Milyen hűvös ez az október. S mennyi ügynök, titkos és titoktalan tiszt, kis besúgó, nagy besúgó. S ki fog végre szót ejteni arról a parasztasszonyról, aki az ’56-os forradalom és szabadságharc leverése után egy papnál szolgált, s mikor beszervezési szándékkal megkereste őt az állambiztonság, értésére adván jövőbeni teendőit, ő nem szólt egy szót se, és nem írt alá semmit se. Csak összecsomagolt, és másnap visszament a falujába.
Nekem ebben a parasztasszonyban testesül meg az igazi mennyei harmónia.
Ezerkilencszázhatvankettő tavaszán Szegeden, kedélyes beszélgetés folyt egy úgynevezett T.-lakáson. Szív-laknak hívták az állambiztonságiak ezt a lakást, el kell ismernünk, az elnevezés több mint frappáns.
Lehet-e kérdés az, hogy ki kit szívatott meg Szegeden, ezerkilencszázhatvankettőben?
Katolikus és református papokat és a szavukra figyelő, majdan tovább tanulni akaró ifjakat és leányokat zaklatott a rendőrség. Szorgalmasan dolgozó ügynökökre volt szükség, akiket megjutalmaztak vagy megfenyegettek, kinél mi használt. Életekről, sorsfordulatokról és elképesztő módon a határozatlanságokról, a megingásokról is vallanak ezek a jegyzőkönyvek. Egy-egy mondat igazi tartalma, lelki és sorsalakító háttere a jegyzőkönyvek bikkfanyelvén is átsüt.
A Kahler Frigyes szerkesztésében nemrég megjelent III/III-as Történelmi olvasókönyv papok megfigyelésének dokumentumait tartalmazza, különös tekintettel az ’56 utáni esztendőkre.
Ez volt tehát „a diktatúra enyhültebb változata”, a Kádár-rendszer megalapozásának ideje. Való igaz, az eszközökben is, a kiszabott büntetések időtartamában is történtek változások. Ami azonban egy jottányit sem változott: az erőszak jelenléte a civil szférában.
Az irodalmi kompozíciójú események ezúttal nem kaptafára készültek.
A pap, akit a „Laurence Olivier” fedőnevű ügynök (éhes disznó lovaggá ütésről álmodik) megfigyelt, azért volt veszélyes a diktatúra számára, mert nagyon szerették a fiatalok. Ahogyan egy rendőr százados megfogalmazta, ezekre a Szegeden és környékén működő egyháziakra jellemző volt, hogy „aknamunkájuk az ifjúság megnyerésére irányul”. Naprakész megfogalmazással mondhatni róluk azt is, hogy a fiatalokat „hazaszeretettel fanatizálták”, de ekkora stílusbravúrt nem illő elorozni.
A jezsuita rendet a kommunista diktatúra idején föloszlatták. Katona Nándor volt jezsuita szerzetes, történetünk idején katolikus segédlelkész, maga köré gyűjtötte a fiatalokat, tanítgatta őket, segített emberi problémáik útvesztőjében eligazodni. Ember volt, Isten szolgája.
A közelébe férkőzött ügynökben azonnal meglátta a zűrös ifjút, aki tele van gátlásokkal, megoldhatatlan szerelmi ügyekkel. Ha voltak is sejtései az állambiztonság gyilkos hálójáról, azt azért nem tudhatta, hogy belügyes rendőrtisztek hada hónapok óta dolgozik az ellene készített operatív terven. Az atyának az ifjú bizonyára csak egy újabb küszködő fiatal volt, akin segíteni kell.
