Tél és csend és hó

Tél van, december mélye. A világ elcsendesül körülöttem. Ki-ki gondjai után rohan, intéz, ajándékot vásárol. Most nem hívnak telefonok. Az első hó felvillanyoz és végtelenül megnyugtat. Gondolok a halálra is, de csak mint távoli ügyre, mint gondtalan, fájdalom nélküli áttűnésre. A távolba mosódik már december közepe, a szürke, metsző hideg, a halál ütései a gyomromon. Közeleg a fordulat, a születés. Ilyen közel egymáshoz születés és halál.
Tél és csend és hó. Befelé fordulok éber álmomban a hódunyhák között. Az idő megáll, eljött a haszontalan dolgok csodálatos, bőkezű évada. Ismét előveszem a vastag könyvet, nagybátyám és Várkonyi Nándor levelezését. 1949, 1950, 1951 teleit olvasgatom. Télen megsűrűsödtek a levelek. Hideg volt Akarattyán, hideg volt Pécsett. Konok, könyörtelen hideg. Fűteni eléggé nem lehetett. A szegénység, a nélkülözés ilyenkor mélyre vágott. Akarattyán sokáig áram sem volt 1949–1950 telén. „Egy hónapja jelentettük be, de rá sem bojszintanak”, írja nagybátyám. Szánkón gyújtóst, jutazsákba lapátolt „háztartási szenet” húzunk a havas Kanizsai utcán anyámmal. Budán, a Lágymányoson, a Feneketlen-tótól. A szánkó talpa el-elakad a hóra szórt salakon, növelni a kínlódást.
Télen most nem lehetett regényt írni. A hó szép, fenséges, teleírható – lehetett írni a tanyán, behavazva, Padasjokiban, hónapokig a tél és tavasz hosszán, a jó meleg faházban, a barátságos finn paraszt-jólétben. Lehetett írni látomást az Árpád-korról. De az messze volt, egy letűnt világban, a háborún túl. Az előtt. Most gonosz volt a tél, sötét. Hideg konyhák, hideg fürdőszobák. Az ennivaló kevés, és fáj a rossz láb. Most csak márciustól tudott nagybátyám regényt írni, márciustól októberig.
Az élet rendje Pécsett, Várkonyi Nándornál, állandóbb. Nélkülözés ott is, gürcölés a könyvtárban, késő délután rövid alvás, éjszaka néhány bekezdés a Sziriathoz, az Elveszett Paradicsomhoz, néhány oldal a levélhez Kodolányi Jánosnak. A szűkölködésből, a szenvedésből levél lesz, Pécsett is, Akarattyán is. Panaszok a szűkölködésről, a levertségről, és – egy fejezet a magyar gondolkodás történetéhez. A kényesebb levelekre akad valahogy küldönc – látogató –, de a legtöbbet a posta viszi. Tudományos, metafizikai, misztikus gondolatmenetek, nyolc-tíz oldalon – a postai cenzornak érdektelen. Az anyag marxista tanának cáfolata, viták Freudról és antropológusokról, kozmogóniáról, teológiáról. Ha esszékönyv lett volna belőlük, helyettük, Révai József máglyára küldte volna – talán a szerzőket is. De a postai cenzor ezt bizonyára nem fogta fel. Az apró cseleket sem: Kodolányi János „a nagy Liszenkó”, a növénynemesítő munkásságát ajánlja Várkonyi figyelmébe, a pécsi könyvtáros pedig így ír 1949. december 16-án: „A Nap alighogy fölkelt, máris megint elmegy aludni. Sötétség: mondd csak, Öregem, mit jelent az asztrológiailag, ha valaki az év legrövidebb napján, december 21-én lép az életbe?” Válasz a kérdésre nagybátyámtól nem érkezik. Természetesen a generalisszumuszról, Sztálinról van szó, s a sugallt jelentés nekik nyilvánvaló: ez az ember a Sötétség Ura.
A tél általa győzte le – hosszú időre – a fényt. „Engem gyalázatosan lever és elbágyaszt az a sötét helyzet, hogy csak írja, írja az ember a műveit s valójában töknémának kell lennie. Mondd, édes Atyámfia, kibírjuk mi ezt? Nem kerülünk előbb a meszesgödörbe, semmint könyveink a nyomdába?” – kérdi Kodolányi János 1950. február 14-én.
