtulajdonos, de azt nem műveli. Ilyen vagy olyan módon tehát jó egymillióra tehető azon magyar állampolgárok száma (családtagjaikkal együtt 3,5 millió ember), akik aggódva figyelik, mit hoz az uniós jövő. Ezért nem mindegy, hogy mennyi lesz a föld bérleti díja, nem mindegy, hogy őstermelőként milyen feltételekkel vihetik a mindig is jövedelem-kiegészítésként működő termékeiket a piacra, nem mindegy, hogy milyen jövedelmek képződnek majd, és abból hogyan lehet majd megélni. Az agrárium jövőjéért tehát az ország lakosságának jó harmada mint jövedelemszerző ágazatért aggódik. A másik kétharmadnak gondolatvilágában szükségszerűen fogyasztóként van jelen a mezőgazdaság, azaz uniós polgárként majd mit és mennyiért kap az üzletekben. Ideje lenne tehát ezek alapján megfogalmazni az agrárium aktuális versenyképességének problémáit.
Kezdjük először is a működés feltételeivel, a működtetéshez szükséges tőkével. Ennek legfontosabb eleme a föld. Nyilvánvalóan olcsóbb a produktum, ha a föld tulajdonosa maga műveli meg a földet, hiszen a földbérlet nem terheli a termelést költségként. Az első legfontosabb kérdés tehát, hogy a földtulajdonlás kérdésében rend legyen. Sajnos nem errefelé haladunk. Ahelyett, hogy az állam a mintegy másfél millió hektár osztatlan közös földtulajdont állami költségen szétmérné a tulajdonosoknak, ezt az intézkedést 2004-re halasztja, amikor már erre valószínűleg nem lesz szükség. 2002-ben pedig még a saját költségen történő méréseket is megtagadták, mondván, hogy az állami feladat, de a költségvetésnek erre nincs pénze. Az egyéb tőkejavak tekintetében is inkább eltávolodunk a céltól, mint hogy közelednénk ahhoz. A gazdálkodók feltőkésítésére a polgári kormány által bevezetett konstrukciók, főként az olcsó és hosszú lejáratú hitelek, és az ahhoz kapcsolódó garanciák gyakorlatilag megszűntek. Pozitív tőkejavító intézkedések, például hitelelengedések és -könnyítések csak a nagyüzemi szektort érintették mintegy 60 milliárd forint értékben. Mezőgazdasági vállalkozóknak és főként családi gazdálkodóknak vagy őstermelőknek minimális összegben volt hiteltartozásuk, az ő esetükben ismeretlen volt az átütemezés, őket „végrehajtották”, ha nem fizettek.
A 2003-as az utolsó költségvetés, ahol a bázis javítására még hatékony intézkedéseket lehetne tenni, ebben az esetben azonban a gazdálkodók által felvett hitelek garanciakeretét nem 10 milliárdban kellene megállapítani, hanem legalább 300 milliárdban. A mindenkori versenyhelyzet megítélésének kulcskérdése a képződő jövedelem. Közismert, hogy a mezőgazdasági vállalkozás még az unióban sem tartozik a kiemelkedően jövedelmező tevékenységek közé, hiszen folyamatosan és viszonylag gyorsan nőnek a beszállítók árai (üzemanyagok, műtrágyák, gépek stb.), miközben a terményárakról ugyanez nem mondható el. Ezt a helyzetet orvosolja az uniós tagországokban a direkt kifizetések rendszere, aminek keretében a gazdálkodók rendszeres feltételeiben jól körülhatárolt jövedelemtranszferben részesülnek az uniótól. A kormányzat igazán nem mondhatja, hogy nincs tudomása arról, ami ránk vár, tudja, hogy induláskor ennek a jövedelemtranszfernek a magyarok csak a negyedére számíthatnak, és bizonytalan, mikor számíthatnak az egészre. Legrosszabb esetben csak 10 év múlva. Nos, 10 évet nem lehet már átlébecolni, ezt mindenki pontosan tudja. A költségvetés eredeti, 2003-as tervezetében ezzel a nyilvánvaló ténnyel nem számolt senki, ha ezt tette volna, akkor jelentősen megemelt mértékben lenne fedezet a földalapú támogatásra. Az induló 25 százalék és a jócskán megemelt földalapú támogatás együttesen versenyhelyzetet teremthetne az uniós gazdálkodókkal, ráadásul álláspontunkat is kitűnően tudnánk védeni az uniónál. Senki nem kifogásolhatja ugyanis, ha gazdálkodóinkat versenyhelyzetbe kívánjuk állítani, és erre nemzeti forrásokat áldozunk. A következő években a nemzeti földalapú kifizetések olyan mértékben csökkennek, amilyen mértékben az uniós 25 százalék emelkedik. Így folyamatosan tartható lenne a versenyhelyzet. Ez ellen az unióban sem lehetne senkinek egy rossz szava sem.