Különös mondatokat őriznek a jegyzőkönyvek. Egy prózai fedőnevű „Szigeti” ügynök is dolgozott a hálózat hálóján, miként vethetnék ki a jókora halra, a volt jezsuita szerzetesre. Jelentésében megörökítette Katona atya lehallgatott szavait. „Ő senkit nem fog kikergetni a gyóntatószékből csak azért, hogy saját magát védje. Ha a munkája azzal jár, hogy ezért börtönt kell viselnie, akkor azt is vállalja, mert ő nem arra tett fogadalmat, hogy minden körülmények között védeni fogja saját magát, hanem arra, hogy a lelkek szolgálatában áll minden körülmények között.” Profánul hangzik, de szinte hálás vagyok a jelentés írójának, amiért ezt a helytállásról szóló jó hírt ilyen pontosan viszszaadta. (Különös nyelvi jelenséget figyeltem meg ezekben a jelentésekben. Az egyébként átlagszinten fogalmazó ügynökök abban az esetben, amikor hibátlan emberi viselkedést adnak vissza, stilárisan sokkal plasztikusabbak, mint amikor érezhetően hazudnak, mellébeszélnek vagy túllihegnek valamit.)
Katona atya körül csak úgy hemzsegtek a föloldozásért esedező ifjú ügynökök, akik gyónás után szorgalmasan írták jelentéseiket, míg össze nem gyűlt elég „terhelő adalék” a letartóztatáshoz. Róla például röpke másfél esztendei hazafias ügynöki tevékenység után gyűltek össze a perbe fogáshoz szükséges adatok.
Különös kapcsolat alakulhatott ki az atya és a szép fedőnevű „Laurence Olivier” közt. Lelki eligazításért esedezik egy ifjú, és közben jegelve tartja a lelkét, nehogy elbukjon. (Pedig már elbukott.) Észnél van – ő legalábbis így hiszi –, jegyzetel és jelent.
Kedves olvasó, még ne rázd az öklödet, hogy a szemét, a hazug jó szóért, vigaszért megy ahhoz, akit aztán bemószerol, följelent – és lecsukat! Még ne háborodj föl, most csak figyelj, próbáld meg velem együtt megérteni a megérthetetlent. Alakíts véleményt, és inkább gondolkodj, mint ítélkezz.
Mert ez a dolgoknak csak a fölszíne.
Az atya körül egyre szorosabb a gyilkos méreggel átitatott háló. Le fogják tartóztatni, börtönbüntetésre ítélik. Annak a jelentése alapján, aki a gyóntatófülkében „legkínzóbb szenvedéseiről” vallott neki. Persze ezeket a „lelki szenvedéseket” a rendőrökkel közösen ötölték ki, valószínűleg óriási röhögések közepette.
Idézzünk a titkosügynöknek szóló eligazításból: „Feladat: (…) keresse föl Katona Nándort a volt jezsuita kápolnában, újból gyónjon meg nála. Majd vesse fel, hogy időközönként az önmegtartóztatás terén problémái vannak.” Külön rendelkeznek az ügynök magatartásáról: „Leghelyesebb, ha loyális” (ez a helyesírási vétség alighanem Loyolai Szent Ignác bosszúja volt) „vagy mérsékelt jobboldali magatartást tanúsít.” Továbbá mondja azt, hogy „a többi országokhoz hasonlóan be kellene vezetni a többpártrendszert, ami az 1948-as években (sic!) volt.”
Az ifjú ügynök körülnéz tehát a tanítványok körében, akik szeretettel és gyanútlanul befogadták őt. Veszélyes éveket írunk: 1959-et, 1960-at, ’61-et. Ügynököcske ül a templomkertben, talán még keresztet is tett a nyakába, és sóhajtozva többpártrendszerért kiált. A szeme sarkából pedig lesi a igazi tanítványokat, azokat, akik őt, a jövevényt szeretettel befogadták. Az igazi hívő fiatalok részéről egyetlen bólintás, egyetlen kósza egyetértő hümmögés elég ahhoz, hogy nevük az ő jelentése nyomán odakerüljön a rendőrtisztek asztalára. S már elindulhat az új akció, az új operatív terv, amelynek a vége lehet börtön, de lehet „csak” meghurcoltatás, lemaradás az egyetemi felvételnél. (Ide idézném a kételkedőknek a tárgyaláshoz készült anyag egy passzusát: „a kihallgatások adta legális lehetőséget felhasználjuk beszervezési jelöltek tanulmányozására, illetve beszervezések végrehajtására. (…) szám alatti lakos érettségi után egyetemen akar tovább tanulni, ezért mindennemű hátrány kilátásba helyezése megfontolásra készteti”.)
