Összefogást, de kivel és hogyan?

Legutóbbi vidéki utam alkalmával egy általam nagyra becsült kisgazda barátom megosztotta velem tépelődését. Az rendben van, érvelt, hogy már mindenki, aki íróeszközhöz, papírhoz és nyilvánossághoz jutott, leírta, meg is indokolta, hogy miként és miért veszítettük el mi, kisgazdák mind a két idei választást. Jóhiszeműen felhívták a figyelmünket arra, hogy bizony megbízhatatlan népség vagyunk, mert hol elmegyünk szavazni, hol nem, ahogy azt kisgazdakedvünk diktálja. Tudod, barátom, folytatta, üsse kő, tudomásul vesszük, hogy a magyar ember már csak olyan, hogy bűnbak nélkül csatát nem szokott veszíteni. Induljunk ki abból: a felelőst megtalálták, így hát végképp itt az ideje annak, hogy közös egyetértéssel a jobb folytatás lehetőségét elkezdjük keresni. Olyan megoldást próbáljunk találni, amely azt ígéri, hogy a következő választás után már nem bűnbakra kell vadásznunk, hanem közösen és felhőtlenül örülhetünk a sikernek. Barátom gondolatait fogadjuk el kiindulásként, és szóljunk az összefogásról, a közös politikai erő megteremtéséről, az egységesen megjelenő polgári oldalról.
Az összefogás – ez a szép magyar szó – hovatovább maga lett a mindent megoldó varázsszavunk. Mondogatjuk, ismételgetjük, és ettől azt várjuk, hogy a csoda, a tényleges összefogás majd csak megszületik. Mindeközben furcsa dolgok történnek körülöttünk, a sokat hangoztatott kívánalommal ellentétes jelenségek szaporodnak. Ahogyan távolodunk a választásoktól, mintha időarányosan növekedne, dagadna a kis pártok mellénye. A következő választás még távolinak látszik, emiatt némelyek abban az illúzióban ringatják magukat, hogy az a bizonyos ötszázalékos parlamenti küszöb nem is olyan magas. Ha teljesül a vágyott öt százalék, akkor mind bejutunk a parlamentbe, mármint mind a tízen, a szűk mag, de akár tizenketten is lehetünk, gondolják. Persze a kétség mindig ott ólálkodik, még az is előfordulhat, hogy az egy százalékot is csak alulról lehet méregetni. Akkor elő lehet venni a régi receptet, a bűnbakkeresést és az újabb reménykedést.
Meggyőződésem: minden összefogási kísérletnek azzal kell kezdődnie, hogy a polgári oldalon lévő pártok és politikai szervezetek józannak maradt politikusai őszintén felmérik saját lehetőségeiket, milyen és mekkora biztos választói támogatásra számíthatnak, mekkora politikai erőt tudnak az összefogásba vinni. Miként mondtam: őszintén és reálisan kell ezt az erőfelmérést elvégezni. Kerüljük el végre a bolhaeffektust, tehát Mikszáth Kálmán után szabadon: ne köhögjön az a bolha, ha tüdeje nincsen. A kezdet persze nehéz, mert a hazai bolha már csak olyan, hogy a gyenge tüdőt minden más bolhánál észreveszi ugyan, ám a sajátját vasból lévőnek gondolja. A polgári oldal lehetőségeinek felmérése arra kényszerít, hogy ki merjem mondani: nem hiszek, nem hihetek a pártok uniójában. Formálisan persze lehet pártuniót kötni, szabályokat megállapítani és elfogadni, teljes öszszefogást ígérni. Ez a nagy akarat akár sokáig is eltarthat, mondjuk a következő választás kiírásáig. De csak addig! Mert az esedékes választást kötelezően megelőzi a képviselőjelöltek kiválasztásának időszaka. Nálunk sajnos az a természetes, hogy csak és kizárólag a mi kutyánk kölyke lehet a legalkalmasabb, vele lehet nyerni, minden más jelölt csak kudarcot hozhat. Meglátásom szerint ekkor, ennél a pontnál ér véget a pártunió, a korábbi fogadkozásokat megsemmisíti a széthúzás.
Ezért a polgári oldal szövetségét és így a sikeres választási szereplést csak egy egységes nemzeti polgári pártban lehet biztosítani. A helyi szervezetektől a megyéken keresztül az országos vezetésig az egységnek mindenhol jelen kell lennie. Ebben a szövetségi pártban kell a saját erejét és lehetőségét biztosítani és megmutatni a kereszténydemokráciának, a nemzeti liberalizmusnak, a kisgazda tömegeknek, az MDF-gondolatnak. Ennek a szövetségi pártnak, polgári összefogásnak igazi meghatározó ereje, kohéziója képességei alapján a Fidesz-Magyar Polgári Párt lehet. Nem szabad szégyellnünk kimondani, a Fidesz nélkül minden összefogás a törpék gyülekezete marad. A Fidesz az áprilisi választáson elérte lehetőségeinek határát. Az eddig zárt vezetési rendszer, a helyi szervezetek tudatos bezárkózása, a klubszellem változatlan fenntartása már nem növekedést, hanem óhatatlanul a társadalmi támogatás csökkenését hozza magával. A változás tehát a Fidesznél is elkerülhetetlen. A legnehezebb döntést neki kell meghoznia. Vállalja-e a sokféle bizonytalanságot is magában hordozó összefogó és kiegyenlítő erő szerepét, és ezzel ismét kormányzó erővé válhat, vagy hosszabb távon is megelégszik a legnagyobb ellenzéki párt biztosnak látszó pozíciójával. A döntés nehéz és sorsfordító. Ugyanakkor ha a Fidesz vezetői reálisan és az ország érdekében, a nemzeti érdekek figyelembevételével hozzák meg döntésüket, akkor az ismételt kormányerővé válás alapjai teljességgel adottak. A Fidesz már ma is sokszínű, mert a szűk tagságon belül is jelen vannak a néha a szélsőségekig menő liberálisok, az elkötelezett keresztények, az MDF legjobb gondolatainak folytatói, és a frakcióban hitünk szerint mostani teljes erejükkel jelen vannak a kisgazdák is. Az alapok tehát erősek, kikezdhetetlenek.
Okkal és joggal lehet megkérdezni: mi lesz a szövetségen kívül rekedőkkel? Nekik jó szerencsét kell kívánnunk és sok-sok hitet és bizodalmat, ha nem érik el az öt százalékot, még megcélozhatják az állami támogatást jelentő egy százalékot. A polgári összefogás a kimaradók nélkül is elég erős ahhoz, hogy a következő választáson megbízást kapjon a választóktól a keresztény-nemzeti-polgári Magyarország továbbépítésére.
A szerző a Kisgazda Polgári Egyesület elnöke