A Seuso-kincs (II. rész)

Van nekem egy kedves ügyfelem, nem messze lakik Enyingtől, a Sió partján egy kis faluban. Tisztességes gazdálkodó, van neki jó darab szép szőleje a Sió feletti dombon, pincével, présházzal, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Ha meghív szüretre, vagy disznóvágásra, örömmel megyek, mert vendégszerető és bölcs ember, a helyi egyházközség elnöke. A legutóbbi szüreten birkapörköltet ettünk, melyről köztudott, hogy csak öreg és sokat látott férfiak tudják úgy megfőzni, hogy annak az íze több legyen, mint egy étel. A jó birkapörkölt önéletrajz, a jó birkapörkölt világnézet, a jó birkapörkölt, mint egy szép regény vagy dráma, a jó birkapörkölt alkotás. Tavaly egy öreg juhász főzte a pörköltet, már nincs nyája, csak a kacska keze őrzi egy kos régi harapását, félreálló zsíros kalapja az egykori napsütések és esők emlékét. Sok dohányt elszívott, sok pohárral megivott Imre bácsi, sokat már nem ér az élete. Nyolcvan is elmúlt, megözvegyült, semmire nem használható, de birkapörköltet még mindig ő főz a legjobban a faluban. Miért fontos ez a birkapörkölt? Mert a munka végeztével kell a pörkölt és kell a pohár bor, mert csak e kettő mellett lehet beszélgetni. Sok mindent megbeszéltünk a présház asztalánál, szigorúan férfiak, mígnem megkérdeztem, ismerték-e azt a fiút, aki megtalálta azt a kincset, amit utóbb Seusóról neveztek el? Hárman is ismerték. És szépen elmondták, amit tudtak. Jó gyerek volt az a fiú, nem bántott az senkit, az egyik embernek még mutatott is egy kis csészét a kincsből, de „hitvány darab volt” – mondta az csodálkozva, „fene gondolta, hogy megölik érte”. És szépen kirajzolódott az egész történet, amely bejárta immár az egész világot, megmozgatta a nemzetközi műkincs-kereskedelmet, ügyvédeket, diplomatákat és művészettörténészeket állított csatasorba. S mindez in statu nascendi, a tanúk szájából. Mintha a betlehemi pásztorokat faggatnám, hogy is volt azon a téli éjszakán, Betlehemben?
Hogy is volt? Amikor már egyre kisebb volt az esélye, hogy a limeseken feltarthatók a barbár hordák, a római polgár, az öreg Seuso összegyűjtötte és a föld mélyébe rejtette mindazt a kincset, amit a több évszázados emberi mívesség készített. A barbárok betörtek Pannóniába, a kincs gazdái elmenekültek, vagy legyilkolták őket, a földbe rejtett kincs elfelejtődött. Az idő, mert hisz ez a dolga, lassan folyt tova. A barbárok után hunok jöttek, majd avarok, aztán egy vagy két hullámban magyarok szállták meg az országot. Aztán a magyarok országát is megszállták tatárok, törökök, németek, oroszok. Negyedszázada jött egy fiatalember, aki a kincset megtalálta, aztán őt találták meg felakasztva egy elhagyott helyen, a szőlőben. Három ember lábnyoma ment odafele és csak kettő elfele. Az ezüst lelet pedig külföldön bukkant fel, bekerült a világ műkincs-kereskedelmébe, magyar eredetét eltagadták és súlyos dollárokért árverésre tűzték New Yorkban. A magyar állam pert indított, de a per elveszett. A kincs megvan, de még sincs meg. Ráment egy ember élete, sok harc, sok pénz, az se örül neki, aki valaha megvette, mert mit kezdjen egy olyan kinccsel, amit nem lehet eladni? Itt állunk most.

Mi hát a mi Seuso-kincsünk?

Márai Sándor élete, példája és művészi tartása. Nem is annyira a művek, mint inkább a napló és maga a jellem. A cenzúrát és öncenzúrát nem tűrő művész, aki megmutatta, hogy a művész nem köteles behódolni a hatalomnak. Aki megmutatta, hogy inkább egy életen át emigráció, hogy még az író is, ha kell, elhagyja a nyelv nyújtotta biztonságot, mert igazat akar írni. Mert nem szabad hazudni, nem szabad eltűrni a cenzúrát, mert a művész feladata az igazság kimondása.