„Laurence Olivier” – nomen est omen – igen tehetségesnek bizonyul. Ráállítják rögvest egy másik papra is, Kovács Imre lelkészre. Róla is készíti a jelentéseket. Az egyik így kezdődik: „1959. április 26-án délelőtt 9 órakor ott voltam a rókusi templom sekrestyéjénél. A templom mögötti kertben találkoztam Kovács Imre tisztelendővel. A beszédeit tanulta. Szívélyesen üdvözölt, majd rám támadt, hogy miért nem öltözök fel vastagabban, így megfázok. (sic)”
Amikor ideértem az olvasásban, letettem a dokumentumkötetet. Én ettől a pillanattól kezdve az ügynököt sajnáltam.
Mert ott Szegeden két ember állt néhány méterre egymástól. Az egyiknek hite volt és tartása. Szerették a fiatalok, figyelték a szavait. Föl tudta lelkesíteni őket.
A másiknak nem volt semmije. Se tartása, se hite, se jelleme. Feladata sem volt, mert hát le-het-e munkának vagy feladatnak nevezni azt, amit ő végzett?
Áll az ügynök a templom mögötti kertben. Hűvös a reggel, átjárja a hideg. Vékony a kabátja. Éppen távozni készül attól, akit elárul. Még van ideje tízig. Akkor majd beül a nagymisére, figyelni és jelenteni. Az atya, akit elárulnak, nyugodt. Nem fázik. Már tud az elárultatásról. Talán Márk evangéliumára gondol: „Mert törvényszékeknek adnak át titeket”. Csak az anyák szólnak így gyerekeik után, ha „vékonyan” öltöztek. „Sálat is vegyél!” Csak egy lelkész „támad rá” az őt megfigyelő ügynök-ifjoncra: „öltözz föl rendesen, fiam!” Jobbfajta ügynöknek egy ilyen atyai féltés után az élettől is elmenne a kedve, nem csak a jelentésírástól.
Katona Nándor atyának már szaglik valami. Amikor barátját a szomszéd faluban letartóztatják, összeáll neki a kép. Túl gyakran kereste föl őket ez az ifjú. Túl figyelmesen hallgatta a szavukat.
De mit tehet a megfigyelt? Küldje el az ifjút? Akkor mást küldenek a nyakára. Róla legalább tudja, hogy besúgó. Reménytelen eset? Létezhet-e egy Krisztusban hívő, igazi pap számára reménytelen eset? Miközben tehát pontosan tudja, hogy mindenekelőtt önmagát kellene védenie, érzi, hogy legelsősorban ezt a lelket kellene megmenteni.
Lesz-e rá módja?
A lelki problémáival ráakaszkodó ifjú gátlástalan. Hiszen még a gyóntatófülkébe is képes beülni. Hazudozik, csak hogy kapcsolatban maradhasson vele. K. Nándor hallgatja a gyónást, és megpróbál úgy tenni, mintha elhinné a hamis vallomást. S talán próbálja elhessegetni szeme elől a börtön Júdás-ablakának képét. Megpróbál nem gondolni rá, hogy a fülke rácsozata mögött az ifjú titkosügynök azon mesterkedik, hogy őt egy másik rács mögé juttassa.
Gondolnánk-e, hogy ennek a nagyszerű embernek e rettenetes lelki nyomás alatt még humora is volt? Ha nem papról írnék, azt mondanám, démonikus humorérzéke lehetett. Katona Nándor ugyanis úgy döntött, hogy megtréfálja az állambiztonságot. Mielőtt a kihallgatótisztek karmaiba kerül, egy kicsit megdolgoztatja őket.
