A Seuso-kincs (I. rész)

Régen tudom, hogy egy kicsit jobban végig kell gondolni 1954. július 4-ét. Nem igazán hiszem, hogy első hallásra e nap jelentését rögtön megértjük. Nagy Imre van kormányon; Kádár még börtönben, két és fél hét múlva engedik ki, s jön a rehabilitációja. Alig három hónapja, hogy Péter Gábort életfogytiglanra ítélték; éppen előző nap váltották le a Szabad Nép főszerkesztőjét, Betlen Oszkárt; egy ifjú, akit történetesen Horn Gyulának hívnak, másnapi, 22. születésnapjára készülődik. Most jelent meg Rákosi Mátyás Építjük a nép országát című beszéd- és cikkgyűjteménye; a statisztikai hivatal szerint 1954-ben 2106 személy utazott be hazánkba és 146 fő utazott ki külföldre.

Miért vesztett az Aranycsapat?

Kicsit elszaladtunk. Szóval 1954. július 4. Bern. A döntő. Az Aranycsapat vesztett, az a gárda, amelyik előtte három évig verhetetlen volt, olimpiát nyert, és megverte az angolokat először a saját hazájukban. A sokat feltett kérdés: miért vesztettünk? Tudom, a katonazenekar késő éjjelig fújta a szálloda előtt. Tudom, Puskás sérült volt, tudom, Cziborral jobbszélsőt játszatott Sebes Gusztáv, meg az eső is esett. Vagy talán túl biztosak voltunk a győzelemben, hisz minden szaklap, bukméker, aki a vb esélyeivel foglalkozott, magasan minket nevezett meg győztesnek. Olyan biztosak voltunk a győzelemben, hogy itthon már ácsolták a színpadot az ünneplő nagygyűlésre. Nem vettük komolyan a bölcs tanácsokat, hiába vagyunk jobbak, hiába vertük végig a fél világot, egy világbajnokságnak saját hangulata, saját törvényei és meglepő meccsei is vannak. És ott vannak még a bírók is, akik hol lefújnak egy gólt, hol meg befújnak egyet. Mindez elegendő ok? Ki tudja, negyvennyolc éve keressük és keresik, akiket illet, az igazi okot.
Én azonban csak nemrég értettem meg, hogy miért veszítettük el a döntőt. Mert a németeknek ez létkérdés volt. Nekik ez volt ’45 óta az első kitörési pont, a nagy bessz óta az első hossz. Egy ország, amelyet kilenc éve legyőztek, itt győzhetett először újra. Ez volt az első esély, ahol azt mondhatta a világ: no lám, tudnak ezek úgy is győzni, hogy más országok nem pusztulnak bele. A német népnek ez adta vissza a hitet, hogy lehetnek még valakik. Ez szabadította ki őket a karanténból. Nekik erre a győzelemre nagyobb szükségük volt, mint nekünk.
Kocsisnál, Hidegkutinál, Bozsiknál és Puskásnál senki nem tudott abban az időben jobban focizni. Ha ma egy ilyen lenne egy csapatban, nem négy, dollármilliókat fizetnének érte. Mégis vesztettünk. Mert a mieink nem a nemzetért harcoltak. Rákosiért nem kellett meghalni a pályán, a nejlonharisnyák már a kofferben voltak. Ez az egész Aranycsapat egy kellemes, nagy buli volt, de nem volt nemzeti létkérdés. Ez csak Fritz Walteréknak volt az. Nem tudom, ki volt családilag és hová tartozott politikailag Sepp Herberger, a német szövetségi kapitány, de tudom, ki volt Sebes Gusztáv. Egy régi kommunista família egyik tagja, aki lehet, hogy kiváló szakember volt (bár Puskás Öcsit én is tudnám instruálni), de sosem lehetett volna a posztján, ha nem lett volna ortodox kommunista. Sepp Herbergernek egy lépés előnye volt. Ők addigra már elvesztették azt a háborút, amit a Sebesek előbb ’56-ban, majd másodszor 1990-ben. Herbergernek már nem kellett jelenteni a Führernek, neki vissza kellett szerezni a megtépázott és elvesztett német dicsőséget, s ez volt az a plusz, amivel Hidegkutiék nem rendelkeztek. Ezért nyertek ők, a gyengébbek, s ezért vesztettünk mi, a világ akkor legjobb csapata. Bennük megvolt, de belőlünk hiányzott az a plusz, a végtelenség akarása.