Mi a Seuso-kincs?

Hamvas Béla kéttucatnyi kötetbe foglalt életműve, amelyből életében szinte semmi sem jelenhetett meg. Az az erkölcsi felsőbbség, ahogy Hamvas rendületlenül, a megjelenés legkisebb esélye nélkül írt az asztalfióknak, miközben raktárosként pergette nappalait. Az a művészi nagyság, írónak lenni, a XX. század magyar irodalma egyik legjobb regényét megírni, s mindezt olvasó nélkül.

Mi a Seuso-kincs?

Lajtha László zeneszerzői és zenetudósi munkássága, akit bár egyetlen magyarként beválasztottak a Francia Akadémia tagjai közé, nem utazhatott ki a vasfüggöny mögül a zöld frakkot felölteni, ehelyett harmadmagával járta a magyar falvakat és gyűjtött. Mit gyűjtött? Halottsiratókat magnó nélkül, jegyzetelve.

Mi a Seuso-kincs?

Prohászka Ottokár teológiája, aki fél évszázaddal előzte meg a II. Vatikánum gondolkodását, s akinek nemcsak szobrát rombolták le, de életműve kiadhatatlanná, elérhetetlenné és olvashatatlanná vált, mert halála után is féltek tőle.

Mi a Seuso-kincs?

Gundel Károly életműve, aki a legnagyobb művészekhez hasonlóan alkotott, de művészetének tárgya nem a szobrászat, a festészet, és nem a zene volt, hanem a gasztronómia és a vendéglátás. Gundel Károly, akitől elvették az éttermét, de a nevét megtartották, mert nemcsak a költő neve áruvédjegy, de a gasztronómusé is.

Mi a Seuso-kincs?

Niszalovszky Endre jogtudósi munkássága, akinek bölcsessége nem kellett a szocialista jogtudománynak, akit ’56 után az egyetemről elcsaptak, az Akadémiáról kizártak, akiről a ma végzett jogászok nem is hallottak, s aki fanyar humorral nézett vissza munkásságára 1956-ban, imigyen: „Én voltam az, akire tíz éven keresztül példaképpen hivatkozni lehetett, mint olyanra, aki nem tud szabadulni a múlt csökevényeitől, aki a szülő fájdalmas aggódásával próbálja átmenteni korábbi szellemi termékeinek minél több részét, aki az elmúlt idők jogszemléletével nem tud szakítani, akinél antimarxista tételeket mindig lehet találni.”

Mi a Seuso-kincs?

Bibó István politikusi, politikai filozófiai munkássága, aki a legnagyobb szellemi hatást gyakorolhatta volna a múlt század második felére, ha ideje egy részét nem börtönben, másikat nem belső száműzetésben, a statisztikai hivatal könyvtárának selejtezésével töltötte volna.

Mi a Seuso-kincs?