Feladatot ad az ügynöknek. Házi feladatot. Arról irat vele dolgozatot, hogy mit jelent jellemesnek lenni. És a gyóntatófülkébe besompolygó, magát vallásosnak tettető, valójában az állambiztonság tenyeréből evő ifjoncnak muszáj válaszolnia, mert különben lebukik. A lebukott ügynök pedig az állambiztonság szabályai szerint a használt gatya analógiájára lecserélendő. És az állambiztonsági fióka – magában talán átkozódva – aktatáskájába gyűrte a pap kérdéseit.
Vitte a házi feladatot.
Nosza, összeültek Szegeden a Katona Nándor atya lecsukatására fölesküdött állambiztonságiak. Bosszankodtak ugyan, mert szívesebben nézegettek volna valami igazi bűnjelet: mondjuk XII. Pius pápa pásztori körlevelének gépelt példányát. (Később megszerzik ezt is, a perben bűnjel lesz.) De egyelőre bűnjel helyett házi feladatot kaptak! Megoldjuk, mondhatták, nálunk a szakértelem. Egy kommunista előtt nincs akadály. Válaszaikon lehet csemegézni még negyven év elteltével is.
„Jellemes ember – jellemtelen ember.
Jellemes az az ember, aki minden körülmények között ragaszkodik eredeti meggyőződéséhez, a szerint él, gondolkodik él és cselekszik. Tehát szerintem a jellemesség az ember elveihez való ragaszkodását jelenti. Hangsúlyozom, hogy jellemes ember lehet vallásos és nem vallásos ember egyaránt.” Szép válasz. Tetszeni fog ennek a lüke atyának, vihorászhattak az állambiztonságiak a jól megoldott házi feladaton.
Nekünk pedig eszünkbe jut Koestler halhatatlan regénye, a Sötétség délben, midőn Rubasov, alias Buharin a cvikkerével átkopog egy „reakciós” rabtárshoz, ezt közölvén: „Kapitulálok.” Mire a rabtárs: „Inkább a kötél. Nem maradt magában egy fikarcnyi becsület sem?” Rubasov: „Nem ugyanazt értjük becsületen.” Rabtárs: „Becsület az, ha valaki a meggyőződéséért él s hal.” Rubasov: „Becsület az, ha valaki önzetlen és hasznos életet él.” Rabtárs: „A becsület nem hasznosság, hanem tisztesség dolga.” Rubasov: „Mi a tisztesség?” Rabtárs: „Azt a maga fajtája sohasem fogja megérteni.” Rubasov-Buharin ekkor letette a cvikkerét a priccsre, és beszüntette a morzézást.
Nos, két dolog is feltűnik itt nekünk. Egyfelől az, hogy a becsület és a jellem meghatározásánál az ügynök elfogadta azokat az ősi toposzokat, amelyeket a különböző vallások alapjain, de a zsidó-keresztény kultúrában különösképpen a civilizált társadalmak megfogalmaznak. Tipikus kommunista attitűd: ha rejtőzködöm, akkor minden állandó érték megfogalmazásához ellenfeleim nyelvi arzenáljához fordulok. És amint nyílt lehetek, mindezt megtagadom. Hogy ez cinizmus? Na és?
De lássuk tovább az ügynök házi feladatát: ezt írja a modern, vallásos fiatalról: „Feltétlenül vigyáznia kell, hogy látszólag ne legyen »különc«, ne üssön el a társaság többi tagjától.” Pszichológusi végzettség nélkül is beláthatjuk, itt az ügynök a freudi elszólás tipikus esetét produkálta: önmagáról írt. Valójában ő volt az, akinek feltétlenül vigyáznia kellett, hogy ne üssön el a megfigyelt gyülekezet többi tagjától… Nem pusztán fogalmazási ügyetlenség itt a „látszólag” beiktatása, mert ezzel a rejtőzködésről szóló állítás duplázódik meg. S ez a legárulkodóbb! Hiszen minden ügynök főállású skizofrén.