Nyilvánvalóan a gazdálkodók lélegzet-visszafojtva várják, hogy ellenzéki módosító javaslatok kapcsán vagy éppen a kormányzati körök józan felismerése alapján történik-e a direkt kifizetések ügyében elmozdulás. Még egy jól feltőkésített és alapvetően saját földjén gazdálkodó réteg is veszélybe és versenyhátrányba kerülhet a termény értékesítési piacainak biztonsága nélkül. Piac-ügyben van a legnagyobb káosz. A nemzetközi kereskedelmi szervezetek az uniótól függetlenül jelentősen korlátozták az exporttámogatásra fordítható állami pénzeszközöket, de mióta ezek léteznek, szinte minden fillér a kereskedelem csatornáin tűnt el, és nem jutott a termelőkhöz. Nem látszik a megoldás, ami a termelőnek segítene. Azaz nincsenek állami eszközök biztosítva ahhoz, hogy a legfontosabb termékekből az állam tisztes jövedelemtartalmat biztosító, vagy akár csak a költségeket is fedezni tudó árszinten folyamatosan jelen legyen, azaz interveniáljon. A hivatalban lévő agrár-kormányzat a 2002. évben működő rendszert uniókonformnak nyilvánította annak ellenére, hogy a búza esetében csak szeptemberben kezdett el működni. Nem kell ahhoz akadémiai doktornak lenni, hogy tudjuk: a búzaaratás ideje a Kárpát-medencében emberemlékezet óta Péter-Pálkor, tehát június végén kezdődik, ekkor kell a segítség, az állami intervenció, mert ekkor kell a pénz a gázolajra, a tarlóhántásra. A szeptemberi indulás újra a kereskedőnek segít. A főbb termékekre (szemes takarmány, vágósertés, vágómarha stb.) a mezőgazdasági termelési ritmus sajátosságait figyelembe vevő és az adott termékre az adott évre tisztes nyereséget biztosító intervenciós felvásárlási rendszerekre lenne szükség. Az állam intervenciós felvásárlási gyakorlata azonban nem jelentené szükségszerűen azt, hogy itt mindig állami veszteségek keletkeznek. Sajnálatos módon azonban az uniós tagság előtti utolsó költségvetésben az agrárium versenyképességét biztosító megoldásokkal még nyomokban sem találkozunk.
A versenyképesség hiányának egyértelmű jele, hogy a SAPARD 2000. évi keretének kihasználására sem az agrár-, sem a vidékfejlesztési ágban nem érkezett elegendő ajánlat. A gazdák nem tudnak 30 százalékos uniós támogatással gépeket venni, 40 százalékos támogatással épületeket építeni, de a vidéki önkormányzatok is jórészt képtelenek a 75 százalékos uniós támogatás mellé a szükséges 25 százalékos önrészt biztosítani. Ennek tükrében érthető, hogy a hivatalos politika a közelgő waterlooi vereséget miért kísérli meg győzelemként feltüntetni, amikor sikerként, célként tűzi ki azt, hogy 2004-ben ne járjunk rosszabbul, mint 2003-ban. Ahelyett, hogy azt mondaná, hogy 2004-től jelentősen növekedhet az uniós támogatás. A kormány tudja, hogy ez már nincs terítéken, mert a 100 napos populista program lakomaasztalára került az ehhez szükséges önerő, sőt később sincs másra kilátás: a csapdahelyzet az agráriumban ugyanúgy borítékolva van, mint az 1995-ben a feldolgozóipari privatizációk és adókedvezmények esetén. Abban a csapdában már vergődünk, az agrárcsapdába való bepotytyanás még elkerülhető.
A szerző a Kisgazda Polgári Egyesület tagja