Rosszkor ért minket az a döntő. ’90-ben megnyertük volna. Érzelmileg, de addigra elfelejtettünk focizni. Mint ahogy mást is.
Negyvennégy évvel mai időszámításunk előtt, amelyet valamely irracionális okból még mindig úgy jelölünk, ahogy azt sehol a világon, mert mindenhol before Christ mondanak és after Christ, csak mi ragaszkodunk makacsul a ránk ragasztott ateista maszlag megjelöléshez, hogy i. e., azaz időszámításunk előtt és i. sz., azaz időszámításunk szerint. Mert Krisztus nem létezett azok szerint, akiknek jogukban állt a naptárt is megdolgozni. (Posztkommunista gyerekbetegség – vélnénk, pedig a normalitás hiánya többet jelez. Többek között ez a két kifejezés, illetve annak hiánya mindennél jobban kifejezi idei választási eredményeinket. Hogy miért? Hát ezért. Ha azt mondjuk Kr. előtt helyett, hogy időszámításunk előtt, akkor még mindig bennünk van az ő akaratuk. Észre sem vesszük, csak mondjuk, használjuk, mert belénk ivódott. Az ő terminológiájuk beszél belőlünk, végső soron ma is azt mondjuk, amit ők akarnak.)
Mint ahogy ma is társadalmi osztályokról beszélünk, mintha az emberiség kategorizálásának máig legfontosabb ismérve az lenne, hogy mennyiben birtokolja a termelőeszközöket. Marxista osztályfogalommal dolgozunk, s nem vagyunk képesek túllépni ezen a terminológián ma sem, mert még mindig az ő nyelvüket beszéljük. Miért a termelőeszközök birtoklása a fő szempont, miért nem más? A felebaráti szeretet mértéke? Az igazmondás foka? A tisztesség aránya? Miért nem eszerint osztályozzuk embertársainkat? Nem tudjuk levedleni régi bőrünket.
Most, amikor jeles kodifikátorok ismét a polgári törvénykönyv átdolgozásán fáradoznak, talán valamelyik jogi szaklapba kellene írnom egy javaslatot. (Nem jogász olvasóimnak mondom: a polgári törvénykönyvnek van egy általános része és egy különös része, utóbbiakban sorolják fel a szerződésfajták szabályait. Ez a rész az adásvétellel kezdődik.) Én azt javaslom, a törvénykönyv különös része kezdődjék az ajándékozással. Nincs kodifikációs jelentősége, melyik szerződésfajtával kezdünk, de áttételesen hatalmas jelentősége van. Társadalmunkra és emberképünkre utal, melyik szerződés a legfontosabb nekünk: a seft vagy az ajándék. Az üzlet vagy a szeretet. Az ajándékozás szabályai mindössze négy paragrafust tesznek ki, de élre állításuknak messze mutató, szimbolikus jelentése lenne.
Egyszóval negyvennégy évvel a nulladik év, Krisztus születése előtt a római polgár fellázadt a zsarnok Cézár ellen és megölte. Negyvennégy évvel a második évezred vége előtt mi, magyarok is fellázadtunk a zsarnokság ellen és ledobtuk a nyakunkból. Rómában lett másik Cézár, nálunk lett másik zsarnokság.
Kr. e. 11–10-ben a Római Birodalom elfoglalta Pannóniát, elűzve a barbárokat, meghonosítva e tájon a fejlett jogot, a kereskedelmet, a katonai biztonságot. Pannónia a birodalom részévé vált. Tíz-tizenegy évvel a második évezred fordulója előtt Magyarország lerázta magáról a barbár társadalmi rendszert, helyreállította a jogállamot, visszatért ide a nyugati tőke, a szabad kereskedelem, a NATO-ba lépésünkkel a katonai biztonság, s az unióba belépve mi is a „Birodalom” részei leszünk.

Mit jelent az, hogy helyreállt a jogállamiság?

