Az atomfizikus rémuralma

Nem vagyok a Greenpeace aktivistája, nem voltam ott Pakson, amikor odaláncolták magukat az atomerőmű kerítéséhez, a rádióból és a televízióból értesültem a dologról én is (igazából, először, a zöldséges nénitől, aki azt mondta, már megint valami balhé van Pakson, amitől kezdett volna égnek állni a hajam, megkönnyebbüléssel hallottam aztán, hogy valami tüntetők), de tisztelettel vegyes öröm fogott el demonstrációjuk hallatán. Helyettünk tették, amit tettek, helyettünk, magyarok helyett, és kiváltképp helyettünk magyar zöldek helyett és polgári körök helyett, akik a sok fontolgatásban, egyensúlyozgató témacsiszolgatásban (mi legyen egyáltalán a jelszó, a cél) képtelenek voltunk összehozni egy tüntetést az „üzemzavar” óta eltelt hónapokban (a hivatalok nem szeretik hallani a „katasztrófa” szót – adja isten, hogy végül is ne olyasmi legyen belőle; a kár, sokféle értelemben, így is lélegzetelállító). A folytatás aztán olyan volt, mint amihez az állítólag megbolondult, valójában második gyermekkorát élő, szenilisen agresszív szocializmusban már szokva lehetünk: rendőrroham (derék rendőreink bátorsága a védekezni nem kívánókkal szemben megnövekszik), statáriális gyorsaságú ítélkezés, mintha bizony ezek a kritikus szellemű fiatalok veszélyeztetnék Magyarország (és az egész Kárpát-medence) élővilágát, embervilágát, és nem a paksi atomerőmű, úgy, ahogy van, vezetőstül, mindenestül.

Magyarország és az emberi jogok tisztelete

Nem szeretnék az ügyészi és bírói karral az ítélet jogossága felől vitába bonyolódni; laikusként, civilként Szókratészre hivatkozom, aki a bírák kérdésére, milyen ítéletet tartana méltányosnak ügyében, azt válaszolta, „Hívjon meg a város díszlakomára”. A magam részéről, mindenesetre köszönetemet fejezem ki ezeknek a lányoknak és ifjaknak, akik, hosszú idő után először, a gondolat szépségét fejezték ki újra, ebben a boldogtalan országban.
Könnyen lehet, hogy a Greenpeace aktivistái valóban megszegtek valamely törvényt vagy szabályt, ennek vizsgálata azonban maradjon védőügyvédjükre és a fellebbviteli bíróságra (attól tartok, a be nem jelentett tüntetések jogi helyzetét még mindig nem tisztázta a parlamenti ellenzék, amelynek ez, magyar körülmények között, feladata volna). A magyarországi hatalom (bízvást kezdhetünk újra „hatalomról” beszélni, mint a régi szép időkben) már kinyilvánította (lásd a tervezett Duna-parti rakpartszélesítés ügyét), hogy számára a konszenzuskeresés idegen, a környezetvédőkkel tárgyalni sem kíván, s egy olyan törvényt akar előkészíteni, amelyben minden szófecsérlés nélkül meghozhatja a maga döntéseit és kész. Legyünk hát újra kicsinyek és alattvalók, sőt – alávalók? Úgy lehet, azon a ponton vagyunk megint, midőn a becsületes embernek – mint Thoreau írta egykor – összeütközésbe kell kerülnie a törvénnyel.

A külügyminiszter szerint „a rendőrség nem használt kényszerítő eszközöket”, érdekes kérdés volna: a tévében látott képsorokat értelmezni akkor hogyan kell? Jól dokumentálható velük mindenesetre az Amnesty International előtt is, mily fényesen érvényesülnek Magyarországon az emberi jogok. William Blake azt írta egykor, hogy a nemes felháborodás szava az Isten hangja, de én felháborodást érezni már nem tudok, annyira előírás szerint játszódnak folyton a dolgok; dühöt és kétségbeesést azonban még érzek; dühödten és nyomorult helyzetünkön kétségbeesve kuncogok. Úgy tűnt nekem az elmúlt hónapokban, a paksi atomerőmű vezetősége számtalan elővigyázatossági szabályt megszegett, lelkiismeretlenül veszélyeztetve mindannyiunk életét; ebben azonban a magyar jogrend – vagy mi az: jogrend, jogalkalmazók – semmi kivetnivalót nem talált. Azokra sújtott le a törvény önmagában tetszelgő szigorával, akiket ez megrémített, akik, lelkiismeretük szavától ösztökélve – amely szintén Isten szava – tenni próbáltak volna valamit a fenyegető veszedelem ellen.