Aztán ismét kibújik a szög a zsákból, az ügynök agresszivitása szembeszökő: „Tulajdonképpen ki a felebarát? Vajon felebarát-e az az embertárs, aki éppen vallásos beállítottságom miatt rosszakaróm!!!?…” Nem csak a három felkiáltójel beszél önmagáért. A mondat dikciója az, ami teljesen idegen egy hívőtől. Helyettesítsük be az ügynök kérdését kommunista hitének megfelelő szavakkal, például így: „Vajon embernek kell-e tekintenem azt, aki az én kommunista beállítottságom miatt rosszakaróm?”
Katona atya a jó eszével már a tónusból is sejthette, hogy a gyóntatószékben nem egy bűneitől szabadulni akaró fiatal ül, hanem a potenciális börtönőr.
Az állambiztonság már érzi a vérszagot. Nem bír magával: beszereltet egy 3/e rendszabályt. Kénytelen vagyok az olvasónak elárulni, hogy számomra sem oldódott meg könnyen a nyelvi rejtély, miként lehet rendszabályt szerelni, de már utánaolvastam: a lehallgatókészüléket nevezte így a belügy.
Oszlik a homály. Kérnék mindenkit, aki olvas, elevenítse föl azon egyetemi, munkahelyi emlékeit, midőn megdöbbent egyesek rettentő bátorságán, rendszerbíráló elszántságán, és nem értette, hogyhogy ezeknek a nagyhangúaknak soha semmi bajuk nem lett, míg mások, akik épp csak egy keserű mondatot mondtak, már másnap a pártbizottságon találták magukat.
Novellisztikus részlet a nagytehetségű Olivier jelentéséből, 1962-ből: Katona Nándort meglátogatta egy ifjú joghallgató, akit az atya így fogadott: „Régen voltál nálam Sz.-kám. Csodálkoztam is, hogy miért nem jössz.” A joghallgató így válaszol: „Nem tudtam jönni, atya, kérem. Készültem a vizsgákra.” Mire az atya – aki egyre rokonszenvesebb nekem, mert szembe mer szállni az összes démonnal – így válaszolt: „Nem baj, megértem, hogy a tanulás fontos, de azt gondoltam magamban, majd jönne ez a rossz fiú pontosan, ha küldenék az ávósok, akkor nem maradna el sokáig.” Hát ez több mint gyönyörű! Ez még a sálnál is jobban melegíthette az ügynököt.
Hát nem ezt hívják úgy, hogy civil kurázsi? Ez egy magában bízó ember bátorsága. Olyan ember bátorsága, aki tudja, hogy tárgyalás és valószínűleg börtön vár rá, mégsem gyáva. Olyan ember bátorsága, aki nem a pillanat embere. Olyan ember bátorsága, aki hittel esküdött föl mindarra, ami számára szent, és tudja, őrajta is múlik, hogy ez a szentség meg tud-e maradni.
Kedves olvasó, még ne sajnáld Katona Nándor atyát, Kovács Imre lelkészt se sajnáld: ne tartsd őket, kérlek, baleknak a „meg ne fázz, fiam”-ja miatt, mert a végén oda jutunk, hogy minden, ami jóság, balekség, és akkor minden anya balek.
Ne sajnáld ezeket a papokat, akik tették a dolgukat, mint annyian ebben az országban, akikről a legkevesebbet hallani. Még akkor se sajnáld őket, ha tudod: perbefogás, börtönbüntetés várt reájuk. Te mégse őket sajnáld. Nincs hozzá jogod: hajts inkább fejet előttük.
Mert az ő nevüket megismerve büszkék vagyunk ember voltunkra. És sírjukra ismeretlenül is odatennénk egy virágot.
A szerző irodalmi szerkesztő
origo.hu
Menczer Tamás: Elég bátor vagy, Peti? - videó