Mindaz, amit a magyar nemzet 1948-ig megalkotott, létrehozott, megőrzött és amikor jöttek a barbár idők, elrejtett, mert tudta, amit Vörösmarty Mihály, a legnagyobb magyar költő is tudott, meg is írt, hogy „Lesz még egyszer ünnep a világon”. Lehet, hogy az a szegény Seuso is, akinek a neve ott szerepel az egyik ezüsttálon, úgy gondolta, mint nem egy magyar: Nem lesz ez hosszú, guggolva is kibírjuk! Aztán ő is odakerült abba a jó porhanyós földbe, az elrejtett kincse mellé. Barbár idők jöttek, hová lett a római jog biztonsága, amikor gepida törvények szabályozták az életet, hová lett az árutermelés, a kereskedelem bősége, amikor mindent elvettek a vizigótok s csak a vizigót állam tulajdonában lehettek a termelőeszközök? Hová lett a biztonság, amikor szétverték a légiókat és vattakabátban vadásztak az ellenszegülőkre? Hová lett az antik művészet, amikor megrendelésre írtak a vandál vezérekről dicshimnuszokat tisztes poéták és termelési regényeket a jobb napokat látott írók? Barbár idők jöttek, amikor feloszlatták a societas-okat, széttörték az istenszobrokat, felrobbantották a templomokat, elvették az iskolákat, a földeket, a gyárakat. Barbár évek, barbár évtizedek cammogtak felettünk csigalassúsággal. A guggolók mind elfogytak, s lassan mindenki megbarátkozott a gondolattal, hogy ez már mindig így lesz, amikor Mária Magdolna szaladó lépteit hallottuk, s a kiáltást, a nemzet feltámadott.
1990-et írtunk. S, aki még emlékezni tudott, annak rémlett, hogy nagyapja valaha elásott valamit a kertben, a diófa alatt. S leutazott abba a régi városba, megkeresni azt a régi kertet, de már mások laktak az öreg házban, amit egykor a nagypapától elvettek, mert már eladta másnak az állam, csöngetni kellett, s nem nyitottak kaput. A régi kincsek a földben hallgattak, s mi kárpótlást kaptunk, régi házak helyett papírokat, régi magvas gondolatok helyett talmi újakat, kincseink helyett üveggyöngyöket. És ők ásták ki a mi kincseinket, mert addigra már övék lett az a kert, övék a diófa és akié a föld, azé a benne rejtett kincs is.
Ők adták ki a ki nem adott könyveket, lemezeket, írásokat. Övék már a Vendéglős király vendéglője is. A szocialista jogelmélet professzorai ma is professzorok, vagy már átmentek politológusnak, Máraiból bizniszt csináltak, még azt is kiadják tőle, amit ő sosem adott volna ki a kezéből. Nizsalovszkyt ma is hallgatásra ítélik. Bibót azok tűzték a zászlajukra, akiket töltőtollával ma is keresztül döfne, de nem döfhet, mert meghalt. Prohászkát még ma sem adja ki egyházunk, mert még ma is túl friss, túl okos és túlságosan aktuális, még felkavarná a langyos vizet. Hamvas életműve lassan mind megjelenik, de ma sem olvassa, csak néhány száz vájtfülű. Kellenek hát mai világunknak ezek a kincsek? Mit mondott Mikszáth az Új Zrinyiászban? „A magyar ember szereti keresni az igazságot. De nem szereti megtalálni. És, ha mégis megtalálja, mindjárt beleún: ejnye, de kellemetlen pofája van.”
Antall József és kormánya, az első szabadon választott parlament megteremtette a jogállam kereteit, meghozta mindazokat a törvényeket, amelyek a jogállam működéséhez szükségesek. Módosította a ’49-es alkotmányt, újra beépítette az emberi jogokat, van alkotmánybíróságunk, számvevőszékünk, versenyhivatalunk, vannak ombudsmanjaink. A bírák hatvan esztendeje nem voltak ilyen függetlenek. Vannak települési és más önkormányzataink. Elválasztottuk az egyházat az államtól, szabad választásokra készülünk ismét, szabad a sajtó, a gyülekezés, az egyesülés, a vélemény. Minden szabad és mindent szabad. Látszólag.
Mert az nem jogállam, ha a bíróságok évekig nem hoznak ítéletet a keresetlevél benyújtása után és akkor is jelentős százalékban olyant, amely köszönő viszonyban sincs a törvényekkel.
Az nem jogállam, ha minden felelősségre vonás nélkül összefirkálhatom a más tulajdonában álló épületeket graffiti jelszóval.
Az nem jogállam, ahol nem érvényesül az ártatlanság vélelme, és besározott embereknek kell tisztázni magukat, bizonyítva, hogy egykor nem ők figyeltek meg másokat, hanem őket figyelték.
Az nem jogállam, ahol az egyház el van választva az államtól, de az állam nincs elválasztva az egyháztól, mert utóbbinak nincs meg a vagyoni önállósága.
Az nem jogállam, ahol öt év után születik ítélet egy párt nagyválasztmányi határozatai ügyében, s most öt évre visszamenően érvénytelen annak a pártnak az összes döntése (beleértve egy új párt létrehozására szóló aktust is, melyből következőleg egy érvénytelen párt vett részt a választáson, amelynek érvényességéről ezután ismét el lehet gondolkodni).
Az nem jogállam, ahol egykori hazaárulók lehetnek miniszterelnökök, még ha szabad választással is.
Az nem jogállam, ahol az országlakosság egyoldalúan manipuláltatik információban, álművészetben, aljas indulatokban.
Az nem jogállam, ahol a diktatúra működtetői akarják a jogállamot is működtetni, mert a kettő egymással nem kompatibilis. Ha a farkas megeszi Piroskát, az már a farkas, még ha benne van Piroska is.
Az nem jogállam, ahol átírják a múltunkat, s azok írják át, akik a most átírandó lapokat egykor teleírták.