Minden állam olyan jogrendszert alkot, amilyen az emberképe. A jogállamban – mert hisz erről beszélünk – az emberkép a lényeges. A nemzetiszocialista állam jogrendszere különbséget tett egyes emberek javára más emberek elpusztítása árán, leplezetlenül és nyíltan. A kommunista államok jogrendszere ugyanezt tette, csak körmönfontabban, szándékait leplezve, önmagát az államok legjobbikának feltüntetve.
Minden állam a jogszabályai útján árulja el magát, mert a jogrendszer leleplez. Mikor veszett el a jogállam Magyarországon? Amikor olyan jogszabályokat hoztak, mint a 4342/1949. (XII. 8.) M. T. sz. rendelet A galambok tartásának és az általuk közvetített forgalomnak, valamint igénybevételüknek szabályozása tárgyában. Idézek belőle:
3. § (1) Postagalamb tartására engedélyt csak erkölcsi és politikai szempontból kifogástalan magyar állampolgár kaphat. Az engedélyt a lakóhely területére kijelölt Magyar Galambtenyésztők Egyesülete javaslatára az illetékes rendőrkapitányság vezetője adja meg. Az engedély indoklás nélkül megtagadható, és indoklás nélkül bármikor visszavonható.
4. § Az ország területén minden postagalambot megkülönböztető hatósági jellel kell ellátni. Ezt a jelzést a hatóság engedélye nélkül megváltoztatni, eltávolítani vagy megsemmisíteni nem szabad.
7. § A postagalambok honvédelmi szolgáltatásként akár ideiglenes használatra, akár véglegesen – térítés ellenében – igénybe vehetők.
8. § (1) Postagalambot hírközvetítésre csak a honvédelmi miniszter engedélyével szabad használni.
10. § (1) Amennyiben a cselekmény súlyosabb büntető rendelkezés alá nem esik, kihágást követ el, és két hónapig terjedhető elzárással büntetendő,
a) aki galambot a 2. § rendelkezései ellenére tart, továbbá aki hatósági engedély nélkül postagalambot, postagalambtojást megszerez, átruház, szállít, illetőleg postagalambot vagy tenyésztésre alkalmas galambtojást olyan személynek ad birtokába, akinek hatósági engedélye nincs.
1949 decemberét írjuk. Nem az internálások, nem a kitelepítések, nem Recsk és Kistarcsa, nem a 450 ezer büntető ítélet, amely 1956-ig megszületett, nem a tarlótüzek szabotázzsá nyilvánítása és a „tettes” kivégzése, nem a Mindszenty-per, a Papp Simon-per, a Magyar Közösség pere, a Nagy Imre-per, nem az akasztások és a főbelövések, de a mindennapi zsarnokságok és piszkosságok a lényegesek. Mert azok mindannyiunkat közvetlenül érintettek.
A hétköznapi fasizmus címmel Mihail Romm készített a hatvanas évek közepén egy kitűnő filmet, amely pontosan bemutatta a mindennapokban megbúvó fasizmust. Filmrendező barátommal évek óta tervezzük A hétköznapi szocializmus című filmet, egyszer talán lesz rá pénz is meg idő is, hogy elkészüljön. Mert ezekben a hétköznapokban éltük le életünk java idejét, a jogállamról nem is hallva, mert ebbe születtünk bele. A diktatúrába s annak egyik legsúlyosabb fajtájába, a proletárdiktatúrába, amelyről azt hittük, mint a rózsák a rózsakertészről, hogy örök életű.

Milyen volt a hétköznapi proletárdiktatúra?