Gondolati szempontból persze mostani dilemmámat a liberális jogértelmezők már évekkel ezelőtt megoldották, midőn – nem nagyon értettem őket, de mindegy – éles határvonalat húztak a jog és az igazság közé, az „igazságszolgáltatás” szót ezzel megtagadva. Lehet, hogy jogilag rendben volt minden, amit a magyar hatóságok tettek – nem hiszem, de mindegy ez is –, az igazságot azonban megölték; jogi értelemben az igazság Magyarországon ma halott.

Nem elvont valami az igazság, hanem az élet érvényesülésének egyik módja; az élet szempontjából Magyarországon ma az az igazság, hogy az atomfizikusok és az államhatalom szentségtelen, de megbonthatatlannak látszó szövetségben összefonódva, örökös kiskorúságra akarnak ítélni minket.
Edmund Husserl, a XX. század legnagyobb gondolkodóinak egyike, Az európai tudományok krízise és a transzcendentális fenomenológia című zseniális művében a Galilei óta kialakult természettudománytól – gyakorlatilag az egész modern természettudománytól – elvitatja a tudomány nevezetet, a tudósokat puszta technikusoknak nevezi. Nem mintha az általuk nyert, matematizált adatok helytálló voltát kétségbe vonná, hanem mert elmulasztják, kezdettől fogva elmulasztották adataikat, e matematizált álvilágot (amelynek a maga helyén való részigazságát Husserl nemcsak hogy elismeri, hanem igen nagyra is tartja) az egyetlen valóságra, a Lebensweltre, az életvilágra visszavonatkoztatni. Gépkocsiszerelőkhöz hasonlítja őket, akik az autómat talán ki tudják javítani, de azt, hogy szükségem van-e egyáltalán autóra, s ha volna is, hová utazzak vele, meg nem mondhatják. „A tudomány világában létrejött módszerek öröklődnek ugyan, de jelentésük nem öröklődik minden további nélkül a módszerekkel együtt. A tudós, aki a maga egyre végtelenebb szakterülete felett már csak egy minden értelmétől megfosztott technikai gondolkodás és cselekvés segítségével tud uralkodni, igazi természetmegértésre csak akkor juthatna, ha kifejlesztette magában azt a képességet, amellyel visszakérdezhetne módszerei eredeti értelmére, egykori alapításuk történelmi jelentésére. A matematikus, a természettudós azonban a legjobb esetben is csak e módszer zseniális technikusa, s ilyen megértő elmélkedésre többnyire cseppet sem képes. Kutat és felfedez, de sejtelme sincsen arról, hogy kutatásai és felfedezései maguk is tisztázó gondolkodásra szorulnak, kiváltképpen akkor, ha valójában meg akarjuk ismerni magát a világot, magát a természetet”.
Hogy Husserl megfontolásai a mai magyar közgondolkodásból teljességgel kimaradtak, magában véve is ijesztő, a tudományos szféra résztvevőinek emberi, filozófiai és érzelmi éretlenségére (műveletlenségére) vall; az a tény azonban, hogy e szféra roppant intézményi hatalommal rendelkező résztvevői magukat hovatovább bármire feljogosítva érzik, a halál diktatúrája felé vezet. Régi jelszavuk a tudás hatalom, sajnos szó szerint veendőnek bizonyult: arról a kérdésről, szükségünk van-e egyáltalán atomerőművekre, az atomfizikusok szerint csupán az atomfizika ismerői dönthetnének; mi többiek, laikusok, szerintük jogosan vagyunk kizárva a döntéshozatal folyamatából; szégyenletes és nevetséges, ha azzal kapcsolatban egyáltalán megnyilatkozunk. Még egy lépés, némely biológus körök is vérszemet kapnak, s a biodiktatúra poklából semmi sem ment meg – ami, hiába a nemzeti szocialista képlet ijesztő közelsége, a magyar baloldalt (amely már régóta nem a hagyományos európai baloldaliság normái szerint gondolkodik és cselekszik) ugyanúgy nem fogja zavarni, mint ma a paksi események.

Hatalom híján persze az atomfizikusok képtelenek volnának nagyralátó terveiket véghez vinni – pedig az őket támogató politikai érdekcsoportok ugyanannyira (bár nem ugyanúgy) nem értenek az atomfizikához, mint az atomenergia úgymond békés (valójában állandó háborús hangulatot sugárzó) felhasználásának ellenzői.

