A magunkba fordulás ideje

Télidőn az ember magába húzódik. Könynyebben megy ez, ha fokozatosan süllyed a hőmérséklet; s nehezebben, ha a fagy váratlanul, egyik napról a másikra áll be. Az elhúzódó őszben sokáig hihetjük, hogy soha nem jön el a fagy, s ha elkerülhetetlenül be is következik, talán megmarad a talaj mentén és nem hatol el a test és a föld mélyebb rétegeibe. Talán örökös őszben reménykedünk, noha tudjuk, szükségünk van a fagyra; szükség van arra a magunkba húzódásra, amely mintha a természet mozgását követné, vagy az ébrenlét és az álom megszokott és kellő ritmusát, amelyben alkalom támad arra is, hogy kifelé tekintve mérjük fel a környező világot, és arra is, hogy befelé nézzünk. A kitekintés és befelé fordulás e váltakozása jelen van akár egyetlen szempillantásban is; ahogyan körbenézünk a hegytető körül elterülő tájon, ahogyan tekintetünk mihamar visszatér közvetlen környezetünkhöz, úgy járja be évről évre a gondolkodás is a kitágulás és az összehúzódás periódusait.
A tél legmélyebb pontja a legszorosabb összehúzódásé. Akár mély a fagy odakinn, akár a decemberi ősz napja világít, a megrövidült nappali idő arra késztet, hogy mindinkább befelé nézzünk. Nem anynyira magunkkal foglalkozunk ilyenkor, mint inkább azzal, hogy van hova visszahúzódnunk; a belső világ meghittsége vonz, a gondolatok centripetális mozgása, amelyet követve újra megtanuljuk mindazt, amit a nyár és az ősz fénye elfeledtet: befelé is lehet élni, miként a lombjukat vesztett fák a kéreg holtnak tetsző redői alatt, a gyökerek világát keresve, amelyben mintha egy belső nap fénye világítana; ez a mi napunk, amely a belsőnkben világít. Melege másféle, mint a kinti napfényé; mélyebben izzó, sugarait önmagába visszafordító, nyugodt és egyenletes hevület, amely alkalmat ad a tűnődésre mindarról, amire aligha gondoltunk a nyári nap szétterülő ragyogásában.
A karácsonyi ünnep e belső világosságé; a fák gyökerei közé szakadt napé, amely a megfagyott föld felszínéről nézve szinte láthatatlan; amely kívülről csak holt tömeget mutat, és befelé él, egyre mélyebben elmerülve ebben a bensőségben. Az, hogy a fény születése e bensőségben történik meg, régi és maradandó tapasztalat. Történeti valósága csupán vetülete annak, ami e tapasztalatban feltárul, hiszen semmi sem lehet igazán valóságos, ami merő historikum. A legbelül megszülető fény védelmet kíván; s a kellő biztonságot a befelé fordulás adja, amely hátat fordít a külső fagyhalálnak s mindannak, ami a téli időszakkal együtt jár; hátat fordít tehát a külsőt uraló hazugságnak, a félrevezetésnek, a rágalom és a káromlás megújuló támadásának, ezektől menekülve csak a belső világosságra figyel, hogy megóvja a külvilág viharától.
Az elmúlt nyár mélyen belenyúlt az őszbe; s az ősz elért szinte a tél közepéig. Még novemberben is bimbót hajtott a rózsa, s a körömvirág csak az első decemberi fagyban ébredt rá arra, hogy a virágzás ideje már valóban véget ért. S jól volt ez így: megtapasztalhattuk, milyen a nyári verőfény szétterülő szabadságának élménye, láttuk, hogy lehet félelem nélkül is élni, elfogulatlanul körültekinteni azon, ami valóban létezik, látni a fény és az árnyék éles kontúrjait, és megélni, hogy mindaz, amiről sokan már-már maguk is elhitték, hogy lehetetlen, e verőfényben mégis lehetséges, mert lehetséges volt őszintén élni. Ez a verőfény nem fenyegetett senkit: nem üzent háborút senkinek, nem esküdött össze mások ellenében, nem hazudott és nem vádolt, nem rágalmazott és nem káromolt, nem kívánta ellenfele vesztét, hanem inkább valódi gyarapodását, nem a maga hasznát kereste, hanem azokét, akiket válogatás nélkül beterített a nyári fény. S noha más évadok csak rövid ideig, olykor csak néhány napig láthatták ezt a fajta világosságot, nekünk megadatott, hogy egy teljes évszakon át szemlélhessük.
Valamiképpen előre tudhattuk, hogy ez a rendkívüli nyár, amelynek tavasza oly tüneményes volt, nem húzódhat a végtelenbe. Már a nyáridőt is súlyos viharok szabdalták, és a verőfény éles sávjai mögött minduntalan fölsejlett valami alig-alig megnevezhető fenyegetés. Névtelenül készülődött, mert elhittük, hogy névtelen, arctalanul, mert álarcok mögé húzódott vissza, szinte észrevétlen, mert a tavasz kitörésekor maga is úgy tett, mintha télies lényegét levetkőzve tavasszá akart volna válni. Úgy tűnt, feladja a tél fojtogató kegyetlenségét, lemond arról, hogy ártatlanokkal végezzen és még ártatlanabbakon álljon boszszút, hogy széttörje azt, ami növekvésnek indul, megakassza a fellazult föld felszínén szétáramló patakok folyását, úgy tűnt tehát, hogy feladja voltaképpeni lényegét és valami mássá változik.
