Kérdőjelek az uniós csúcstalálkozó előtt

Amint az az Európai Unió történetében szinte már megszokottnak számít, a szervezet kibővítésével kapcsolatos legfontosabb döntések az utolsó pillanatra, a ma kezdődő koppenhágai csúcstalálkozóra maradnak. Ezért is illúzió a dán elnökség tárgyalási menetrendje, amely mindössze egy órát szánt volna a tizenötök és a tíz tagjelölt utolsó egyeztetésére. Ez a hatvan perc, tekintettel a megoldatlan kérdések súlyára, csak parancskihirdetésre lett volna elegendő. A szakértők szerint a bővítés kérdéseinek 92-93 százalékban már sikerült megállapodni, azonban Magyarország és a többi tagjelölt számára éppen a fennmaradó 7-8 százalékon múlik, hogy siker lesz-e belépésünk vagy sem. Hiszen a vitatott kérdések között szerepel a közvetlen mezőgazdasági kifizetések, az EU költségvetéséhez történő hozzájárulásunk, valamint a korábban befektetésösztönző célzattal adott, s egyes esetekben 2011-ig érvényes adókedvezmények ügye is.
A bővítéssel kapcsolatos legnagyobb problémát az jelenti, hogy miközben Brüsszel évente készített országjelentéseket a tagjelöltek felkészüléséről, maga az unió felkészületlen maradt. Pedig legkésőbb az 1993-as koppenhágai döntés óta – az unió ekkor nyilvánította ki, hogy kész a kelet-közép-európai demokráciák felvételére – köztudott volt, hogy a szervezet csak alapvető belső reformok után lesz képes új tagok felvételére. Ezek a lépések csak részben függenek össze az Európai Unió bővítésével. Ugyanakkor a legtöbb szakértő abban bízott, hogy az új tagok felvétele ismét lendületbe hozhatja az 1992-től, a maastrichti megállapodástól láthatóan lankadó reformerőket. Az egyik feltétlenül korszerűsítésre szoruló ágazat az unió közös költségvetésének közel felét felemésztő agrártámogatási rendszer, amelynek legnagyobb haszonélvezője a teljes támogatások majd negyedét zsebre tevő Franciaország. Hasonló módon újra kellett volna gondolni a tizenötöknél a taggá váláskor kiharcolt különleges kedvezményeket is, mint például Nagy-Britannia esetében.
Hamar kiderült: annak ellenére, hogy mindenki elismeri a bővítés történelmi jelentőségét a jólét és stabilitás övezetének keleti irányú kiterjesztésében, a tizenötök minimális szolidaritást sem hajlandók vállalni a leendő tagokkal. A közös brüszszeli kalapból jelenleg részesedő államok szinte egyetlen eurócentről sem hajlandók lemondani az új tagok kedvéért, míg a nettó befizetők a közös kiadások további emelésének lehetőségét utasítják el. Nem véletlen, hogy a közösségi kiadások negyedét álló Németország tárgyalási álláspontját röviden úgy lehet összefoglalni: a pénzügyi kérdéseket felesleges felvetni, hiszen e területen a mozgástér nulla.
Ilyen feltételek mellett könnyen lehetséges, hogy hazánk a 2004. május 1-jére tervezett taggá válásával kevesebb támogatásban részesül, mint 2003-ban. A bizottság szeptemberi tervezete alapján Magyarország nettó támogatása 25 millió euróra zsugorodott volna a 2003-as esztendő 204 millió eurós felkészülési hozzájárulásához képest. Időközben az EU elnöki teendőit ebben a fél évben ellátó koppenhágai kormány elfogadta azt az elvet, hogy senki sem járhat rosszabbul a belépés után, mint a felkészülés során. Ugyanakkor a legnagyobb nettó befizető, a gazdasági válságban lévő Németország szerint a módosított dán javaslat további 2,5 milliárd euró kiadást jelentene 2004– 2006 között az uniónak, aminek nincsenek meg a feltételei. Az 1999-es berlini csúcson az unió költségvetését jelentő Agenda 2000-ben az első tagok belépésével 2002-re számoltak, és úgy kalkuláltak, hogy 2006-ig mintegy 58 milliárd eurós bővítési kiadásra lesz szükség. Az unió legutóbbi, október végi csúcstalálkozóján – 2004. május 1-jei tagsággal számolva – 37,5 milliárd eurót tettek félre Brüsszelben 2006 végéig a tíz leendő tagországnak.