Háborús pszichózis verekedő rendőrökkel

Az atomfizikusok igazi és rettenetes vétkét azonban nem a hatalommal való gátlástalan cimborálásukban látom (elnézést kérek a tiszteletre méltó kivételektől, ha vannak, de sem a paksi üzemzavar kezdete óta, sem most, a Greenpeace aktivistáinak bántalmazása után nem hallottam semmiféle hírt, hogy közülük valaki az élet biztonságának és a gondolkodás szabadságának védelmében különvéleményt jelentett volna be: a szakma mint valami új egyiptomi papi kaszt, kifelé hézagmentesen zárt, saját hatalmi törekvéseivel szolidáris), hanem abban a tragikus fenomenológiai hanyagságban, amellyel ama titokzatos nukleáris energiát, a természetalattit (mutatis mutandis ide sorolható a génmanipuláció is), egyszerűen természetnek tekintik – mintha bizony egy rózsatő, egy szarvastehén, egy hajnali felhő vagy az ember fia-lánya a valóságnak ugyanabba a rendjébe tartozna, mint az atomerőmű vagy az atombomba. „A matematika és a matematikai természettudomány gondolatszövedéke, a szimbolikus-matematikai teóriák köntöse magába foglalja mindazt, ami ma a tudósok és műveltek szemében mint »objektív valóság« az életvilágot helyettesíti és eltakarja; valódi létnek tekintik azt, ami igazából csupán módszer” – mondja Husserl.

Természetalattinak nevezve a valóságnak ama nagy és félelmetes tartományát (amelynek valódi mibenlétéről az atomfizikusnak ugyanannyira nincsen sejtelme, mint a legnaivabb hagymatermelőnek), azt távolról sem kívánom megbélyegezni (eléggé nevetségessé tehetném magamat ezzel); arra szeretném csupán felhívni a figyelmet, hogy a földi természet, a földi élet, amelyet ilymód nem haboznék (ha tetszik, metaforikus értelemben – egyre megy) Isten művének tekinti, a maga részletező és finom kidolgozottságában, átlagos, de az átlagoson belül egyetemes méretezésében figyelemre méltó összehangoltságot és kedvességet mutat. Nem szándékom a teremtés dicséretébe fogni – mindenki tudja, miről beszélek. Ez az, amit a regényíró Tolkien Middle-Earthnek, Közép-Földének nevez.

Attól félek, nemigen tudja senki, mi történt Pakson igazából, mi fog történni még – legyen hozzánk irgalmas a Boldogasszony. Megismerő útján lefelé haladva az ismeretlen tartományba (vagy még csak az elején járunk annak?), amiről személy szerint senki sem tehet (a szabad kutatást, úgymond, nem lehet betiltani), tudományosságunk szerkezete azonban igen: az a módszer, amely úgy véli, hogy etikai, esztétikai, ontológiai és ökológiai szempontokra nem lehet tekintettel, holott az igazi valóságban, az életvilágban ezek mind benne vannak. Mint Napóleon, mint Hitler egykor, Oroszországnak nekivágva, mi is azt hisszük még (már aki azt hiszi), hogy hódítunk, miközben már egy kísérteties ellenség bástyái bukkannak fel itt is, ott is országainkban: ezek egyike a paksi erőmű. Nem a „természetalatti” a félelmetes, hanem az a módszer, amellyel közelíteni próbálunk hozzá, amellyel le akarjuk igázni: ez hozza létre a háborús helyzetet, varázsolja oda a verekedő rendőröket is az egykor annyira békés magyar tájba.

Az alternatív energiaforrások kutatása

A világrombolók fő érve persze ma is az energiaéhség, az Óriási Mammon. Érdekes olvasmány lehetne e tárgyban William Dufty Cukor blues című, magyarul is megjelent könyve, a beetetés: mint például a köztudomásúan egészségtelen cukorfogyasztásra úgy szoktatták rá az emberiséget megrontásszerűen, mint a néhány évtizede még szinte ismeretlen energiaéhségre is. Az a szervezetünket, ez a környezetünket marja szét. Ki tudunk-e még szabadulni a halálos szorításból? Carl Friedrich von Weizsäcker már évtizedekkel ezelőtt egy aszkétikus világkultúra fontosságáról írt. De azelőtt már, hogy az emberiség megértené talán (hiú remény?) ennek az egyedül lehetséges útnak a parancsoló szükségességét, a környezetvédő mozgalmaknak el kellene kezdeniük az alternatív energiaforrások kutatását; és ebbe az irányba kellene fordulnia minden olyan politikai mozgalomnak, pártnak, akárminek is, amelynek kedves még az emberi szabadság ügye.

A szerző író, festőművész