Valóban egy országban élünk?

Török Gábor tollából Az MSZP sikere, a Fidesz válsága címmel jelent meg egy tanulmány a Magyar Nemzet 2002. december 7-i számában. A politológus górcső alá vette az MSZP és a Fidesz országgyűlési választások utáni politikáját, és magyarázatot keresett a két párt támogatottságának növekvő különbségére. Miután a cikk számos állításának igazságtartalma vitatható, ezért érdemes néhányat sorra venni közülük (nem sorrendben).
„…a választási vereséget előbb elfogadni nem tudó…” – írja a Fideszről. Kár, hogy nem igaz. Ugyanis Orbán Viktor már a második forduló éjszakáján elismerte a vereséget, és személyesen gratulált a győztesnek. Egyetlen Fidesz-politikustól sem tud senki ezzel ellentétes értelmű kijelentést idézni. Persze a jobboldalt lejárató kampány részeként ez a hazugság is egyfolytában ömlött a médiából, amit ezek szerint sajnos a politológusok egy része el is hitt.
Mindez persze nem keverendő össze azzal, hogy a jobboldal szavazótábora valóban nem tudta elfogadni az eredményt. Egy ilyen eredményes és perspektívákat nyitni képes ciklus után megrémisztette, spontán módon mozgósította őket az MSZP–SZDSZ-kormányra kerülésének esélye. Mert a társadalomnak ez a része mindvégig pontosan látta, hogy négy évig ott gáncsoskodtak, ahol csak tudtak, és kampányuk – itthon és külföldön egyaránt – a rágalmazásra, a lejáratásra, a jobboldal és a katolikus egyház elleni gyűlöletkeltésre, a minden képzeletet felülmúló hazudozásra épült (lásd 23 millió román).
Az említettekkel rokon, ugyancsak terjesztett hazugság szerint a választás tisztaságával kapcsolatos kétségeket a politikusok ültették el a választókban. Az igazság ezzel szemben az, hogy a kétségek alulról és elemi erővel törtek felszínre. Elsősorban a közvélemény-kutatók előrejelzéseitől szignifikánsan eltérő eredmények és a választás tisztaságával kapcsolatos, addig még soha nem látott mennyiségű – egytől egyig vizsgálat nélkül lesöpört – panasz miatt. És csak hosszas hallgatás után, szavazótáborának nyomására kérte a Fidesz a listás szavazatok újraszámolását, amelyet – ki tudja, milyen okból – az MSZP–SZDSZ-kormány nem tett lehetővé. Tudomásul kell venni mindenkinek, politikusoknak, politikai elemzőknek egyaránt, hogy amiképp a „népet nem lehet leváltani”, úgy annak részhalmazát, a jobboldal milliós szavazótáborát sem.
„De mit is tettek a kormányzó szocialisták? Minek köszönhető kiugró támogatottságuk?” – teszi fel a kérdést Török Gábor. Meg is válaszolja: „Konfliktuskerülő, ügyintéző, értéksemleges, pragmatista, a materiális legitimációt előnyben részesítő – ezek a szocialista kormányzás eddigi időszakának jellemzői.” Vajon egy országban élünk?
Habár nevezhetjük „konfliktuskerülésnek” (vagy akár „ügyintézésnek”) például a rendőrök brutális fellépéseit, amellyel kétségtelenül hatékonyan „hárítják el” a „konfliktust”. Minden bizonynyal ennek a „konfliktuskerülésnek” része a sajtó mély hallgatása is ezekről, éppen úgy, ahogyan egységesen hallgat a kormánypártok kínos ügyeiről. Azonkívül a konfliktuskerülés úgynevezett prevenciós módszerével is volt (van) szerencsénk megismerkedni. Mert mi másnak tekinthetnénk a tömeges személycseréket? Ahol pedig mindez nem megy automatikusan, mert kormányfüggetlen állami intézményről van szó, ott jön egy kis nyomásgyakorlás, amely a sajtó háttérkórusának segédletével előbb-utóbb elvezet a „célszemély” idő előtti távozásához, s a kívánt apparatcsik beejtőernyőztetéséhez. A teljesség igénye nélkül néhány példa (van, ahol eddig nem vezetett eredményre a próbálkozás): Magyar Televízió, Magyar Rádió, Magyar Nemzeti Bank, Legfőbb Ügyészség, Országos Rádió és Televízió Testület, Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyelete. Ki és hol fog ezután „konfliktusba” kerülni a kormánnyal? Talán a jobboldal szavazói? Az utcán? Nekik ott van a kormány „ügyintézője”, a megemelt támogatottságú Készenléti Rendőrség… Konszenzusos politikának nevezhetjük-e továbbá Keller László államtitkárságát, amelyet egyedül az előző kormány kitartó üldözésére, feljelentésére és befeketítésére hoztak létre?
Török Gábor szerint viszont az Orbán-kormány „konfliktusokat gerjesztett”, s mint írja: „Ráadásul retorikájában gyakran keményebbnek mutatkozott, mint azt a kormányzás gyakorlata igényelte vagy igazolta volna.” Csak hallanánk végre egy példát! Mi volt ez a kemény retorika? Ki, mikor és hol mondott olyat, amire ez a jellemzés ráillik? És kik között gerjesztett konfliktusokat? Csak nem a kultúrába, a szakszervezetekbe, a gazdaságba, a sajtóba beágyazott, az MSZP–SZDSZ holdudvarához tartozó, a monopóliumát minden eszközzel védelmező posztkommunista nómenklatúra és a rendszerváltó erők között?