A sejtés, hogy ez nem lehetséges, beigazolódott. Ma már itt állunk a télben, amely talán maga is másképpen akart volna kibontakozni, de egyszer a pusztítás útjára lépvén már kényszer alatt áll: saját elvakultságának kényszere alatt. E kényszer ma szorongatóbb, mint valaha, havat nem hoz, amely a fagy ellen védené a földet, csak a dér és a jég szálkáit képes szétteríteni úton és ágon. Virágot nem tűr, mert a télnek nincs virága, gyümölcsöt nem hoz, mert a télnek nincs gyümölcse, lombot nem sarjaszt, mert a tél lombtalan, meztelen, meddő. Mindehelyett van akarata, amely egyetlen célt lát maga előtt: a lehetőleg teljes fagyhalálét. Ha valaha azt is ígérte, hogy téli mivolta ellenére nem állja útját a fénynek, ma már úgy véli, hogy még az a fagy sem volt elég mély, amelybe szinte minden belepusztult, ma még mélyebb fagyot akar, s nem pusztán azért, hogy uralkodjék, hanem azért, mert nincs más választása. Ez a tél egy nagyobb tél akarata alatt áll és azt követi, ez a sötétség egy nagyobb sötétség árnyéka csupán, és abból táplálkozik, ez a hazugság, amely már a legcsekélyebb látszatra sem ügyel, egy mindent átható tévely szilánkja csak, amely úgy hiszi, végképp leszámolhat az igazsággal.
Erre a felismerésre az egyetlen méltóságteljes válasz nem lehet más, mint a valódi és egyre mélyebb, hosszú tűrés: az igazi tolerancia. E tolerancia nem egyszerűen eltűr, hanem elvisel, s nem is csupán elvisel, hanem elhordoz. Magára veszi a névtelen eredetű rágalmakat, elviseli a fagyot, amely minden életnek véget akar vetni, s elhordozza a káromlást, amely a külső nap eltakarásával azt akarja állítani, hogy egyszer s mindenkorra vége a világosságnak. Ez a gesztus nemcsak azt tagadja, hogy volna világosság, hanem a valódi világosságot sötétségnek mondja. Még arra sem szorul, hogy önmagát állítsa fénynek, már megelégszik azzal, hogy megüzeni a fény végső elvesztét, és minden erővel azon van, hogy a helyére állított mesterséges világítást fogadjuk el voltaképpeni fényként.
Karácsonytájt tudható, semmilyen művi fény nem pótolhatja a valódit. Karácsonytájt tudható, hogy a világosság, amely mintha egyszer s mindenkorra véget ért volna, csíraként ismét formálódásnak indult. Karácsonytájt a kezdeti bizonytalanságból rendíthetetlen bizonyosság lesz, amely akkor is kiviláglik, ha a belső nap fényét neonlámpák homályosítják el, akkor is, ha a boldogságot üzenő szavak mögött a boldogtalanság akarata húzódik meg, amely mindenképpen hozzá akar férni ahhoz, ami voltaképpen hozzáférhetetlen, hiszen a világosság, amely a téli szorongattatás mélyén megszületik, lényege szerint érinthetetlen. Kezet emelni csak rám lehet vagy rád, vagy valaki másra; elnémítani, betiltani, letörni és felmorzsolni csak azt lehet, aki és ami fogható, maga a fény azonban foghatatlan, elnémíthatatlan, betilthatatlan, letörhetetlen és felmorzsolhatatlan.
A tél, amelybe készülődünk, újra megtanítja nekünk, amit már-már elfeledtünk. Mert túl gyorsan felejteni e hosszú nyár alatt szinte lényegünk lett. Elfeledkeztünk először is magunkról, vagyis arról, hogy voltaképpen kik vagyunk: esendő emberi lények vagyunk. Elfeledkeztünk másodszor arról, honnan jöttünk. Arról tehát, hogy egy eladdig ismeretlen téli világból jöttünk. Elfeledkeztünk harmadszor arról, merre kell haladnunk, hogy nem elég a fény szabadságát szeretni, hanem védeni is kell szívvel és joggal. Elfeledkeztünk negyedszer arról, hogy az a fény, amely osztályrészünkül jutott, nem végtelen, hanem minden oldalról árnyék veszi körül, s különösen a rákövetkező tél előrevetett árnyéka fenyegeti, amely oly élesen hasított bele újra meg újra az elmúlt nyáridőbe. S végül elfeledkeztünk arról, hogy a külső világosság csak halvány mása az igazinak, amelyhez mindenkor folyamodhatunk.
E télnek, amely előttünk áll, fel kell idéznie mindezt, s a karácsonytájt fénylően megjelenő belső világosság által rá kell vezetnie mindarra, amit elfelejteni szinte szenvedélyünk. Erre való a tél: hogy magunkba forduljunk, hogy újra kezdjük a tanulást, hogy ismerkedjünk azzal, ami a karácsonyi világosságban kifejeződik, hogy jobban megismerjük önmagunkat és a másikat, magunkra és egymásra utaltságunkat. Mert ez a mostani tél tartósabbnak ígérkezik a tavalyinál. Nap mint nap látni, amint lépésről lépésre haladva merülünk alá ebben a decemberi sötétségben, amely, ha csak rajta múlna, örökké megmaradna. Ha csak magán a sötétségen múlna, örökös télbe fordulna az idő, és a föld, amely ma még csak felszínén fagyott át, jéggé válna a magmáig hatolóan. S ha csak e torokszorító elsötétedés merő akaratán múlna, Ráchel siralma sem érhetne véget Arany János költeményében, s gyászának legmélyén maga Ráchel sem szólalhatna meg e szavakkal:
Hah, de mily panasz, hogy e kor méhe meddő! / Íme, látok, látok… megnyílt a jövendő / Távolban, közelben: / Kiről annyi jósnak zenge ihlett szája, / Megszületett, érzem, Júdának királya / Kicsiny Bethlehemben!