Olyan, amikor feljelentési kötelezettséget írtak elő annak, aki más disszidálási szándékáról tudomást szerzett.
Amikor a birtokodba kerülő valutát fel kellett ajánlani megvételre az államnak.
Amikor a külföldön maradttól elkobozták az itthoni ingatlanát.
Amikor nem vásárolhattál lakást Budapesten, csak ha öt éve már állandó lakosként itt éltél.
Amikor mindenkinek csak egy üdülőtelke és egy lakótelke lehetett.
Amikor határsávengedély kellett, hogy Sopronba utazhass a rokonaidhoz.
Amikor börtönbe csuktak, ha engedély nélkül levágtál egy rossz disznót.
Amikor izgatásért eljárást kezdtek egy plébános ellen, mert szentbeszédvázlatokat küldött paptársainak.
Amikor egy politikai viccért éveket lehetett kapni.
Ezek a hétköznapi szocializmus jogszabályai, mert akkor ez volt az emberkép. A szocialista új ember, aki nem lehet patrióta, mert internacionalista; akinek nincs vallása és hite, mert az csak mákony, és le kell számolni a klerikális reakcióval; akinek elvették az erkölcsét (a munkaerkölcsét, a családi erkölcsét, a politikai erkölcsét, a társadalmi erkölcsét); akinek elvették gyülekezési és egyesülési jogát; akivel a Szabad Népet olvastatták reggelente fél órát, és operettet hallgathatott este a rádióban, mert Isten a tudója, miért volt a munkásállam pártelitjének kedvence a Lili bárónő, a Marica grófnő és a Csárdáskirálynő.
A szocializmus már kifinomultabban dolgozott, mint a nemzetiszocializmus. Hitler a világ szemébe kiáltotta, mit akar, Sztálin és legjobb magyar tanítványai mindazt a gonoszságot, amit akartak és tettek, elkendőzték, bebugyolálták, átfestették. Szépnek kellett hazudni, ami rút, tapsolni kellett a gonosznak, megfordult az értékrend, és fejére állt a világ. Ők voltak a szavak nagy játékosai, a nagy eufémikusok. Államosításnak nevezték az elkobzást, beszolgáltatásnak a padlássöprést. Békeharcnak a kommunista világpropagandát, béketábornak a szovjetek által megszállt országokat, békekölcsön-jegyzésnek a kikényszerített államkölcsönt, békepapnak a megfélemlített vagy megzsarolt klerikusokat. Minden a feje tetejére volt állítva. Ellenforradalom volt a forradalom neve, felszabadítás a megszállás neve, testvéri barátság volt a szovjet hegemónia neve. Kispolgári csökevénynek hívták a polgárság értékeit, klerikális reakciónak a hithű szerzeteseket és papokat, munkaversenynek a többletmunkát, népbírósági ítéletnek a justizmordot, rémhírterjesztőnek az igazmondót, társadalmi munkának az ingyenmunkát és Télapónak Szent Mikulást.
Elvették a jogainkat, elvették az erkölcsünket, és nekünk még szenvedni sem volt szabad, mert tapsolni kellett ehhez, énekelni, zakatolni, csasztuskázni és naphosszat beszédeket hallgatni a népi demokrácia magasabbrendűségéről. Vasfüggönyt húztak közénk és a szabad világ közé, oly erőset, amelyen sem információk, sem könyvek, sem áruk nem jöhettek át, csak amihez ők hozzájárultak. Megmagyarázhatatlan volt, miért nem utazhattunk ki Nyugatra, ha itt úgyis minden jobb, mint ott, miért figyeltették a beutazó külföldieket, miért zavarták a szabad rádiókat.
Mert hazudtak nekünk, és bár tudták, hogy hazudnak, elvárták, hogy ezt a hazugságot elhiggyük. Kétszer aláztak meg, egyszer a megteremtett társadalmi viszonyokkal s még egyszer, amikor ezért saját megtipróinknak kellett tapsolni. Ez a rendszer, amit nevezhetünk proletárdiktatúrának vagy szelídebben a szocializmus felépítése kísérletének, minden eddigi zsarnokság legfejlettebb változata volt, mert nemcsak szabadságunkat és alanyi jogainkat vette el, nemcsak a döntési lehetőséget életünk kereteinek megválasztásában, nemcsak mozgási, gyülekezési, egyesülési és sajtószabadságunkat, de elvette erkölcsünket, elvette szellemi szabadságunkat, és elvette képességünket a jó és a rossz megkülönböztetésére.
A jogállam hiánya több volt mint jogfosztottság. A jogállam hiánya az erkölcs elvesztését jelentette, a jogállam hiánya a gondolkodás képességétől való megfosztás, az értékalkotás megsemmisítése, a sematikus gondolatvilág elfogadása, átvétele, a kimosott agyféltekék világa.

A szerző ügyvéd, a Nemzeti Kör tagja
(Az írás második része holnapi számunkban olvasható)