A szerző tematizációs válságot is emleget a Fidesszel kapcsolatban. Magyarul a párt nem tud a közéletben megjelenő témák terén kezdeményezőként fellépni, hanem csak a kormánypártok által meghatározott témák mentén védekezik – többnyire csekély hatékonysággal. De nézzünk egy konkrét példát. Tegyük fel, hogy egy jobboldali politikus egy nap az MSZP mögött álló Altus gazdasági (és politikai?) birodalommal és a szövevényes összefonódásaival akarja tematizálni a közéletet. Mit tegyen? Tart egy sajtótájékoztatót. Ez a legtöbb, amit tehet. De ezzel általában már véget is ér a történet, mert jobb esetben ügyes kommentárokkal és tendenciózusan kiragadott részletekkel semlegessé maszkírozzák a hírt, rosszabb esetben meg sem említik.
Vegyünk egy átlagos szavazót (X. úr), mondjuk Pestről. Átlagos, tehát a kereskedelmi televíziókat nézi (reggel a Nap-keltét), néha olvassa a Metrót vagy más bulvárt. X. úr határozza meg a közvélemény-kutatások eredményét, a népszerűségi listákat, és X. úr dönti el a választásokat.
Tehát X. úr számára kell „tematizálni” a közéletet. Árulja el végre valaki: hogyan lehet eljutni X. úrhoz? Hogyan tudjuk X. úrnak elmagyarázni, hogy mi az az Altus csoport? Ki fogja neki ezt nap mint nap emlegetni? Hogy aztán álmából fölkeltve is tudja a leckét, mint a Happy Endet? És X. úr füle hallatára egy kormánypárti politikusnak ki fog minderről kellemetlen kérdéseket feltenni? Talán Forró Tamás?
A Fideszt tanácsokkal is ellátja a szerző: „…olyan vezetés, olyan stílus kell, amely nem vált ki zsigeri ellenérzést az átigazolni szándékozókban. A mai Fidesz, a mai Orbán Viktor erre nem látszik alkalmasnak. A holnapi azonban még lehet, ehhez csak józan észre és megfontolt változtatásra van szükség.” De mi vált ki zsigeri ellenérzést? Tud valaki valamelyik beszédéből erre okot adót idézni? De nem ám Mészáros Tamás meg Bolgár György elmesélésében, hanem szó szerint. És melyek lennének azok a bizonyos megfontolt változtatások? Mert ahogy az egész cikkben, úgy itt sincs egyetlenegy konkrétum sem.
Zárszavában a szerző a pártot mérsékelt politizálásra inti, s a radikalizmus veszélyétől óvja: „A Fidesz a választások óta mutatott politikájával vagy akár egy kérlelhetetlenebb, radikálisabb jobboldalisággal is lehet az ország második legnagyobb pártja. De nyerni csak akkor tud, ha a mai »győztesek« táborát is meg tudja szólítani.”
Persze konkrétumot most sem tudhattunk meg. Nem tudhatjuk, hogy a Fidesz miben volt radikális, és mit jelentene a mérsékelt politizálás a gyakorlatban.
Egy radikális politikai mozgalom nyilvánvalóan a társadalom legalább egyik szegmensében, a gazdaságban, a kultúrában stb. valamiféle „radikális” változást akar elérni. Kérdéses, hogy a balról radikálisnak címkézett Fidesz akar-e ilyet. Mert ha igen, akkor nevezzék meg, s akkor végre megtudjuk, hogy miről folyik a mérsékelt kontra radikális (ál)vita.
Eddigi tapasztalataink alapján ellenben – igaz, sarkítva – a következő a helyzet: a „mérsékelt” jobboldaliak a baloldali kormány minden ötödik elbocsátására, korrupciójára, antidemokratikus lépésére stb. reagálnak, a „radikálisok” viszont minden másodikra. Ebben az esetben azonban a Fidesznek még a mostani állapotánál is sokkal radikálisabbnak kell lennie, a kormány egyetlenegy ügyét sem szabad elsikkadni hagynia. Enélkül esély sem lesz a győzelemre. Az MSZP–SZDSZ sem tett másképp, sőt kitalációk sorából (hosszú bájtok éjszakája az APEH-nél, leendő Fidesz–MIÉP-kormány, az Erdélybe bőröndben kivitt kormánypénzek a kedvezménytörvény kapcsán, „Orbán-bányák” stb.) is botrányt kreált (vagyis szándékosan hazudtak), tehát rájuk – ilyesfajta címkézéssel – bátran mondhatjuk: ultraradikálisok.
Hasonlóan nevetséges lenne, ha radikális címkét azért ragasztanának egy mozgalomra, mert egy alkotmányos alapjog (például szólásszabadság) védelmében egy másik alkotmányos alapjogot felhasználva (gyülekezési szabadság) tiltakozik. A balliberális tábor viszont mégis ezt teszi: a törvényes tömegrendezvényeket igyekeznek a radikalizmus és a szélsőségesség vádjával megbélyegezni, ahelyett, hogy a – valóban szélsőséges – kiváltó okokat vizsgálnák.
Török Gábor elemzése mindössze a balliberális médiumok unos-untalan hangoztatott, légből kapott sztereotípiáit ismételte. Csupa jobboldalra aggatott általánosság. Szellemi felüdülést jelentene egyszer végre konkrétumokat is olvasni, akár a kritikákról, akár a jobboldal lehetséges győzelmének receptjéről.

A szerző PhD-hallgató