Mi hát az igazság a mi Seuso-kincsünkkel?

A kincs napvilágra került, de nem a mienk. Aki meglelte, már nem él. Tudjuk, hogy megvan, de nem tudjuk, hol van. Szakértők sora állítja, hogy a mienk, de még sem tudjuk bírni, mert csak látszólag a mienk. Pereltük, hogy adják nekünk vissza, de a pert elvesztettük.
A mi hibánk? A mienk is. Miért hagytuk, hogy így legyen? Hibáztunk? Biztos. Miben?
Tetszettek volna forradalmat csinálni! – visszhangzik a mondat fülünkben. Nem tetszettünk, mert dögbe nem lövünk – mondta egykori tanárom. Kiénekelték a szánkból a sajtot? Egyáltalán ott volt valaha? S tényleg dög volt az a dög? Vagy csak tetszhalott?
Mire épül a jogállam? Az emberképre, mert ezt a mintát követi a jogalkotás és a jogalkalmazás. Mi a mai emberkép? A fogyasztó. Nem mondom, hogy a fogyasztó ember, mert nem lényeges az alany, csak a jelző. Hisz egy a mindenható, a Piac. Minden eladó, s a hiúság mai vásárán mindent el is adnak, azt is, amit nem kellene, mert régen még tudták, hogy vannak forgalomképtelen dolgok. Ilyen volt a hazaszeretet, ilyen a tisztesség, ilyen az erkölcs, ilyen a barátság, ilyen a becsület.
Ma minden eladó, ma mindenre van vevő, mert adni és venni kell. Ezért nem fognak sosem a mi Btk.-nk különös részének első szabályai az ajándékozásról szólni.
Örkény István sajátságos műfajának, az egyperces novellának egyik filozofikus írása a Vidám Parkban, mely négy példabeszédből áll, hadd idézzem az egyiket:
„Szabályos futballkapu, benne szabályos kapussal, aki a látogatóknak a 11-es vonalról leadott lövéseit játszi könnyedséggel védi, jeléül annak, hogy végeredményben minden lövés védhető.
De néha-néha, ha arra téved egy válogatott csatár (mint egyszer Jaka II. az öccse esküvője után), hirtelen csönd lesz a futballkapu körül. Hiszen köztudomású, hogy egy válogatott csatár védhetetlen tizenegyest is tud rúgni, másfelől viszont egy ilyen kivételes képességű kapus a védhetetlen lövést is védeni tudja. Ők tehát már nem emberi szinten fognak összecsapni, hanem odébb, képességeik határán túl.
És mi történik most? A lövés (mint annak idején Jaka II. süvítő ballábasa is) mindig erős és jól irányzott, de az a valami, az a kis plusz, a végtelenség akarása mégiscsak hiányzik belőle. A kapus pedig ugyanolyan könnyedén, mint máskor, ezt a nagy lövést is vetődve kivédi.
Utána, alig észrevehető mosollyal, odabiccentenek egymásnak.”
A végtelenség akarása.
Miért veszítettünk 1954 júliusában, s miért veszítettünk idén áprilisban? Ha visszanézünk az eltelt negyvennyolc évre, nemde ma is ez hiányzik? A végtelenség akarása.
A kincset, az igazit fel kell kutatni, ki kell ásni, meg kell tisztítani, ha ellopták, vissza kell szerezni, de csak amit nagyon akarunk, azt tudjuk megszerezni! Hogy mondta Márai? „Hazát nem lehet ajándékba kapni, hazát csak vérrel és verejtékkel lehet megszerezni!”
Meg összefogással, felebarátaink manipulált agytekervényeinek megtisztításával. Nem a handabandázók követésével, hanem józan tisztességgel.
A végtelenség akarásával.
S akkor lesz mienk a Seuso-kincs.

A szerző ügyvéd, a Nemzeti Kör tagja