Sebesség

Mindhárom mai élethelyzetre illik az alábbi regényrészlet bizonyos W. Steinberg kötetéből: „Griesbühl újból ráhajtott az autópályára, és keményen rálépett a gázra. – A másik úton legalább egy órát vesztettünk volna! – mondta diadalmasan az eszeveszett száguldás miatt kissé ideges rendőrfelügyelőnek. Az hallgatott, és igyekezett összeszedni magát. Amikor már valamelyest megnyugodott, csendesen megkérdezte fiatal kollégájától: – No és mit nyer azzal, ha nem veszít egy órát?!”
1. Autóval utazunk az Addisz-Abeba–Gambela útvonalon. Magas hegyek között emelkedik, lejt az út, mintha libikókán ülnénk, egyszer fel, máskor le, a táj lenyűgöző. A fenséges, vad szépség túltesz mindenen. A levegő a nagy tengerszint feletti magasságban kristálytiszta. Délelőtt van. A fény olyan erős, hogy szinte vakít. Ami különös és meglepő, sehol egy másik autó, sehol egy élőlény. Néha azonban feltűnik egy gyerek, és az út szélén tojást árul.
Egyszer csak a nagykövet előrehajol a sofőrhöz, és angolul azt mondja neki:
– Menj lassabban!
Talán azt akarja, gondolom, hogy jobban rögzíthessem magamban, ami egy ilyen autóút során összekuszálódik az utasban, de tévedek. Felvilágosítása lehűt és elborzaszt.
– Etiópia-szerte nemegyszer előfordul – mondja –, hogy olyan utakon, ahol nem nagy a forgalom, a bokrok mögül gyereket hajítanak az autók elé, s aztán beperlik az autótulajdonost. Az így remélt pénzből akarnak jobb körülményeket elérni, és felnevelni a többi gyereket.
Az életben azt a legnehezebb megtanulni, hogy melyik hídon keljünk át és melyik hidat égessük fel.
2. Autóval utazunk San Diegóból Los Angeles felé. Még bennem zakatol néhány Márai-sor, aki, tudvalévő, hogy itt búcsúzott el az élettől. Naplójában arról ír, hogy sétaidőben a park pázsitján vagy az óceánparton madarakat etet. „A feketerigók és izmos, fehér sirályok mintha már ismernének: előőrsök közelednek, és amikor eldobom az első morzsát, felrebbennek a viharszürke madárrajok, keringenek, lecsapnak, óvatosan visszavonulnak, majd megint előretörnek…”
Mint a mexikói szülők vagy gyerekeik, akik éjjel és nappal jönnek a közeli határon át. A hatóságoknak sok fejtörést okoz, mitévők legyenek. „Áradásuk – írja Márai –, a természeti erő megnyilvánulása, ahogy a sivatag, a dzsungel, az óceán áradása ellen nincs védekezés.”
Egy rövid szakaszon tábla figyelmezteti a száguldó autósokat: Vigyázat, emberveszély!, merthogy bármikor átszaladhatnak a járművek között. A háromszögletű táblán a tolték, azték ivadékok utódai, anya és gyermek kéz a kézben. Mintha szarvasveszélyre szólna a figyelmeztető tábla Tata környékén.
Az élet tiltó és figyelmeztető táblák sorozata és – zsákutca?
3. Az édesanya öngyilkosságot fontolgatott. Az életkapu számára is becsukódni látszott, mert saját hibájából elvesztette a két kis gyermekét a Boglár–Kaposvár útvonalon. Autóbaleset volt. Gyászolt a család, a falu. Az anyának a túlélők fájdalma jutott, az a fajta fájdalom, amitől az emberi képzelet talán leginkább fél, s riadva hátrál. Nem segített sem a lélek ereje, sem az ima.
S ebből az iszonyatos stációból oly módon menekült meg mégis, hogy újra áldott állapotba került. Amikor baráti kötődés révén felkerestük, színes ruhában villant elénk. Frissen, üdén, bájosan lépkedett, mosolya mondhatatlan elragadtatás volt, mozdulata csupa méltóság és báj. Kitárt karokkal repült felénk.
– Újra élek! – mondta. – Életet hordok a szívem alatt. – És alig szűnő zokogásban tört ki.
Mahatma Gandhi indiai politikus mondta volt: „Az élet azért többől áll, mint csupán abból, hogy fokozzuk a sebességet.”