De ezek csak rövid passzusok. Ő maga korholja másutt Várkonyit, mondván, hogy „A panaszkodás a világban hemzsegő rossz erőkhöz segít hozzátenni valamit, erősíti a gonosz hatalmakat.”
A levelek újra meg újra felszállnak. Várkonyi a legújabb és eljövendő könyvküldeményét kommentálja március 1-jén – az Én vagyokhoz keres nagybátyámnak anyagot, amit akkor ő még Júdás-könyvnek tervezett. „A francia könyvet nem olvastam, de belenézvén, láttam, hogy kissé bővebben ír Júdásról, azért küldtem el. Júdásról magáról semmit sem találtam, csak gyenge német s egyéb regényeket, persze ott sem a főalak. – Bizonyára tetszett Graves Jézus királya, ugye. – Olvastad-e Mereskovszkij könyvét az apokrifok Jézusáról? Ha nem, okvetlenül olvasd el: nem érzelgősebb a szokottnál, és csodálatos szövegei vannak.” Majd hirtelen más síkra emelkedik: „Ám noha Júdást akarod megírni, Jézussal legalább ugyanannyi dolgod lesz, mert lehetetlen mellékesen kezelni (…) Én amihez csak hozzájutottam életem folyamán, mind elolvastam Jézusról.”
Március 4-i válaszában, Kodolányi János nem mutat meglepetést: „Júdást írom meg, és Jézus jön ki belőle. Jézus – Júdás felől nézve.” De már ezen a felismerésen is túljutott, és a francia könyv (Dujardin?) meg egy hindu visszavezeti egy öt héttel azelőtti témához, a Vízöntő korhoz és a Messiáshoz: „Hogy a Vízöntő Messiása is el fog jönni, mint ahogy Gilgames (Herakles stb.) Messiása volt a Bikának, Mózes a Kosnak, Jézus a Halaknak, ugyanígy születik majd egy hatalmas szellemi ember, aki a Vízöntő korszakát foglalja szimbólumokba (…) Most a Bomlás idejét éljük, olyan ez, mint a Jézust megelőző 150 év volt. Bizonyos vagyok benne, hogy az új Messiás prófétája Einstein, és néhány nála kisebb úr.”
1950 decemberében, tehát a következő télen már kész az Én vagyok első változata, de a tél, a halál ellen ez sem mindig elég ellenszernek. Nagybátyám hullám-utazása újrakezdődik: „Apátia, alig fékezhető dührohamok, csüggedés, hitetlenség, fáradtság, munkaképtelenség s ami mindennél gyalázatosabb: álmatlanság. A bivalybőr recsegett-szakadozott rajtam.”
De ez a levél is a fény felé fordul, bevilágítja a nagy és csodálatos Jézus-alak fénye, írástervet szító tüze: „Nekiülök s elejétől végéig újraírom az egész 720 oldalt. Mert azért kár volna tűzbe vágni a művet. Viszont valóban vannak tétova és süket részei.” Az átírást az a megerősödött felismerés fogja vezérelni, amint a levélből kiderül, hogy Jézus, az önfeláldozó isten, egy ősi Jézus-vallás új Messiása.
Mégis, az eksztatikus öröm után, két hét múlva ismét: „Birkózom a magánnyal és a tél alvilági démonaival.”
A biztatás – amilyen lehet – december 26-án születik meg hasonlóan küszködő „isteni könyvtáros” asztalán: „Hogy így a levelem nem kerül postára, írhatnék szabadon, bizalmasan a tiltott témákról is. De már belefáradtam a rajtuk való gondolkodásba. Előbb-utóbb úgyis háború lesz, s tudjuk, hogyan dől el, de nem tudjuk, hogyan jutunk odáig. Kibírjuk, amit kell, s majd emberek leszünk. Te pedig írd a művet: ha meglesz, elmegyek és elolvasom.” Mintha mérleghintán ülnének – amelyik fent van, elindul lefelé, hogy felfelé segítse a másikat.
Birkóztak a tél alvilági démonaival, a Bomlás idejével. És bíztak az új Eljövetelben. Az új – újraszülető – önfeláldozó istenben.
Birkózunk, bízunk mi is. Mi sem, ha igaz, mi sem érjük meg az új Eljövetelt. Vagy mégis? S ha igen, felismerjük-e? Talán már eljött?
Tél és csend és hó.
Halál és fény és születés.