Mint azt Herbert Bösch, az Európai Parlament egyik osztrák képviselője, a költségvetési bizottság elnöke is elismerte, a most felvételre váró tagjelöltek az elsők az elmúlt húsz esztendőben, amelyeknek azonnal, a teljes költségvetési hozzájárulást meg kell fizetniük. Hiszen az 1981-ben taggá váló Görögország 70 százalékról indulva öt esztendő alatt érte el teljes tagdíjfizetési kötelezettséget, míg 1986-ban a spanyolok és portugálok 87 százalékos alapról indulva hat év alatt futottak fel a teljes öszszegre. A most belépőknél gazdaságilag sokkal erősebb Ausztria, Finnország és Svédország az átállás időszakára szintén tagdíjkedvezményben részesült. Ebből ered a csatlakozási tárgyalások egyik legnehezebben megoldható problémája, a kompenzációk ügye is, hiszen míg a tagdíj az első pillanattól fizetendő, addig a visszatérítések – ha egyáltalán megérkeznek – a legkorábban az év második felében várhatók. Itt érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy a rutinosan pályázó tizenötök átlagosan a nekik járó támogatások alig 85-90 százalékát képesek megszerezni és felhasználni. (Ez alól csak az írek képeznek kivételt az általuk elért 100 százalékkal.) Ezért könnyen lehet, hogy Magyarország az első három esztendőben a maga közel 650 millió eurós (nagyjából 160 milliárd forintos) éves EU-tagdíjával többet fizet be a közös kasszába, mint amit abból támogatások formájában visszakap. S a brüsszeli abszurditások egyik csúcsa, hogy a magas magyar tagdíjból mintegy 70 millió euróval (17,2 milliárd forinttal) fogjuk támogatni a nálunk kissé fejlettebb Londont. A magyar befizetésekből ugyanis ennyi esik az 1973-as belépésükkor kialkudott, ma már azonban – tekintettel a szigetország gazdasági helyzetére – teljesen irreális brit különleges kedvezményre.
Az unió ajánlatában azonban nem csupán az előbb vázolt kompenzációs ügyekben jelentkeznek Magyarország számára elfogadhatatlan elemek. Jellemző például, hogy míg a regionális kifizetések esetében egy támogatott területen élő görög, spanyol vagy portugál polgárra ma 239 euró térítés esik, addig egy magyarra, ha a brüsszeli javaslat változatlan maradna, mindössze 78 euró jutna. Az unió garasoskodása a tagjelöltek többségével szemben annál is inkább szembetűnő, mivel más esetekben rendkívüli nagylelkűségről tesz tanúságot.
Herbert Bösch ennél prózaibban fogalmazott: ő sajtótájékoztatóján egyszerűen megvesztegetésről beszélt. A ciprusi konfliktus rendezése érdekében ugyanis Brüsszel a sziget északi, török felének támogatására 2004-ben 67 millió eurót, 2006-ban már 100 milliót kíván költeni. Ez, ha figyelembe vesszük Észak-Ciprus mintegy 940 millió eurós GDP-jét, azon EU-szabály megszegése, amely szerint a regionális támogatás nem lehet nagyobb az adott térség gazdasági teljesítményének négy százalékánál. Ezt az alapelvet például Magyarországgal szemben keményen alkalmazza Brüsszel. Az unió Ankarával szemben sem „szőrösszívű”, a török jóindulat elnyerése érdekében a duplájára, közel 900 millió euróra emeli az ország felkészülési támogatását.
A mezőgazdasági kifizetések kiindulási szintje és felzárkóztatásának tíz évre elnyújtása szimbolikus jelentőséggel is bír, mert a tagjelölt országok polgárai ezen fogják lemérni, mennyire hajlandó hazájukat egyenrangú félként elfogadni az unió. 1999-ben az unió, arra hivatkozva, hogy a közvetlen mezőgazdasági támogatások az uniós gazdák áresésből bekövetkező veszteségeit kompenzálják, egyáltalán nem kívánta e támogatási formát az újonnan belépőkre is kiterjeszteni. Míg a magyar álláspont szerint teljesen mindegy, hogy az uniós gazda milyen címen részesül támogatásban, az igenis hátrányosan befolyásolja az újak versenyképességét. A dán elnökség a bizottság eredetileg 25 százalékos ajánlatát a vidékfejlesztési források átcsoportosításával, valamint a nemzeti kormányok hozzájárulásának engedélyezésével november végén 40 százalékra emelte. Itt érdemes megjegyezni, hogy az unió pénzügyi kereteit megszabó Agenda 2000-ben a tizenötök a GDP-jük 1,27 százalékában szabták meg közösségi befizetéseik maximumát. Ma ez az arány aggodalmaik ellenére a tizenötök esetében 1-1,04 százalék körül van, míg Magyarországnak a jelen tervek szerint a GDP-je 1,5 százalékát kellene a brüsszeli kasszába befizetnie. Az unió által is elismerten a legnagyobb beruházás a közép-európai térség biztonságába, mindössze a tizenötök GDP-jének 0,06 százalékába kerül. Ha ehhez a bővítés által a tagállamokban gerjesztett gazdasági növekedést is hozzászámoljuk, akkor a bővítést szinte csak az új tagok finanszírozzák.
A fentiekre, valamint a Medgyessy-kormány közismerten „kemény” nemzeti érdekérvényesítő képességére tekintettel valószínűsíthető, hogy a koppenhágai EU-csúcson elfogadott kompromiszszumok távol állnak majd reményeinktől. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy, miután a szakértelem kormánya fejezte be a tárgyalásokat, annak eredményeit – azok hatásainak pontos bemutatása nélkül – a magyarországi média hatalmas sikerként fogja tálalni. Nem feledkezve meg arról, hogy néhány kérdésben az Orbán-kormány „szörnyű bűnei” miatt nem lehetett jobb eredményt elérni. Azt azonban, hogy Kovács László mennyiben bízik a tárgyalások sikerében, jól jelzi, hogy a Frankfurter Allgemeine Zeitung november 12-i számában megjelent interjújában a magyar külügyminiszter kijelentette; előrehozott választásokban gondolkodnak, közvetlenül a „nagy Európa-politikai sikert” követően.

A szerző történész